Remington továbbra is pocsékul érezte magát, de legalább már nem az égett emberhús bűze vette körül, mikor magához tért. Nem nagyon emlékezett, hogy mi történt azután, hogy odakúszott Jinwang mellé. Azt viszont tudta, mindent elkövetett, hogy el ne ájuljon - ezek szerint nem járt sikerrel.

Mély levegőt vett; hideg vette körül. A szél bársonyos érintése nyomán libabőrös lett. A teljes és tökéletes csendet csak halk dudorászás törte meg, ami valahonnan mellőle jött. A dallamra azonnal ráismert - Linkin Park volt. Félelmetes, hogy a kínai férfinek milyen jó a memóriája.
Olyan kényelmesen feküdt, semmiképp sem akart felkelni. Lassan és óvatosan azonban mégis kinyitotta a szemét.

-Csak magadhoz tértél! Már kezdtem komolyan aggódni.- hallotta Jinwang mosolygós hangját- Tessék, főztem egy teát.

Az időutazóban csak akkor tudatosult, hogy hol is feküdt, amikor felkelt. Az a hihetetlenül kényelmes hely, ahonnan az előbb még semmi pénzért sem akart volna felkelni nem volt más, mint Jinwang combja.  Még csak most tért magához, de már is kényelmetlenül érezte magát és kezdte azt kívánni, bár újra elájulhatna.
Miután szívverése visszaállt a normális sebességre, elvette a felé tartott pohárka gőzölgő teát, és finoman megfújva azt lassan megitta.

-Éhes nem vagy? Főztem rízskását... tudom, nem nyúlragu, de meleg és laktató...

Remington túl rég óta nem evett barátja főztjéből; gyanútlanul emelte a szájához az ételt. Nagyon, nagyon éhes volt már, első kortyra majdnem a szájába szívta a fél tányérral... ám amikor nyelvéhez ért a kása, gyomra teljesen felfordult, és ugyan lenyelte, de végig köhögött, és  az öklendezés kerülgette. Barátja főzési képességei valóban nem fejlődtek semennyit sem. De miket is beszél? Mikor fejlődtek volna? Hiszen neki a templomi mészárlás és egész kalandjuk csak pár nappal ezelőtt ért véget.

Miután leimádkozta a torkán az egész adagját, kedve támadt volna visszafeküdni. Na persze nem Jinwang ölébe... az ki van zárva. Ilyen kínos szituációba sem került már mióta! Ő a barátja lovaskocsijára gondolt elsősorban. Szépen lefekszik odabent, a másik felül a bakra, elindítja a kocsit és csak mennek a horizont felé. Nem akart a saját múltjáról beszélni. Egyelőre minden olyan szép, hadd élvezze még egy kicsit.

-Hogy vagy?- suttogta szinte síri hangon. Gyengének érezte magát, vissza is dőlt a kemény földre.

Jinwang mellette ült, az előttük égő tüzet piszkálgatta. Szó nélkül fogta magát, levette a köpenyét és párna méretűre hajtva Remington lágyan megemelt feje alá csúsztatta. Az időutazót újra megcsapta az a már olyan ismerős illat, ami a halhatatlan ruháiból, meg úgy őmagából is áradt; az az egyszerre hideg és édes illat. A srác szíve szerint magához szorította volna a ruhadarabot. Ez az illat hihetetlen melegséggel töltötte el és biztonságérzettel. Szeme sarkába könnycsepp gyűlt

-Különösen.- felelt a másik óvatosan, miután visszakuporodott a helyére, ezúttal egy kicsit közelebb a másikhoz- Nem tudom hogyan máshogy kéne érezzem magam, miután kibeleztek, majdnem meghaltam, majd egy félholt Remingtonnal kéz a kézben tértem magamhoz egy kupac hullán, mindössze egyetlen egy beforrt sebbel a hasamon. Ráadásul átöltöztél, vagy te nem az az időutazó vagy, akivel két napja ide érkeztem.

-Lesz miről beszéljünk, de...

-Nem így akartam kezdeni, miután magadhoz térsz, ne haragudj. Pihenned kell.

-Dehogy.- legyintett a srác- Az elmúlt hónapokhoz képest ez semmi.

-Miért? Olyan rossz volt a velem való utazás? Azt belátom, hogy a kocsim nem a legkényelmesebb szállító eszköz, de akkor is..- kezdte faggatni a másik, miután az keserűen elnevette magát.

-Nem, nem, szó sincs ilyenről. Csak... nézd, én sem ezzel akartam indítani, miután magadhoz térsz, de... essünk túl rajta gyorsan?

-Essünk.- egyezett bele a halhatatlan, akinek még fogalma sem volt róla, hogy halhatatlan.

-Előbb ígérd meg, hogy nem fogsz sem megütni, sem megfojtani, vagy kínozni miután a mondókám végére érek! Kisujj eskü!

-Beléd meg mi ütött? Tényleg azt hiszed, hogy bántanálak téged? Az elmúlt időben nem ismertél ki eléggé?- Remington fájdalmas tekintetét látva rá is átterjedt a másik feszült hangulata- Hát jó, kisujj eskü, hogy nem foglak bántani, bármit is mondj... ha ez vígasztal és megnyugtat.

-Köszönöm. Segít, igen.. tudom, hogy most még nem szegnéd meg.

-Most még? Miről beszélsz?

-Mielőtt még bármit is mondok, szeretném, ha tudnál három dolgot. Egy; önző vagyok, nagyon önző és önzőségemből elkövettem egy hibát. Kettő; ami történt, megtörtént és még én sem tudok rajta változtatni. Végül pedig a harmadik... a jövő nem előre megírt. Te dönthetsz arról, hogy milyen utat választasz magadnak.

-Miért mondod mindezt? Mit tettél, ami ilyen szörnyű lehet?

-Tönkre tettelek. Az életedet teljesen megsemmisítettem. Mindezt egy pillanatnyi gyengeségem miatt. Amikor megláttam, hogy haldokolsz, nem akartam, hogy meghalj és egyedül hagyj... annyi idő után végre találtam valakit, aki mellettem áll, egy igazi barátot, akire bármikor számíthatok, legyen szó bármiről.

-Nem értelek... szemmel láthatóan jól vagyok.

-Igen,- Remingtonnak minden szót fájt kiejtenie. Mintha kések szúrták volna a torkát, próbálta a zokogását visszatartani. Hiszen ő férfi, mégis hogy néz az ki, ha elsírja magát?- igen?

-Mégis mit műveltél Shazi? Mi lehetett ennyire szörnyű?

Az időutazó eddig bírta. Ahogy shazi-nak hívta őt a másik, nem tudta tovább visszatartani könnyeit és kétségbeesett kiáltásait. Olyan nagy rajta a nyomás és annyira félt, hogy elszúr valamit, még jobban.

-El akarom mondani, de nem megy.

-Akkor ne tedd. Csak nyugodj meg.

-Nem megy... képtelen vagyok rá...- felhúzta lábait a mellkasához, kezével átölelte, mitha csak elbújni akarna egy szoba sarkában; igyekezte magát minél kisebbre összehúzni. Nem csak a másiknak kellett hangosan beismerje, hogy mit tett, de önmagának is. Egyik nehezebb feladatnak bizonyult a másiknál.

Jinwang ekkor sebesebben egy villámnál felpattant és magához húzta az időutazót. Érezte, hogy a srác a legkevésbé sem áll ellen, a végtagjaiból teljesn kiszaladt az erő, és csak arra összpontosított, hogy a légzése visszaálljon normálisra. A kínai férfi ekkor csak még erősebben szorította magához. Emlékezett, hogy amikor ő volt kisgyerek és valamiért nagyon elszomorodott vagy kétségbe esett, édesanyja is mindig megölelte. Az ő karjaiban minden bajt elfelejthetett.

-Itt vagyok, semmi baj.- súgta Remington fülébe azokat a szavakat, amiket még annak idején az édesanyjától hallott- Vigyázok rád, senki sem bánthat. Mondd meg, hogy segíthetek? Mit tegyek?

-Csak...- motyogta alig hallhatóan a másik, aki lassan kezdte elereszteni a lábait a kezével és a másik hátára helyezte őket- Maradj így még egy kicsit...

-Szívesen.- súgta a másik, majd ahogy édesanyja is, ő is elkezdte finoman simogatni a másik hátát és a haját cirógatta. Remington erősen belemarkolt a másik hátán a ruhájába és magához szorította őt, olyan erősen mintha el akarna tűnni a másik ölelésében, teljesen elbújni Jinwang karjai között.

-Hála nekem, mostantól nem tudsz meghalni. Halhatatlan lettél miattam, örökre magányra ítélve. Ez az ára, hogy megmentettelek. Szép kis barát vagyok, mi?