Az események felgyorsultak, amint Remington meglátta barátját a guilloutine mellett. Úgy megszorította kardja markolatát, hogy ujjbütykei belefehéredtek. A tömeg egyre csak kiáltozott, Jinwang halálát akarták; nem is... halált akartak, az hogy kié, oly kevéssé számított nekik, mint mikor rátapostak egy hangyára - senkit sem érdekelt. Vérszagot akartak érezni, vöröset látni, mert szentül hitték, hogy attól jobb lesz nekik, ha mindenkivel végeznek, aki jól tudná kormányozni az országot.

Jinwang nem volt kormányzó, sőt! Ekkorra jutott el odáig a dolgokhoz való hozzáállása, hogy nem kell megváltsa az emberiséget és csak meghúzni próbálta magát, akárhová sodorta az élet. Itt, Párizsban a forradalom alatt csupán rosszkor volt rossz helyen. És most miért is akarták kivégezni? Levágott párat abból az embertelen söpredékből, akik csak erőszakra voltak képesek. Talán hagynia kellett volna azokat a gyerekeket? Nem! Lehet, hogy nem akarja megváltani az embereket, de aki segítségre szorul, annak sosem fordít hátat.

Ott állt az emelvényen, végignézett az alatta tomboló állatokon; tekintetében csak szánalom tükröződött. Végül zsákot húztak a fejére és látásától teljesen megfosztva fektették a guilloutine pengéje alá. Pedig meg mert volna esküdni, hogy a tömegben látott egy ismerős alakot. Az utolsó pillanatban még miekőtt bezsákolták, látta azt a kékesen feketéllő hajat és mélybarna szemeket. Arca nagy részét ugyan egy fekete kendővel fedte el, szinte biztos volt benne hogy az időutazót látta.

Mindez szép és jó, de neki nem a gyerekekkel kéne lennie? Éppen úton ki a városból, hogy legalább ők megmeneküljenek ebből a pokolból.
Ha vethetett volna csak még egy utolsó pillantást rá, megmondhatta volna, ki is az és nem emésztette volna a kétség pillanatokkal azelőtt is, hogy nyakába szalad a penge, élete lassan elhagyja, majd újra megtölti a testét.

Érezte, ahogy a deszkák megremegnek alatta - mellé lépett a hóhér.
Fémek fájdalmas kattogása és nyikorgása - bármelyik pillanatban meghúzhatja a kart.
Süvítő szél, ahogy a penge zuhanni kezd - mostmár mindjárt vége.

Szívből remélte, hogy a tömegben nem Remingtont látta; nem bírta volna elviselni, ha annak még egyszer végig kellett volna néznie a halálát tehetetlenül.

Várta a hideg pengét és az éles fájdalmat, de nem történt semmi, helyette csak annyit érzett, hogy valami elrepül a feje mellett és beleáll a guilloutine oldalába. Egy elhajított kard pengéje szúródott bele, ami megakadályozta a súlyos és mocskos penge halálos csapását. Jinwang értetlenül forgatta a fejét rajta a zsákkal. Nem tudta, mi történik, nem értett semmit. Azaz, sejtette, hogy mi zajlik éppen, de nem merte elhinni.

Elsütöttek egy pisztolyt - a mellette álló hóhér holtan esett a földre. Egy erős mozdulattal megragadták a hasaló férfit és kirántották a kivégzőgép alól. Titokzatos megmentője kirántotta a kardot a guilloutineból, és azzal a mozdulattal elvágta a Jinwang kezeit összekötő kötelet. Első dolga volt a kínai férfinek, hogy lerántsa a fejéről a zsákot, hogy végre láthassa megmentőjét: akinek hálás volt, de akinek valódi kilététől rettegett.

-Mit keresel itt?- kérdezte az időutazótól egy keserű félmosoly kíséretében, de nem tudta leplezni a hangjában a megkönnyebbülést és a hálát, hogy visszajött érte és megmentette.

-Nem megmondtam, Shazi...?- törölt le pár vércseppet az arcáról Remington- Amíg megakadályozhatom, addig senki sem fog bántani.

-A gyerekek?

-Menjünk!- intett Remington sietve, mikor meglátta a feléjük rohanó rendfenntartókat és fegyveres civileket.

-Kard!

Az időutazónak több sem kellett, barátja kezébe dobta a lopott kardját. Az megforgatta párszor, hogy kitapasztalja a nehézségét, rugalmasságát, majd még egyszer megmentőjére nézett. Képtelen volt elhinni, hogy ismét visszajött érte régi barátja. Mellkasát régi, elfeledett melegség töltötte el.

-Most már ne halj meg nekem!- kiáltott utána nevetve Remington, mikor belevetette magát a közelharcba.

-Kevesebb duma, több puskaropogás!- felelt tréfálkozva, két kardcsapás között.

Remington az emelvényről tökéletesen rálátott a közeledő támadókra, úgyhogy fedezékbe vonult a guilloutine mögé és onnan lövöldözött az ellopott pisztolyával; igyekezett feltartóztatni minél több támadód, ezzel is könnyítve barátja dolgát.
Húzta volna a ravaszt, de hamarosan kifogyott és nem volt nála több töltény. Ráadásul pár lövés is becsapódott túl közel a fejéhez; kénytelen volt jobban a guilloutine mögé húzódni. Egyszer volt csak alkalma kinézni a fedezéke mögül, és még épp meglátta a szemközti őrtornyok egyikének a tetején azt, aki rálőtt - az ő Londonából érkezett ügynökök egyike állt ott.

Egy hirtelen adrenalinsokk következtében leugrott Jinwang mellé, erősen ökölbe szorította kezét és leütötte esése lendületével megtámogatva azt az alakot, aki épp hátba akarta szúrni a halhatatlant.

-Ah, épp jókor!- fújta ki régóta benntartott levegőjét. Hátukat egymásnak vetve néztek farkasszemet az őket körbevevő fegyveresekkel- Bármi ötlet?

Remington libabőrös lett, a hideg futkározott a hátán, ott, ahol Jinwang háta hozzáért. Egy pillanatra mindenről megfeledkezett, ami körülöttük történt, csak ők ketten léteztek.
Olyan nosztalgikus volt a helyzet. Hátat hátnak vetve, újra egymás oldalán küzdeni bajtársakként, barátokként, ugyanazért a jónak tartott ügyért. Bár ne haragudna rá úgy a másik... bár ne adott volna okot rá, hogy utálhassa.

-Remington! Hallasz?!- rántotta vissza Jinwang kiáltozása.

-Mi?- nyögte ki. Még mindig nem nagyon tudta, merre van az előre. Ott ragadt kalandozásaik emlékeiben.

-Hogyan tovább? Terv nélkül akartál megszöktetni, tényleg?

-Dehogy!- legyintett Remington, majd kirántotta Jinwang kezéből a kardját, a vele szemben álló férfi dereka felé csapott és elhalászta annak az övén lógó kulacsát, ami feltehetőleg bort tartalmazott- Mindig van tervem. Habár, ez most kicsit tényleg kötetlenebb a szokásosnál... tudod, elég rossz hatással vagy rám!- lepattintotta az üveg tetejét és a tömegre öntötte, majd a faemelvényen lévő lámpás felé csapott a kardjával- Nincs baj a rögtönzéssel, ha az ember esze gyorsan vág!

Óriási lángok csaptak fel, megperzselve az embereket, és épp akkora figyelemelterelést keltve, hogy senki se vegye észre, amint Remington Jinwang keze felé nyúl. Csak magával akarta vonszolni, és biztosítani, hogy nem szakadnak el egymástól a nagy fejetlenségben. Egyikük sem tudta és nem is figyelte, ujjaik mikor fonódtak össze.

A lelküket is kirohanták. Remington elvezette Jinwangot arra a helyre, ahol a gyerekek elbújtak. Mindkettejük homlokán véres izzadtság gyöngyözött. Csak most ereszették el egymást. Eleinte izaglomtól fűtött hangon szólítgatták a gyerekeket, de mikor nem érkezett válasz, kétségbeesetten folytatták a keresést.

Egy megégett épület, kitört ablakok, vér a padlón, emberi maradványok mindenfele. Jinwang bukkant rájuk először. Az egyik sarokban heverő sovány, törékeny test ott szorongatta a gyűrűt. A halhatatlan lassan megfordult, kilépett a kitört ablakon, majd kardjával Remingtonnak esett.

-Egyetlen feladatod volt!

-Meghaltak?

-Mit gondolsz?!

-Mind?

Jinwang ledermedt, majd a kard lassan kicsúszott a kezéből és a földre huppant. Egy színtelen könnycsepp száguldott végig az arcán- Igen...- felelt erőtlenül- Mind...

-Én...

-Tűnj el...

-Hogy mi?

-Nem érdekel hogy hova, csak ne kelljen lássalak. Miért jöttél vissza értem? Én meg már készen álltam elengedni a dolgokat és megbocsátani neked. Amikor visszajöttél értem, újra olyat éreztem, amit már olyan rég óta soha; hogy valakinek számítok... ha kivitted volna őket a városból, megkerestelek volna, és... és megbocsátottam volna mindent... de... de mind meghaltak... még Soraya leszármazottja is... pedig úgy hasonlított a szemük...

-Én nem...

-Nem hallasz, Shazi?! Hordd el magad! Kotródj! Többet a szemem elé ne kerülj! Soha többé nem követek el ekkora hibát, hogy megbocsássak valakinek. Tudod, Remington Wilde, nem most rontottad el, hanem még akkor este, amikor megmentettél.

Erre Remingtonnak támadt egy ötlete. Eddig csak némán hallgatta, ahogy a másik kitombolja magát, nem mert közbeszólni; teljesen megsemmisült. Most viszont, kapott egy ötletet a barátja utolsó mondata nyomán.

-Tévedsz, barátom. Ott hibáztam, amikor magadra hagytalak.

Jinwang némán hátat fordított neki a saras földön ücsörögve, majd fejét a felhúzott térdeire hajtotta és átkarolta a lábait. Az időutazó némán felszíjazta kezére az időgépét, lassan betáplált egy helyszínt, és egy időpontot, majd a barátja mögé térdelt és átölelte még egyszer.

-Én is csak ember vagyok.- suttogta- Hibázok, tévedek, és nincs jogom elvárni a megbocsátást. Viszont hoztam egy döntést: te voltál az első olyan ember, aki viszonzást nem várva önzetlenül segített rajtam és az első igazi, őszinte barátommá váltál. Nem fogom elveszíteni ezt a Jinwangot. Wang-ge, küzdeni fogok és ha kell, százszor is elbukok. De nem akarom elveszíteni azt a barátomat.

Választ nem várva nyomta meg az ugrást vezérlő gombot.
Jinwang sokáig ült ott magában a hideg és nyirkos utcakövön, magában motyogott csak, azon gondolkozott, amiket hallott az előbb.

-Én sem akartam, hogy meghaljon a te Jinwangod. De sajátkezűleg végeztél vele.