Jinwang hiába próbált gondolkodni, mintha a feje teljesen kiürült volna. Nem, hogy egy értelmes szót nem tudott kinyögni, minden álcája lemállott róla: az érzelemmentes kifejezés, a magabiztos tartás és a rideg tekintet. Ott állt Remington karjaival a dereka körül, szája tátva a döbbenettől, vállait felrántotta ijedtében, de az arca elárulta: akarva-akaratlan elvörösödött. A gesztus mellett eltörpült a tény, hogy most mintha szerepeik felcserélődtek volna, és a fiatalabb hívta őt ostobának. Tudta, hogy az időutazó nem szerette, ha mások megérintik, vagy ha másokat kell megérintsen; ennek fényében még inkább meglepő volt az ölelés.

Mert másnak nem lehetett ezt hívni... Remington tényleg fogta magát és végső kétségbeesésében megölelte egykori barátját.

-Mit művelsz?!- szalad ki Jinwang száján, de a hangsúly közel sem lett olyan kérdőre vonó, mint azt tervezte.

Nem érkezett válasz. Reminton nem tudta, mit is mondhatna. Az előbb mindent közölt a barátjával, amit akart, úgy hitte ez kellő magyarázat a tettére.
Jinwang továbbra sem mozdult, csak várta csendben az időutazó válaszát, az viszont makacsul hallgatott. Úgy érezte a halhatatlan, hogy magának kell kezébe vennie a dolgokat. Finoman nyúlt a másik kezeiért, melyek jelenleg a hasán pihentek szorosan összekulcsolva. Határozottan megragadta és egyesével fejtette szét az időutazó ujjait, míg végül sikerült lehámozza teljesen magáról.

-Helyrehozni?- gondolkozott el a korábban hallottakon- Miért pont a hibád után 27 évszázaddal próbálod helyrehozni a dolgokat? Elkéstél, Remington. A hibát ott és akkor nem kellett volna elkövesd.

Ezzel sarkon fordult és kisétált az ajtón.

Mikor Remington visszaért a gyerekekhez, akkor zendítettek rá odakint a puskák. Kegyetlen és szűnni nem akaró ropogásuk végigvisszhangzott a folyosókon. Minden gyerek szeme könnybe lábadt, és újra egymás ölelésében kerestek menedéket. Az időutazó letérdelt eléjük és összegyűjtve minden francia nyelvtudását a tőle telhető legmagabiztosabb hangján megszólalt

-Jinwangnak nem esik baja, ne féljetek. Rám bízott titeket, úgyhogy gyertek velem, kiviszlek titeket a városból. Bízzatok bennem!

Az idősebbek összenéztek, amíg a kisebbeket vigasztalgatták. Gyors mérlegelés után úgy döntöttek, hogy megbíznak a srácban és vele mennek.

Remington kivezette a gyerekcsapatot az eltorlaszolt hátsó ajtón és elindult velük a város széle felé. Elérkezett a késő délután, a szürke utcákat kezdte belepni a köd. Hallotta, ahogy a sovány kisgyerekek fogai vacognak, de hiába adta volna oda valakinek a kabátját, nem segíthetett volna mindenkin. Ahogy az utcákat pöttyöző barikádokat kerülgették, le-leszakítottak néhány lobogó zászlót, hátha az melegít valamit a kisebbeken.

-Úrfi, miért nincs erre senki sem?- kérdezte Anna, aki Soraya gyűrűjét hordta a nyakában. Hosszú idő után ő volt az első aki megtörte a csendet.

-Talán a belvárosban vannak... ha jól hallottam, ma este is kivégeznek pár embert.

-Jinwang..?

-Ne aggódj érte, jól lesz.

-Már hogy lenne jól?!- tört ki a feszültség és kétségbeesés a lányból. A csapat megtorpant- Épp arra vár, hogy mikor végzik ki, ha nem ölték már is meg! Maga a barátja, nem?!

-Hát... a szó szoros értelmében...- motyogta angolul Remington megfeledkezve a helyzetről. Azt viszont sejtette, hogy a lány mire akar kilyukadni.

-Ha az igazi barátja lenne, akkor mellette a helye! Meg kell mentenie! Nincs erre egy lélek sem, majd elbújunk és megvárjuk magukat. Menjen, gyerünk!

-Kishölgy, mit gondol, magácska szerint nem ott lennék már rég mellette, ha nem kért volna meg rá, hogy vigyem magukat ki a városból?!- vett egy mély levegőt, majd úgy folytatta- Egymaga nem dönthet mindannyiuk sorsáról, így a többieket is kérdezem. Mit tegyek?

Kisgyerekek, nem tudják felfogni a helyzet valódi veszélyességét. Mind azt tanácsolták neki, hogy menjen vissza a barátjáért. Remingtonba kezdett visszatérni a remény. Ha még időben visszaér, megmentheti Jinwangot és a gyerekeket majd együtt kiviszik a városból. Ha megmenti a guilloutine pengéjétől, talán megbocsát neki.
Szaladt a ködös utcán, ahogy csak a tüdeje és lábai bírták. A ködtől csúszósak lettek a fekete macskakövek, nem egyszer veszítette el az egyensúlyát.

Az óriási tömeget már messziről meghallotta. Az egész egy tengerként zúgott. Mindenki sikítozott, kiabált, hangosan nevetett vagy éppen sírt, és lökdösődtek a legjobb helyekért, hogy a véres kivégzés egy pillanatáról se maradjanak le. Mintha nem láttak volna hasonlót majdnem minden nap.
Történelmi pillanatnak lehetett a srác szemtanúja, még ha nem is tudott róla.

Az egyik guilloutinehoz egy középmagas, kövérkés férfit kísértek, aki szürke parókát viselt, ruhái szakadtan és mocskosan lógtak rajta. Egyre azt kiáltozta kétségbeesetten, hogy 'Ártatlan vagyok!' mintha bárki is hitt volna neki; mintha bárkit is érdekelt volna. Utolsó szavait dobpergés nyomta el, senki sem hallotta őket. Gyorsan, hidegen és hirtelen csapott le a guilloutine pengéje.

Csend.
Egy tompa puffanás.

Ahogy a kosárba hullt a férfi feje, az egész embertengerre síri csend ereszkedett, a feszültség tapinthatóvá vált. Remington hallotta, ahogy páran összesúgnak körülötte 'Nem mentünk vajon túl messzire?'. Nem tudhatta a srác, de a kivégzett férfi nem más volt, mint a francia uralkodó, XVI. Lajos. Az emberek pedig megrémültek újdonsült hatalmuktól. Módjukban állt megöletni a saját uralkodójukat. Tekintetükben félelem ült.

Remington érezte, hogy messze még a vége és hogy ez még csak a bemelegítés volt. Kihasználva a tömeg kábult állapotát ellopott egy kardot és egy pisztolyt miközben egyre közelebb igyekezett furakodni a faemelvényhez. Egyre előrébb és előréebb haladt, mikor meghallotta a fém nyikordulását és meglátta az ismerős ezüstszőke tincseket a szélben lengedezve a guilloutine mellett.

Jinwangot is felkísérték az emelvényre.