Az utcáról hangos zaj szűrődött be. Emberek kiabáltak, sikongattak, dörömböltek a kapukon bármivel, ami a kezük ügyébe akadt - kardokkal, puskákkal, lapátokkal, vasvillákkal, kaszákkal, vagy csak egyszerű lécekkel. Egyetlen közös vonás volt a tömegben: a gyűlölettől habzó szájuk és gyilkos pillantásaik. Egyre azt hajtogatták, hogy akik bent vannak, adják fel magukat és jöjjenek ki. Nem is sejtették, hogy a halhatatlanon és az időutazón kívül csak néhány kisgyerek volt odabent.

-És most?- kérdezte síri hangon Anna, a kislány a gyűrűvel a nyakában. Jinwang egy pillanatra habozott, látszott rajta, hogy komolyan gondolkodóba esett.

-Nem adhatjátok fel magatokat.- fordult Remington látszólag tanácstalan barátja felé.

-Köszönöm a tanácsot, Shazi, képzeld, ennyit én is tudok magamtól!- mély levegőt vett, hátha az egy kicsit segít neki lehiggadni- Abban a pillanatban, hogy kitesszük a lábunkat a ház kapuján, a tiszteletre méltó forradalmárok sortűzzel köszöntenek minket.

-A gyerekeket csak nem lövik le...- erre csak egy kétkedő pillantást kapott a másiktól.

Igazság szerint Jinwang már kitalálta, mit akar tenni. Utálta magát, de nem volt más választása; ismét az időutazó segítségét kellet kérje. Ő pedig megint meg fog halni. Nincs ebben semmi újdonság. Ahányszor találkozott Remingtonnal, előbb vagy utóbb de roppant fájdalmas halált halt. Kínában nem sokon múlt hogy a szerzetesek udvarán kibelezzék, Jeruzsálemben keresztre feszítették, Akkóban pedig felakasztották, mondván hogy pogányokat mentett... a guilloutine általi halál legalább újdonság lesz... meg talán gyors. Ekkor fordult meg a fejében az a módfelett bizarr gondolat, miszerint elkezdhetne vezetni egy listát halálának eddigi módjairól. Egy önostorozó mosoly kíséretében kergette el a gondolatot.

-Mi legyen, Wang-ge? Te jobban ismered a helyzetet. Mondj valamit!

-Kimegyek.- szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.

-Jó terv, én meg majd... várjunk csak?! Mit mondtál?!

-Kimegyek. Nyerek nektek időt, te addig vidd ki a gyerekeket a hátsó ajtón, aztán meg ki a városból, minél messzebb! Nincs időnk tovább vitatkozni.- látszott a fintorain, hogy nehezére esik bármire is megkérnie a fiút. Ez természetesen neki is feltűnt, és nem bírta szó nélkül hagyni a dolgot.

-Nem vagy te egy kicsit ellentmondásban magaddal, Wang-ge? Egyszer meg akarsz ölni, de aztán szívességet kérsz tőlem.- Jinwang megelemlte az egyik kezét, mintha meg akarná ütni a másikat, holott esze ágában sem volt bántani Remingtont, az viszont ösztönösen hátra ugrott két nagy lépést és védekezőleg maga elé tartotta kezeit. A halhatatlannak nem volt ideje jobban elgondolkodnia, hogy mi válthatott ki egykori barátjánál ennyire heves reakciót. Az igazság, hogy Remington testén és lelkén ekkora sebet hagyott, mikor az az ember, akit első igazi barátjának tartott és akihez annyi kedves emlék fűzte jobb híján majdnem halálra kínozta.

-Menjetek gyorsan, mielőtt még meggondolom magam.

Remington gondolatai gyorsan cikáztak, kergették egymást fáradhatatlanul a nevetségesebbnél nevetségesebb érvek, amivel maradásra bírhatná barátját. Hiszen ezért jött ide, nem másért, mint hogy megakadályozza a fájdalmas párizsi kivégzését. Remélte, ha itt és most megmenti az életét, a jövőben talán nem fogja őt üldözni szüntelen és a bosszúhadjáratáról is lemond. Meg amúgy is... neki sem esett jól szenvedni látni Jinwangot.
A tömeg követelőzése egyre sürgetőbbé vált, ez sem segített Remingtonnak a higgadt gondolkodásban. Arra tért magához, hogy Jinwang elbúcsúzik a gyerekektől, megmondja nekik, hogy mostantól halgassanak Remingtonra és elindul a bejárat felé.

-Wang-ge, várj, azt mondtad van egy hátsó ajtó, nem? Menjünk mind! Gyere velünk!- kiáltott a távozó alak után Remington. Most, hogy a terve kezdett a darabjaira hullani, pánikba esett.

Jinwang nem hogy nem állt meg, nem is lassított és hárta sem nézett. Az időutazó most már tényleg nem tudta, hogy mivel állíthatná meg, mikor is eszébe jutott a kis Anna.
Remington azóta írtózott mások érintésétől, amióta az eszét tudta. Végső kétségbeesésében nem jutott azonban más az eszébe. Ha ez kell ahhoz, hogy megállítsa a halhatatlant, hogy megmentse az életét és a sajátját és hogy jóvá tegyen egy több ezer éves félreértést, hát legyen.

-Jinwang, várj!- kérlelte, de a halhatatlan csak nem állt meg.

Hogy is állt volna meg? Képtelen volt elfogadni az igazságot, azt, ami már olyan rég óta motoszkált benne mélyen eltemetve.
Azért utálta Remingtont és azért akart rajta bosszút állni, hogy végeláthatatlan életének valami értelmet adjon. Más értelmet nem talált, hiába kereste. Más embernek nem szentelhette életét, hiszen előbb vagy utóbb mindenki magára hagyja majd. Próbálta a háborúkban megtalálni önmagát, akár mint közkatona, kapitány vagy uralkodók személyes orgyilkosa, de ez sem volt az igazi. Most már pár száz éve csak sodródik, semmit sem csinál és várja, hogy Remington felbukkanjon, csak hogy eljáttszhassa, hogy mennyire utálja.

Hazugság. Őrjítő hazugság.

Képtelen volt beismerni, de szíve mélyén igenis várta ezeket a találkozásokat, hiszen végre láthatott egy ismerős arcot, oly sok év után. Egyedül ezek a találkozások adtak neki némi józanságot a felfoghatatlanul hosszú életének őrületbe kergető tengerén.
Hogy akkor miért nem mondta el mindezt Remingtonnak? Mert hiába érezte, hogy ez az igazság, csak az elkövetkező pillanatokban sikerült szavakba öntse ezen érzéseit. És nemmellesleg félt is; rettegett, ha az időutazó megtudja, hogy már nem is haragszik, és már nem kell próbálkoznia kibékülni, akkor visszamenne a saját idejébe és soha többet nem látná. Ha véget érnek a találkozásaik és egészen a 47. századig egy szót sem válthat vele, abba beleőrül. 

A haláltól már nem félt. Attól, hogy megőrül, annál inkább. Főleg azok után, amit a másik mesélt neki a jövőről.

-Jinwang!- szólongatta az utána siető Remington, mire ő még mindig nem állt meg. Tudta, ha megáll, képtelen lesz megtenni még egy lépést. Jobb, bal, jobb, bal, jobb... és hirtelen megdermedt menet közben.

Két erős kar fonódott a derekára, és szorosan magához húzta valaki. Érezte a ruhái vastag rétegein keresztül is annak a valakinek a forró arcát, amint az hozzásimult a hátához. Azt is, ahogy gyorsan emelkedik és süllyed az illető mellkasa, ahogy reszket az egész teste talán a félelemtől, az izgalomtól, az idegességtől, esetleg az aggodalomtól... vagy mindtől egyszerre?

-Nem engedem, hogy még egyszer bárki is bántani merjen, Shazi... nem, amíg én azt megakadályozhatom.- hallotta Remington remegő motyogását a válla mögül- Helyre akarom hozni, amit eltoltam. Úgyhogy most nem engedlek el. Nem hagyom, hogy úrja feláldozd magad. Mindig van másik út. Legyél önző egy kicsit és gyere velünk. Nem kell feltarsd őket, majd futunk egy kicsit gyorsabban. Válaszd egyszer azt az utat, ami neked is kedvező.