Jinwang a hallottak után kicsit magába szállt végre. 

-Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, hogy mit higgyek rólad. Megmentettél, igen, de ezzel örök szenvedésre ítéltél.- az időutazónak eszébe jutott a vallomása, mikor beismerte barátjának, hogy tudta mik a következményei a gyógyítógép használatának- Te hogy éreznél a másik iránt ezek után? Hála? Harag? Egyáltalán éreznél valamit? Egyáltalán kéne érezzek még valamit annyi év után?- rövid hallgatás után folytatta csak- Kell egy cél az életembe, kell értelme legyen a végtelen létezésemnek. De nincs célom... már nem érzek igazán semmit... annyi éven át üldöztelek, ez az én életem, nem tudok elle tenni. Beleivódott a természetembe. Az életem, hogy bosszút álljak rajtad ezért, hogy egy érzéketlen, rideg, megkeseredett örökfiatal vénemberré tettél.

-Az én sorsom pedig hogy meneküljek, vagy vezekeljek? A fenébe is, Jinwang, itt beszélgetünk és nem fogsz kést a torkomhoz! Bárki meg tud változni ha ő maga is akar!

-Szeretnéd?

-Mit? Hogy megváltozz?

-Egy kést a torkodhoz. Jobban éreznéd tőle magad?

-Nem mondanám...

Érezve, hogy a csendes beszélgetés kezd kicsit elfajulni és az indulatok elszabadulni, az egyik kislány összeszedte minden bátorságát és odaosont Jinwang mellé. A férfi ruhái egykor talán narancs- és vajszínben játszottak, most koszosak és véresek voltak. Arcán látszott még a régi sminkjének nyomai: fehér foltokban rajta a rizspor, szája sarkában egy elkent rúzsfolt és a fekete maszatok a szemei körül. Elég ijesztőnek tűnt, nem beszélve a mostani csúnya arckifejezéséről, ez a kislány mégis odament hozzá és nem foglalkozva a férfi ruháiból áradó bűzzel, az azt beborító sárral és vérrel, szorosan megölelte.

Remington álla is leesett, amikor látta a kislány ártatlan őszinteségét. Jinwang arca azonnal elpirult a vér és rizspor alatt. Szája sarka egy apró, biznytalan mosolyra húzódott, majd szelídebben egy ma született báránynál megsimogatta a kislány kócos fejét. Amikor az elengedte, megigazította szakadt ruháját, és súgott neki néhány megnyugtató francia mondatot.

-Pár napja...- kezdte, hogy elterelje a témát, amely közöttük mindig is konfliktusban végződött- Amikor betörtek a forradalmárok.. nem is. Azt ígérték, ha az arisztokraták ebben a házban maradnak, nem esik bajuk. Ezt fontos, hogy tudd. Aztán, ahogy már mondtam, pár napja betörtek a forradalmárok. Csak ezeket a gyerekeket tudtam megvédeni, többet nem. Akik kint hevernek a folyosókon, a rokonaik.

-Csak egy hete érkeztem. Amikor ez történt, még csak a folyóparton keresgéltem, hogy hol aludjak.

-Ezért kivételesen nem téged hibáztatlak.

-Köszönöm.

-Tehát, miért jöttél?

-Kaptam egy megbízást valakitől, akinek megölted a testvérét. Méghozzá azt, hogy végezzek veled.- Remingtont megrémítette az a nyugalom, amivel ezt közölte.

-Vagy úgy... hát, azt mindketten tudjuk, hogy nem lesz egyszerű teljesítsd a megbízást.

-Nem ezért vagyok itt.- nagy levegőt vett a srác és nyelt egyet. Szíve a torkában dobogott, hiszen szörnyen izgult és félt is egyszerre. Rossz szokásaként elmormolt egy néma fohászt a Császárhoz, hogy a jó szavakkal tudja majd kifejezni magát, és mikor végre annyi bátorságot szedett össze, amennyit csak tudott, belekezdett- Nem érdekel, hogy kit öltél meg és az még kevésbé érdekel, hogy mit akar a testvére. Csak meg akartalak találni. Azért vállaltam el a megbízást, mert tudtam, hogy rólad szól. Én akartam az első lenni az ügyön, mert ismerlek és mert beszélnem kell veled.

-A forradalomról?

-Köpök a forradalomra. Nem a külföldi, gazdag kereskedővel akarok beszélni, akivé az évek során váltál, hanem azzal a férfivel, aki összefoltozott aznap este az erdőben.

-Az az ember halott, te is tudhatnád. Párszor már szembesítettelek ezzel. Miért vagy ilyen makacs?

-Hát jó, dugd a fejed homokba, de én akkor is elmondom amit akarok. Nem azért utaztam át annyi éven, hogy csak úgy kidobj! Lehet, hogy neked így jó minden, de én helyre akarom hozni a dolgokat. Vissza szeretném kapni az első barátomat, akivel szerzeteseket vertünk át és közösen rejtettünk el egy hullát, akinek lázálmok közepette is az oldalán harcoltam.- tartott egy kis szünetet, várt, hátha Jinwang eszébe tudja idézni azokat az emlékeket, amik olyan kedvesek voltak neki- Előre utaztam a jövőbe, hogy tökéletesíthessem a gépemet, és csak a sors iróniája volt, hogy ott is összefutottunk.

-Mi történt?

-Hát, egy kisebb alvilági bandavezér lett belőled.

-Tudod jól, hogy nem ez érdekel, Shazi. Nyilván nem hoztad volna fel a témát, ha nem kioktatni akarnál.- fel sem tűnt neki a másik zaklatottsága. Remington még mindig nem tudta teljesen feldolgozni a jövőben történteket- Halljuk hát, miféle szörnyűséget követtem el?

-Emlékszel még Sorayara? Az akkói nőre, akinél a gyűrűd is volt.

-Anna, gyere csak ide!- szólt hárta a gyerekekhez és egy tíz éves forma kislány lépett elő, mézszínű hajjal, gesztenyebarna szemekkel. Bátortalanul tipegett közelebb, aztán letérdelt a beszélgetők mellé. Jinwang finoman a nyakához nyúlt és egy láncot húzott elő a ruhája alól, amin az az ezüst gyűrű lógott- Mit gondolsz, miért vigyáztam rájuk?

-Találkoztam Soraya egy leszármazottjával a jövőben. Hikunak hívták.

-Múlt időben beszélsz róla, pedig még meg sem született. Shazi, elárulnád végre, hogy mi az ördögöt műveltem, amit ennyire nehéz...

-Megölted.

-Sosem tennék ilyet. Pláne nem, ha nála a gyűrű! Hiszen megesküdtem!

-A bosszúvágyad az őrületbe kergetett, láttad, hogy nála a gyűrű, de csak hogy nekem fájdalmat okozz, a saját kezeddel végeztél vele. Aztán elkaptál és...

-És...?

-Nem számít. Az már nem számít.- nem tudta rávenni magát, hogy elárulja a másiknak a történet végét is. Nem kell róla tudnia.

Sokáig ültek csendben, a másik rezzenéseit figyelve. Remington azon agyalt szakadatlanul, hogy vajon mi mehet most Jinwang fejében. Azon gondolkozik talán, hogy hogyan ölje meg, amit még a gyerek-szemek is el tudnak viselni, de azért kellően fájdalmas...? Vagy csak azt mérlegeli, hogy hazudott-e vagy sem?

-Ha ez igaz, én...