Hatalmas volt a felfordulás.
A falakon lógó óriási tükröket összetörték, a színes festmények vásznait széttépték; a hófehér padlót takaró vastag, vörös szőnyeg sártól és vértől tocsogott és a halál bűze lengte be a levegőt. Amerre csak nézett, halottak hevertek.

Délre járhatott (nem kelt korán), de a házban mégis sötét volt; odakint a vastag felhőkön nem hatoltak át a napsugarak, a városban szürkeség uralkodott, ennek az épületnek viszont még a vastag függönyei is be voltak húzva, Remington épp csak belátta a folyosó végét.

Igyekezett a lehető leghalkabban körülnézni a palotában, de lépései idegesítő csullogó hangot adtak ki, ami aztán végigvisszhangzott a kihalt folyosókon.
Hátborzongató volt a hely; az a sok kitört tükör, és a földön heverő halottak - a szőr is felállt a hátán. Úgy sem érezte magát kellemetlenebbül, hogy zseblámpája a kezében világított. Nem véletlen, hisz az csak még több árnyékot festett mindenhova.

Egy viszonylag nagy terem bezárt ajtaja  elé ért, odabentről szuszogás és elfojtott sírás hangja hallatszott ki. Remington azt hitte, hogy a gyerekek - mert hogy a hangok túl magasak voltak ahhoz, hogy felnőtteké legyenek - bent ragadtak. Nem habozott sokáig, miután a zár nem engedett, nekifutásból a vállával törte be az ajtót.
A teremben még sötetebb volt, mint a folyosón. Az egyik sarokban valóban ott kuporgott egy csapat gyerek; a legfiatalabb olyan ötéves forma volt, de akadtak közöttük tizenhárom-tizenöt évesek is, lányok és fiúk vegyesen. Remington azonnal a földre tette a lámpáját, hogy bevilágítsa a termet. A sok tükörnek hála egész világos lett.

Az időutazó lassan ment közelebb a rettegő gyerekekhez. Az idősebbek szorosan magukhoz ölelték a kisebbeket, a fiúk szemében gyűlölet és bosszúvágy égett. Remington akaratlanul is hátralépett egyet. Túl fiatalok voltak ezek a gyerekek, hogy ilyen erős és sötét érzelmeket ismerjenek és érezzenek. Hirtelen nagyon elszomorodott a srác. Hisz ő sem volt sokkal idősebb náluk, mikor megismerkedett a gyűlölet és az emésztő harag keserű ízével. Letérdelt a földre, nem messze tőlük és várt, hogy mit lépnek a kicsik.

Nem mert hirtelen mozdulni, mert tudta, hogy a lányok nem azért hordtak szakadt ruhákat és a szemük sem azért volt vörös, mert ez a mostani divat; a fiúk sem azért tudtak volna ölni a pillantásukkal, mert senkit sem bántottak közülük. Félt, hogy elég egyetlen rossz mozdulat a részéről, hogy a gyerekek félreértsék a szándékait. Senki sem mozdult, a percek lassan teltek.
Végül egy hideg kardpenge szakította félbe a várakozást. Remington nyelni sem mert, nehogy a fegyver tulajdonosa is félreértse és elvágja a torkát.
Tudta ki áll mögötte, mégis, amikor megszólalt, a gyomra is görcsbe rándult és minden izma önkéntelenül megfeszült, hogy a veszély legeslegkisebb jelére is képes legyen menekülőre fogni. Nem egészen így képzelte el barátja viszontlátását és be kellett vallja magának, legutóbbi elválásuk óta csak még jobban tartott tőle.

-Mit keresel itt, Shazi?- Jinwang hangja hallatán megfagyott a vér is az ereiben. 

Nem tudta, hogy mit akart hallani tőle, miután a jövőben (ami a másik számára még meg sem történt) úgy megkínozta. Remington maga sem emlékezett pontos részletekre, csak a fájdalomra és egy érzésre, amit még a saját kilátástalan londoni élete során sem érzett: hogy jobb lett volna meghalni. Az legalább véget vetett volna az embertelen fájdalomnak.
Elkalandoztak a gondolatai, hosszasan nem felelt semmit; kereste a megfelelő szavakat, de nem akadt egy sem, amivel megfelelően ki tudta volna fejezni magát.
Azt is igyekezett észben tartani, hogy ez a Jinwang nem kínozta meg... még nem. Neki még mindaz, amit a jövőben tett, még meg sem történt, azaz Remingtonnak módjában állt változtatni. Ezért is jött ide, hogy változtasson - úgy fest, a terve megvalósítható.

-Hozzád beszélek, mi az, megnémultál?!- noszogatta durván, kardja hideg pengéjét közelebb tolva a másik nyakához. Vér még nem fakadt, de mindketten tudták, nem választja el őket tőle sok. Remington némán bámult bele a másik zöldessárga szemeibe, mintha semmitől sem félne, mégis, belül rettegett.

-Engedd le a kardod, Wang-ge, beszélgessünk civilizált emberek módjára.

Jinwang erre úgy megdöbbent, hogy azon vette észre magát, szép lassan kicsúszik a kard a kezéből és gondolkodás nélkül engedelmeskedik egykori barátjának. Remington maga is meglepődött. Nem hitte volna, hogy beválik, de vannak még csodák.

-Miről akarsz beszélgetni...?- kérdezte a kínai férfi, miután a földre roskadt. Az, hogy fáradtnak tűnt, az nem volt kifejezés.

-Hát, akad miről.

-Kezdjük azzal mondjuk, hogy mit keresel itt. Hallgatlak.

A sarokban kuporgó gyerekek némiképp felengedtek, de az idősebbek még nem engedték ki szoros ölelésükből a kisebbeket. Látva, hogy védelmezőjük egy számukra ismeretlen nyelven nyugodt beszélgetést folytat az új jövevénnyel, megnyugtatta őket. Még mindig veszélyként tekintettek Remingtonra, de már nem öltek a pillantásukkal.

-A jövőből jövök...

-Tudom.

-Nem... nem úgy értem...- Remingtonnak nehezére esett összeszedni a gondolatait és Jinwang szellemes közbeszólásai sem segítettek. Mennyit áruljon el neki? Hogy beleőrült a bosszúvágyába? Hogy megölt egy ártatlan kisgyereket? Hogy brutálisan megkínozta? Ha mindezeket el is mondja neki, azzal nem teheti a dolgokat meg nem történtté. Hiku ugyanúgy halott lesz, őt pedig ugyanúgy fogja kísérteni a fájdalom emléke.

-Most jössz éppen a jövőből?- Remington továbbra is a gondolatait rendszerezte, így Jinwang tovább beszélt- Milyen volt? Sikerült végeznem veled?- hangosan a homlokára csapott- Akkor nem lennél itt, igen, igaz is. Akkor hát ezért jöttél? Hogy az orrom alá dörgöld, hogy nem fogok sikerrel járni! Meg akarsz győzni hogy hagyjak fel a bosszúmmal, de nem fog sikerülni. Ahhoz túl eltökélt vagyok.

-Elég már!- könyörgött Remington- Nem ezért jöttem! De ha már a témánál vagyunk... úgy gondolod... szóval... tényleg az a véleményed rólam, hogy ilyen szívtelen vagyok?