Remington ahogy megérkezett a 18. századi Párizsba, a térdére hullott. Erős szédülés és hányinger kapta el, ráadáasul az utcakő is csúszós volt, így azonnal elveszítette az egyensúlyát. Tekintete csak lassan tisztult ki.
Még mindig a szájában tartotta Jinwang láncon függő gyűrűjét, és a kezei is meg voltak kötözve. Elfeküdt a nyirkos és saras macskakövön és a szürke eget kezdte bámulni.

Mégis mit keresett itt? Miért pont ide jött? Hol lehet Jinwang? Mit mond neki, ha megtalálja?

Maga sem tudta mindenre a választ.
Annyi viszont biztos, hogy jelenleg egy roncs. Mielőtt bármihez kezdhetett volna, embert kellett volna faragjon magából és ki kell derítse, mik zajlanak most a városban.

Egy hét telt el, amióta megérkezett Párizsba. Egy rendes és tisztes fogadóban szállt meg, valahol a Szajna partjához közel. Nem volt olcsó a hely, de megérte, hiszen mindenhez közel helyezkedett el.
Egyik reggel kiült a rakpartra egy pohár borral és végignézte, ahogy felkel a nap a Notre Dame mögött. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy az arany napsugarak színeket festettek a szürke világra. Roppantul magányosnak érezte magát ebben a pillanatban.
Az ég kékje ritkán látszott, általában vastag felhők takarták, amikből rendszeresen eső szitált. Szerencse, hogy a srác bőrkabátja lepergette magáról a vizet.

Ahogy a város utcáit járta, lépten-nyomon a forradalom nyomaiba botlott. A magas kőházak tetején varjak üldögéltek, várva az újabb lakomát, hiszen tudták, az utcákon napi rendszerességgel ontottak vért. Felborogatott fapadok és szekerek hevertek a macskaköves utakon és járdákon, hogy fedezékül szolgáljanak a harcoló feleknek. Itt-ott egy kiürült puska állt nekitámasztva a házak falainak. Megperzselt francia zászlók lobogtak akármerre nézett.

Remington kezdett jobban lenni, Jinwang brutális kínzásának már kevés nyomát lehetett látni a testén és a fájdalom is tompult, vagy mostanra már teljesen hozzászokott. Egyik-másik sérülése újra vérezni kezdett, amikor kidobta az időgép, nyilván a sok éves megterhelő utazás miatt.
Ha nem kaparja össze az utcáról a fogadós lánya, még mindig ott heverne. A férfi nagyon szerette a lányát, és miután a feleségét is elveszítette, csak ő maradt neki, így mindig engedett a szavának és elszállásolta Remingtont, cserébe, ha segít neki.

A fogadóban működött egy kisebb fajta vállalkozás. Volt egy könyv a bejárat melletti szekrényen, afféle vendégkönyvnek tűnt, de közel sem az volt. Fölötte egy cetli tudatta az arra járókkal a könyv célját; ennyi volt ráírva, 'Kívánságlista'.
Aki tudta, hogy mire való, az rendeltetésszerűen használta, aki nem, az pedig olyasmiket írt bele, hogy 'étel a családomnak', 'egy zsák liszt', 'gyógyszerek', stb... de a könyv valódi célja, az emberek felbérlése volt.

Ha valaki benne hagyott egy olyan üzenetet, hogy 'Pierre Blanc, 52, arisztokrata, erőszkoskodott velem, bosszút akarok állni, és hajlandó vagyok érte adni egy arany nyakláncot és két ezüst fülbevalót', akkor a fogadós egy erre szakosodott embere előrángatta azt a Pierre Blancot és megbosszulta a fiatal hölgyet.

Remington ebbe a vállalkozásba állt be, ebben segített. Olyan ügyeket viszont sosem vállalt el, ahol el kellett volna vegye valaki életét. Meg akart változni. Sosem élvezte mások megölését és amióta látta, ahogy Jinwang halálra késelte azt a kereskedőt, csak és kizárólag akkor ölt, ha már végképp nem volt más megoldás. Látva a barátját, sok mindenről megváltozott a véleménye...

Egyik nap, ahogy reggel lesétált az emeleti szobájából, és az arany napsugarak által megvilágított szálló porszemeket figyelte, odalépett a könyvhöz, hogy újabb elfoglaltságot keressen magának.
Állt is benne egy olyan megbízás, amit elvállalt volna: egy idegen országból származó arisztokrata férfi végzett számos hős forradalmárral, további arisztokratákat védve, és az elesettek között voltak a megbízó fivérei és az apja - értük kívánt bosszút állni.
Remington mellé firkantott pár szót, hogy már intézi is, majd miután elfogyasztotta a reggeli teáját el is indult. Pontosan erre várt.

Idegen arisztokrata férfi? Ki más lehetne az az alak, mint Jinwang?

A városban már nagyon kevés arisztokrata tartózkodott, mióta a királyt bebörtönözték. Rettegtek, féltették a saját és családjuk életét és vagyonát, úgyhogy igyekeztek elmenekülni a forradalom lángjai elől. Azok, akik maradtak, bezárkóztak a város egyik leggazdagabb családjának palotájába és ott próbálják átvészelni a harcokat. Egyelőre úgy festett, a forradalmárokat ott nem zavarják. Ki nem nagyon jött senki a palotából, és az mégis jobb, ha pontosan tudja mindenki, hol rejtőzik az összes megmaradt arisztokrata.
Remington oda indult; tudta, hogy ha Jinwang arisztokratákat véd, akkor ott kell lennie.

A díszes, hófehér épületet most égés- és lövésnyomok csúfították, a földszinten betörték az ablakait, a bordó színű súlyos függönyöket korom borította. A kerítés gondosan el volt barikádozva, hogy senki se juthasson be. Remingtonnak is sokáig tartott és nem kis fejtörést okozott, hogyan másszon át a hegyes, kovácsolt vason, illetve a túloldalon őt váró székekből és asztalokból, szekrényekből odahordott barikádon.
A kert régen zöldellő füvét az árnyékban még dér borította, a srác látta a saját lehelletét. Beköszöntött a hideg ősz is.

Nem bajlódott az ajtó berúgásával, bemászott az egyik betört ablakon. Sikerült szerencsésen elkerülnie, hogy megvágja magát az üveggel.
Ami viszont az épületben fogadta, arra aztán végképp nem számított.