-Siman, Hiku, engedjetek be!- dörömbölt Remington a nő boltjának ajtaján.

Miután átesett a küszöbön, Siman azonnal a kisfiú szeme elé tartotta a tenyerét.

-Veled meg mi történt? Belezuhantál egy darálóba...? Azért tartott eddig, hogy visszagyere?!

Remington, ahhoz képest ahogy festett, csoda hogy még életben volt és a saját lábain állt.
Ruhái szakadtan lógtak rajta, kisebb-nagyobb vérfoltok tarkították mindenfelé. Ahol kilátszott a bőre, de még az arcát is kék és lila zúzódások és nem egy vágás csúfította. Jobb kezével erősen szorította a balját.

-Hosszú história.- hörögte síri hangon, miközben a bolt egyik sötét sarkába hajított táskájához vonszolta félholt testét.

Miután lenyelt egyet a nála lévő legerősebb fájdalomcsillapítókból, fertőtlenítőt keresett a nyílt sebeire. Megkérte a boltost, hogy segítsen neki amennyire tud, közben pedig elmesélte hogy mi történt.
Igyekezte a históriát rövidre fogni, hiszen nem tudhatta, hogy üldözői milyen messze járnak.

-Mi volt, miután lelőtted?- kérdezte Siman.

A nő szavai nagyon rosszul estek Remingtonnak. Valóban ez történt, nem volt rajta mit szépíteni, tényleg agyon lőtte a barátját, de ezt közel sem olyan hidegvérrel tette, mint ahogy az Siman hangjából kihallatszott. Ahányszor visszaemlékezett a jelenetre, nem tudta kiverni a fejéből Jinwang tekintetét. Amint Remington a fejéhez szorítottaa pisztolyt, a barátja megemelte a fejét és mélyen a szemébe nézett. Elárultság, csalódottság, magány és a remény és az együttérzés utolsó szikráinak kihúnyása tükröződött bennük.

-A szem a lélek tükre, nem?- motyogta Remington, de sem a nő, sem a fiú nem értették, hogy miért mondja ezt- Átvert. A pisztoly nem volt töltve. Elkaptak, bezártak, nem részletezném. Mennyi idő telt el?

-Egy hét.- felelt ártatlanul Hiku.

-Minden nap olyan hosszú volt nekem, akár egy élet.

Persze, hogy nem akarta részletezni, hogy mi minden történt vele, amíg Jinwang egyik koszos pincéjében raboskodott. Amikor barátja úgy gondolta, vagy csak olyan kedve volt, benézett hozzá és kedvére kínozta. Remington csak egyszer kérdezte meg, hogy ez lenne-e az ő hőn áhított bosszúja, mire aznap még többet kellett elviseljen. Pokoli fájdalmakat élt ált, de Jinwang sosem lépte át a határt; az időutazó nem halhatott meg.
Így teltek a napok, az órák. Azt sem tudta, milyen nap van, egyedül volt a sötétben és próbálta nem érezni az égető, szúró, csípő és lüktető fájdalmat.

-És most mi lesz?- kérdezte Siman, kicsit elkalandozva. Az időutazó felszisszent fájdalmában, mert a nő kicsit erősebben nyomta a sebére a fertőtlenítővel átitatott rongyát.

-Jinwang elengedte a tartozásotok felét, úgyhogy választhattok: adok pénzt amiből ki tudjátok fizetni az utolsó részletet, vagy ebből a pénzből a lehető legmesszebb költöztök.

-Honnan a pénz ilyen hirtelen?

-Most szöktem meg a város egyik leggazdagabb alakjának az erődjéből. Szerintetek üres kézzel jövök el?- erre kipakolta a zsebeibe rejtett bankjegyeket. Még ő maga is meglepődött, hogy ebben a korban is használtak papírpénzt- Leellenőriztem, és teljesen tiszta. Jinwang nem fogja tudni, hogy az övé volt. De csak azután adom oda, hogy megkapom az alkatrészeimet.- Remington elővigyázatossága megint működésbe lépett. A pénzhez igazából csak veletlen jutott. Amikor el akart kicsit rejtőzni üldözői elől, akkor talált rá a széfre, benne a bankjegyekre. Feltörni pedig már gyerekjáték volt.

És itt futott át Remington agyán, hogyha hagyja Jinwngnak, mint Wuxin, kifizetni az alkatrészeit, már rég nem lenne itt. Akkor megúszta volna az elmúlt egy hetet is, nem kellett volna átélje azt a leírhatatlan fizikai és szellemi kínt. Mert nem csak a testét, de a lelkét is rendesen meggyötörte. Olyan dolgokon kényszerítette elngondolkodni, amiket legszívesebben már régen elfelejtett volna.

Siman elküldte Hikut egy kisebb dobozzal, meg egy papírfecnivel, hogy szedje össze az ott feljegyzett alkatrészeket. Adott még pár tartalék energiacellát is a fiúnak, eleget vagy fél tucat 1000 éves ugráshoz. A csere megtörtént, Remington elköszönt a nőtől és a fiútól.

Mikor másnap Jinwang emberei rájuk törték a boltot, az időutazó már rég a gépét bütykölte egy koszos sikátor mélyén.

Eltelt egy újabb hét, végre késznek ítélte az időgépét. A tesztek, amiket kavicsokon és patkányokon végzett, mind sikeresek voltak (előre küldte őket 1-1 perccel, pontosan beállítva az érkezési helyet mind időben, mind térben).
Az utcán ülve nyomta el az álom, hatát a ház falának vetette. Nem emlékezett rá, mikor ütötték le és rabolták el Jinwang emberei újfent, de megint arra kellett ébredjen, hogy annak a kör alakú teremnek a közepén térdel megkötözve. Körülötte a fal mentén ott szobroztak régi barátja testőrei, ő maga pedig a trónján ült, ahogy szokott, jobb kezével szorosan megmarkolva az előtte térdelő Hiku haját.

-Azonnal engedd el! Hikunak semmi köze a közöttünk húzódó félreértéshez!- már nem is fáradozott megkérdezni, hogy merre van Siman; tudta, a nő az életeárán is megvédené a kisfiút.

-Miféle félreértésről beszélsz?

-Jeruzsálemben azt mondtad,- kezdte Remington bizonytalanul, a padlót bámulva, miközben a háta mögött megkötözött kezeivel próbálta az alkarján hagyott időgépén a francia forradalom dátumát és helyszínét betáplálni. Hikunak még akár ott is jobb lesz, mint itt és ott talán helyrehozhatja a kapcsolatát Jinwanggal is- hogy azért haragszol, mert úgy teszek, mintha mi sem történt volna.

-Nem úgy tettél?- kérdezte higgadtan, de az időutazó tudta, ez csak maszk.

-Nem tudtam, hogy máshogy tehetnék. Hibáztam, mégis mit akarsz, mit mondjak? Mit tegyek, hogy felhagyj az üldözésemmel?

-Ölj meg...

-Engedd el Hikut... ne miattam, hanem Halim, Soraya és a nekik tett ígéreted miatt.

-Magadat sem tudod megvédeni, miért másokért aggódsz?! És ha megölöm? Akkor mi lesz?

Erre hirtelen fellendülésből talpra ugrott, és Hikut is magával rántotta. A kisfiú felsikoltott, de hangja szinte azonnal elhalt egy fülsüketítő reccsenést követően.

-Hiku!!

Remington torka szakadtából üvöltött. A kisfiú alig volt 10 éves, és miatta halt meg. Az ő hibaja, hogy Jinwang egy veszett és őrült szörnyeteggé változott. Ez a felismerés majdnem annyira fájt, mint Siman és Hiku halála.
Bénán odavergődött a fiatal, és immár élettelen test mellé. A szemei olyanok voltak, mint Kiannek, Soraya fiának.

-Mi az, Shazi? Ha úgy bánt a halála, támaszd fel őt is! Úgy legalább lesz társaságom a világ végéig!

Remington keményen ráharapott az alsó ajkára mérgében, bánatában és tehetetlenségében, de nem válaszolt. Érezte a vér jellegzetes, sós ízét. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán.

-Na? Őt nem akarod meggyógyítani? Csak engem utálsz annyira?

-Te.. te voltál az első igazi barátom.- kezdte Remington érdes hangon- Nem akartalak elveszíteni, keptelen lettem volna. Tudtam, hogy a gyógyítógép nem tökéletes, és pontosan tudtam mi fog történni, ha használom rajtad. Ember vagyok én is, és önzőségemből hibáztam.

-Mégis hogy érted ezt?- a kínai férfi teljesen ledöbbent.

-Amikor azon az estén haldokoltál, tudtam, hogy csak ezzel tudlak megmenteni, de azt is tudtam, hogy halhatatlanná tesz. Ha nem tudsz meghalni, bárhova menjek is az idő végtelenjében, sosem leszek egyedül. Azt hittem, ha úgy teszek, nem tudok minderről, talán nem fogsz teljesen utálni.- elfintorodott keserűen- Tévedtem. A szívemre hallgattam az eszem helyett... de ne aggódj, mindent jóvá teszek.

Szájával letépte Hiku nyakából az ezüst színű gyűrűt, és megnyomta az ugrást vezérlő gombot. Mielőtt teljesen eltűnt volna, hallotta, ahogy Jinwang magán kívül felkiált

-Nem megmondtam, hogy vegyétek el tőle az időgépét is?! Semmirekellők!!

Remington nem volt benne biztos, de mintha a testőrök sűrűjében ott rejtőzött volna öt öltönyös alak is. Minden porcikajával remélte, hogy csak rosszul látta.