Shen Wuxin lakása jópár emelettel feljebb volt. A lift majdnem a bejárati ajtóra nyílt közvetlen. A férfi mélyen a bőrkabátja zsebébe nyúlt és előhalaszott egy műanyag kártyát, amit a falon lévő leolvasóhoz tartott. Hangos kattanás, majd az ajtó egy halk szisszenéssel félrecsúszott. Maguk mögött hagyva a koszos utcát és a rozsdás házfalakat, mind a hárman beléptek a férfi lakásába.

Feloltva a lámpákat, Remington alig hitt a szemeinek. A lakás sokkal nagyobb volt, mint amelyikben ő és a családja lakott, pedig itt csak egy ember élt!
Egy tágas konyha hófehér pulttal, sütővel és hűtővel, vele egy helyiségben egy kis kerek asztal pár székkel. Innen nyílt két ajtó egy-egy hálószoba és fürdőszoba pároshoz.
Az egész lakás szöges ellentéte volt az utcának: tisztaság uralkodott mindenhol és a levegőben halványan egy távoli füstölő édeskés illata érződött.
Remingtonnak, ahogy megérezte, eszébe jutott a kalandja a szerzeteseknél, amikor eljátszotta, hogy eszméletét vesztette, így Jinwang elosonhatott találkozni Yan Qinglivel. Ott annyi füstölő égett a templomokban, még magától az emléktől is felfordult a gyomra. Viszont ami itt a lakásban égett, az más volt. Sokkal kellemesebb és lágyabb, finomabb, inkább hasonlított arra az illatra amit barátja ruhái is árasztottak magukból; hideg, édes és azt hitte, hogy soha többé nem érezheti már.

Minden megváltozott; de legalább ez az illat megmaradt.

Furcsa magány érzet hasított belé, az egyedüllét fájdalma mardosta.
Itt volt ez a Shen Wuxin, akit képtelen volt hova tenni; hidegvérrel megölte Jinwangot és még a kardját is elvette, de továbbra is a testvérének tartja őt, és habozás nélkül a segítségére sietett.
Illetve itt az az utcagyerek is, akinek még a nevét sem tudják.
Remington elmondhatatlanul egyedül érezte magát. Hiányoztak neki a testvérei, a szülei és a régi barátja is. Érezte ahogy megfázása újra erőre kap és elnehezedik a feje, amin a saját magából áradó orrfacsaró bűz sem segített.

Amíg az időutazó a zavaros emlékei között ugrált, addig Shen Wuxin már el is vette a nehéz, még a lövészároktól saras kabátját és a kezébe nyomott egy viszonylag nagy, sötétzöld törölközőt. A következő, amire az időutazó emlékezett, hogy miután letusolta magáról a vastag réteg port, sárt és vért, nyakig merült egy kád gőzölgő vízben.
A füstölő illata a fürdőszobát is belengte. Remington eleinte éberen figyelte Wuxin minden egyes apró mozdulatát, de lassan kezdte elengedni magát. A forró víz kifejezetten jól esett fáradt és meghűlt testének. Mielőtt becsukta a szemeit mert elnyomta az álom, átsuhant az agyán egy kósza gondolat; Mikor fürödtem utoljára egy jót? Mikor ettem utoljára valami finomat? Mikor aludtam ki magam legutóbb?

Arra ébredt meglepetten, hogy kihűlt a kád víz. Dideregve szállt ki, majd átment a hálóba és felvette az oda kikészített ruhákat. Hasonlítottak a sajátjaira, még amiket Londonban hordott, azt leszámítva, hogy ezek teljesen újnak tűntek.
A zöldes, bő szárú nadrágnak jó sok zsebe volt, aminek Remington külön örült; legalább nem kellett mindenét a táskájában tárolja. A sárgás lenvászon ing kényelmesebbnek bizonyult a vártnál és a bordó mellény is rajta. A kikészített bőrkabátot egyelőre csak a sarokba dobott hátizsákja mellé hajította. Szemeibe majdnem örömkönnyek szöktek, ahogy meglátta régi bakancsát az ágy lábánál; az összes sarat és mocskot lemosták róla. Egy önfeledt mosollyal lépett bele a jól ismert cipőibe. Egy pillanatra még a magányosságát is elfelejtette.

Előbújva a szobából látta, hogy Shen Wuxin és a kis utcakölyök az asztalnál ülnek és esznek. Újabb mosolyt engedett meg magának, amikor meglátta hogy neki is terítettek.
A fehér tányérban valami levesféle lehetett. Lelkesen kanalazott bele, de az első falat után azonnal megbánta. Külsőre jól nézett ki, az illata elviselhetőnek tűnt, de az íze valami borzalmas. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ki ne köpje azonnal. Az étel gőzölgött, és jóol esett volna neki valami meleg, tehát összeszorította a fogát és gyorsan belapátolta az egészet. Ennél még Jinwang is jobban főz! gondolta magában.

-Most hogy itt van, Wilde gongzi, mik a tervei?- kérdezte Wuxin, miután mindenki leszenvedte a torkán azt a tányér levest.

-Milyen évet írunk?

-Ez beugratós kérdés?- kérdezett vissza Wuxin- Időutazó vagy, nem?

A kisfiú szeme felcsillant. Úgy tűnt, mint aki mondani akarna valamit, de végül csendben maradt.
Remington lassan bólintott. Ha Wuxin tényleg segíteni akar neki, nincs értelme titkolózni előtte.

-Akkor úgy mondom, hogy te is értsd. Az éveket rég nem tartják már számon, de ha Krisztus születésétől számoljuk, akkor úgy a 32-ik században járhatunk.

-Te tényleg időutazó vagy?- szólalt meg óvatosan a fiú. Remington egy halvány mosollyal bólintott- És felismered ezt?

Ezzel előhúzott a pólója alól egy megfeketedett láncot, amin egy ezüst színű gyűrű lógott.
Már hogy ne ismerte volna fel Remington! Szemei elkerekedtek a meglepettségtől. Valahol mélyen érzett egy kis büszkeséget; ez az a gyűrű, amit Jinwang még Soraya nagyapjának adott, a jel, hogy ez a család a védelme alatt áll.. és most, hogy a barátja nem volt a közelben, sikerült neki megvédenie egy távoli rokonát annak a kedves és önzetlen akkói nőnek.

-Ismertem az egyik távoli rokonod.- felelte az időutazó, mire a fiúnak újfent felcsillantak a szemei. Most látta csak Remington, hogy ez a gyerek mennyire hasonlít Kianre, Soraya fiára.

-Újra kérdezem,- kezdte látszólag türelmesen Wuxin- most, hogy itt van, mihez akar kezdeni?- lett hirtelen távolságtartó, miután hátradőlt a kényelmes székén.

Remington elgondolkodott egy percre. Még ő maga sem tudta pontosan, hogy mihez akarna kezdeni. Úgy ítélte meg, hogy végre elég modern korba ért ahhoz, hogy az időgépe tökéletesítésére alkatrészeket szerezhessen be. Ha haza tudna végre menni, megszöktetnék a szüleiket és a múltba menekülhetnének, egy korba, ahol könnyen el tudnak rejtőzni Jinwang elől... így attól sem kéne tartani, hogy a bosszúját a családján tölti ki.

-Alkatrészek kellenek.- jelentette ki végül- Az időgépemhez.

-Én tudok egy helyet.- vágta rá lelkesen a fiú- Ismerem a bolt tulaját, nagyon rendes alak. Sokszor segített.

-Ritkaság az ilyen manapság...- mormolta Wuxin- Akkor elkísérlek oda titeket majd. Rátok nézve nem sokáig bírnátok az utcán életben maradni...