Jinwang egyedül sétálgatott a lövészárok menti kietlen pusztákon. Eleinte a halott katonák testeit számolgatta, hogy kevésbé unatkozzon és elterelhesse a figyelmét saját gondolatairól, de pár óra után végül ezt is csak megunta.
Senki embertől nem félt, ezért nem az árokban sétált lent. Itt fent bárki lelőhette, de ugyan mit ért volna vele? Megsebesül, netán meghal, aztán másnap felkel és folytatja az útját. Eggyel több vagy kevesebb halál, mit számított?

Elveszítette már régen azt, amitől ember egy ember. Hosszú ideje nem tudott már örülni semminek, mosolyogni is csak kárörömből kifolyólag sikerült egyszer-egyszer. Semmitől sem félt, már fájdalmat sem igazán érzett. Szomorúságra, bánkódásra úgy vélte nincs értelme vesztegetni az örökkévalóságot. Az emberiséget nem tudta megváltani, tehet ő bármit, senki sem fog rá hallgatni. Mintha nem próbálta volna megakadályozni ezt a háborút is? De minden hiába... az emberek születésüktől fogva gyűlölik a másikat, és elég egy apróság, egy ostoba indok és milliók vesznek oda egy ehhez hasonló háborúban. Elfáradt, elege lett, végül beletörődött.
Nem voltak már álmai, teljesen kiábrándult a világból.

A hosszú évek alatt Jinwang igyekezett annyit felejteni, amennyit csak tudott. Lassan háromezer éve tapossa a földet, kezdte megunni, hogy semmi sem lepi már meg.
Eleinte kedves volt mindenkivel, segített ahol csak tudott, lett egy meseszép felesége és egy okos fia, erre mi történt? El kellett hagyja őket, mert nem bírta nézni ahogy megöregszenek. A seregbe ölni ment, ezt nem is tagadta, dühös volt az időutazóra és a saját tehetetlenségére. Nem tudta mihez kezdhetne, de értett a kardforgatáshoz, hát tette, amiben biztos volt. A háborúk megváltoztatták.
Könyörtelen, érzéketlen és embertelen lett.

És ott volt még az az átkozott időutazó is! Háromezer éve forr benne a gyűlölet iránta. Minden alkalommal, amikor Remington Wildera gondolt, ugyanarra a következtetésre jutott; miatta változott meg ennyire, miatta szűnt meg embernek lenni. És mégis... az utolsó gondolata az, hogy csak áltatja magát, hogy valaki mást akar okolni, mert képtelen beismerni: a saját döntései tették ilyenné.
Gyakran kívánta, bár visszatérhetne abba a sötét bambuszerdőbe. Akkor ott maradna, abban a rozoga kocsiban, amit az a lusta ló húz, fogadókban aludna, rizsbortól részegen zenélne amíg el nem kezdenek vérezni az ujjai... amiket aztán valaki bekötöz neki, nehogy elfertőződjenek, majd lefekteti és reggel egy tál levessel vagy raguval várja... nyúlraguval...
Jinwang az évek során sok mindent elfelejtett, de még mindig kristálytisztán érezte a szájában annak a ragunak az ízét.

És mikor már majdnem elengedte volna a történteket, jött az az öt furcsa alak. Megígérték neki, ha élve elkapja nekik az időutazót, segítenek neki meghalni. Valahogy elérték, hogy újra gyűlölni kezdje őt, rég beforrt sebeket szaggattak fel, ahogy közös múltjukról faggatták.
Ő pedig a pillanat hevében belement az alkuba. Maga sem értette már, hogy mi vette rá erre, de most már nem volt mit tenni.
Megfáradt az élettől, meg akart szűnni létezni, pihenésre vágyott, de legbelül valahol nagyon mélyen csak egy ember volt ő is; elrettentette a halál véglegessége.

Nem is gondolkozott a következő lépésen, a lábai tudták a dolgukat, mentek előre. Csak akkor torpant meg végre, mikor a mellette futó lövészárok véget ért. Ameddig a szem ellátott, ezek után egy térdig érő mélyedés futott tovább, felülről szögesdróttal borítva. Ezen a szakaszon a katonák kénytelenek voltak kúszni, hacsak nem akarták, hogy az ellenség észrevegye őket és azonnal tüzet nyisson. Ez a szakasz kötötte össze a két szomszédos lövészárkot.
Jinwang természetesen gyorsabban haladt odakint, nem tartva az ellenségtől. Futólépésben sietett, szemeit a sáron tartva. Pár perc után megpillantott két lassan kúszó alakot.

-Megvagy, Shazi...- ezzel leakasztott az övéről egy gránátot. Az az öt furcsa alak adta neki, azt mondták, altatógáz van benne. Mondjuk vicces lesz kirángatni őt a szögesdrót alól.

Remington és a John nevű hadnagy kitartóan kúsztak a hideg és büdös sárban. Az időutazó haladt elől, kettejük közül belé szorult több erő- az utóbbi napok eléggé leharcolták mindkettejüket.
Egyszer csak valami halkan eléjük hullott és szisszent egyet. Hamar az egész sávot méregzöld gáz töltötte meg.

-Gáz!- kiáltott hátra a hadnagynak, mintha az nem látná, és szinte egyszerre kaptak a derekakun lógó gázmaszkokhoz.

Remington csak nehezen látott ki rajta, jóformán vakon haladt tovább és csak reménykedni mert, hogy nem fordultak meg közben és továbbra is a jó irányba tartanak. Amennyire a hely szűkében telt tőle, próbálta elhessegetni a gázt, de nem sok sikerrel járt. Ötlete sem volt, hogy ki dobta, de bízott benne, hogy hamarosan kijutnak belőle, mert lassan beszivárgott a maszk mögé.
Ahogy kúszott egyre csak előre, hirtelen eltűnt a föld a karja alól és bénán előreesett- fogalma sem volt mennyi idő telt el, de végre megérkeztek a szomszédos lövészárokba.

Jinwang semmit sem látott a zöld gáztól, ezért biztonságos távolságra leült, hogy megvárja, amíg elszáll, utána meg összeszedte volna annak az időutazónak az elkábult testét.
Mikor azonban felszállt a gáz, a két alak közül egyik sem hevert ott. Kezeit mérgében ökölbe szorítva indult vissza a németek lövészárka felé.
Ha más nem, indít egy támadást az angolok árka ellen, de ő még ma ki fogja rángatni onnan az időutazó testét.

Elfáradt.
Hamar véget akart vetni mindennek.