Az ellenség lövészárkaiban is hasonló helyzet uralkodott, mint Remingtonékéiben. Az egyenruhás katonák lelkesedése alábbhagyott, de nem mertek szóvá tenni semmit sem. A támadások során két valasztásuk volt: vagy kiugranak a lövészárokból és rárontanak az ellenségre, vagy lelövik őket itt helyben. Legtöbben habozás nélkül az elsőt választották, hiszen ott még volt egy kevés esélyük a túlélésre.

A német lövészárok kicsit szélesebb szakaszán egy keskeny fapadon aludt egy férfi a hátán fekve, egyetlen takarója a saját kabátja volt. Azt álmodta, hogy újra találkozott ellenségével. Immár legyőzte, előtte térdelt, kivont kardját a torkához szegezte és arcán őrült mosollyal bámulta. Milyen jó is a siker érzése! A térdelő alak szóra nyitotta a száját, a bocsánatáért esedezett, de a férfi csak tovabb nevetett. Kardját csapásra lendítette, megfeszítette izmait, de mielőtt lesúlythatott volna, hogy beteljesíthesse évek óta a lelkét emésztő bosszúját, valaki megrázta a vállát, hogy felébressze.

Szemeiből egy pillanat múlva minden álmosság eltűnt. Az őt felébresztő katona felé megsemmisítő pillantásokat lövellt, hátha megérti, hogy ha nem valami fontos miatt keltették fel, elbúcsúzhat az életétől.
A félelemtől remegő közönséges katona dadogva adta át a férfinek a feljebbvalói parancsát: három óra múlva indítson támadást az angol lövészárok egy bizonyos szakasza ellen.
Az álmából felkeltett férfi nem örült, mégsem végzett a kis katonával, elvégre fontos volt a mondandója.

Egy halk nyögés mellett felült,  majd válaszolt valamit németül. A katona tisztelgett, és lelépett. A férfi felvette a kabátját, aztán elindult összeszedni az embereit.

-Nem igaz, hogy még álmomban is képtelen vagyok megölni őt!- mérgelődött az orra alatt immár a saját nyelvén, nehogy valaki félreértse amit mond, vagy netán kérdezősködni kezdjen.

Két órán belül az összes embere harcra készen állta őt körül, és mind lelkesen hallgatta, milyen tervet eszelt ki ezúttal a vezetőjük. A férfi most sem bonyolította túl a dolgokat. Ő maga előre megy, hatástalanítja a gépfegyvereket, majd a többiek követik és bemásznak az ellenség lövészárkába. Ezúttal nehány lángszórót is kaptak, hogy a feladatot biztos siker koronázza. Az utolsó egy óra is hamar eltelt.

A férfi lassan mászott ki a lövészárokból. Hátán lógott a nehéz puskája, szuronnyal a végén, az övébe pedig egy kisebb pisztolyt tűzött. Jobb kezét végig húzta a kardja markolatán, mély levegőt vett és hangtalanul futásnak eredt az ellenség felé.
Az angolok nem értették, hogy mit akar az az egy szál férfi, azt hitték megőrült. Amikor viszont már a harmadik géppuska-sortüzet játszotta ki és le sem tudták lassítani, a katonák megijedtek.

Ahogy elérte az ellenséges lövészárkot, azonnal és minden nehézség nélkül el tudta foglalni az egyik géppuska állást. Kisebb-nagyobb erőfeszítések árán elforgatta a fegyvert, ekkor lőtték meg először. Felszisszent, ahogy a golyó vállon találta. Másik kezével odakapott egy szempillantás idejére, de utána máris meghúzta a ravaszt és felrobbantotta a mellette lévő géppuska történyeit tároló ládát. A tűz és a füst az egekig szökött, nem egy ellenséges katonával végzett a robbanás. Ez volt a jel.

A német katonák azonnal, habozás nélkül indultak meg a rohamra. Őket már semmi sem tartóztatta fel, hiszen az összes géppuskát kiiktatták és az angolok épp a sebezhetetlennek tűnő férfivel voltak elfoglalva.
Azok, akik észrevették az ellenséget, megpróbáltak kimászni az árokból, hogy egyenlő terepen kezdhessék meg a küzdelmet, de elkéstek. A lángszórók heves tüze mindenkit visszaszorított az árok mélyére. A férfi csak figyelte, hogyan égnek el ellenfelei és elképzelte, ahogy az időutazó is közöttük van.

Kifogytak a lángszórók, de az ellenség nem, így kénytelenek voltak lemenni az árokba.
Véres közelharc alakult ki. A férfi hajlékony kardja ellen képtelenek voltak védekezni, nem tudták megállítani. A hatalmas dulakodás közepette valahogy meghallott egy mondatfoszlányt, ami végül kizökkentette.

-Biztos nincs másik út?- kérdezte messze az ismerős hang. Ez nem lehet igaz!

A férfi emberfeletti sebességgel indult a hang forrása felé. Rohanás közben lelökték a fejéről az egyenruha részét képző sapkáját, így felfedték az egy narancssárga szalaggal kontyba kötött hófehér haját. Már ez sem érdekelte, tovább rohant előre, de mikor a hang forrásához ért, már senki sem volt ott.
Ahogy összezavarodva megfordult, egy angol tiszt gyomron szúrta puskája szuronyával. Arca hosszúkás volt, a haja barna, jól fésült, a kis bajsza ápolt. Mögötte pedig ott állt ő.

-Heh.- nevetett a férfi fájdalmasan, ahogy egy keskeny csík vér csurgott ki a szája sarkából.

-Hadnagy, kértem, hogy ne bántsa! Ezzel csak ront a helyzetemen!- rántotta ki a leszúrt férfi hasából a szuronyt Remington.

-De hát... nem értem...

-Shazi...- nevetett a fejét csóválva a leszúrt, majd nekitámaszkodott a lövészárok saras falának- Fuss gyorsan... elkaplak...

-Ne időzzünk itt tovább, Wilde!- rángatta el John a megdermedt Remingtont a leszúrt barátja mellől.

Jinwang csak figyelte, ahogy a két alak egyre távolabb fut, míg egészen el nem tűntek a szeme elől.
Azt tudta, hogy az időutazó itt van. Jobban meglepődött akkor, amikor abban a gödörben látta pár napja. Az sem volt egy kellemes találkozás. Épp egy véres ütközet harcmezején kutattak túlélők után (ha ellenség, akkor megölték, ha barát, akkor próbálták megmenteni), ekkor bukkant rá a lázas időutazóra. Ott feküdt előtte, védtelenül és mégsem volt képes végezni vele. Csak állt és bámulta. Keze már kardja markolatán volt, mikor végre sikerült eltökélje magát, de ekkor három lövést érzett a hátán és összeesett.
Mielőtt beteljesíthette volna a bosszúját angol katonák lőtték le és magukkal vitték a srácot.

Lassan kinyitotta a szemét. Egyik kezét a szúrt sebére emelte. A ruhája még nedves volt a vértől, de maga a seb már egész szépen begyógyult. Indult volna vissza a németek lövészárkába, de öt furcsa alak állta az útját. Kivonta a kardját, úgy kérdezte

-Hát maguk?

-Maga lenne Xiang Jinwang?- kérdezte a középen álló borostás férfi.

-Az attól függ, hogy ki kérdezi.

-Már találkoztunk Akkóban.- felelt egy fiatalabb nő az öt közül. Mivel mind egyformák voltak, egyedül a hangjuk alapján lehetett megkülönböztetni őket. Olyan nelvet beszéltek, mint Remington, de a füle mögött meglapuló fordító pontosan működött, mint mindig. Hogy őt hogyan érették meg, azt nem tudta; vagy mind folyékonyan beszélték a nyelvét, vagy nekik is volt egy kis fordító készülékük valahol, eldugva- Pontosabban látott minket, mi pedig magát.

-Meglehet. Mit akarnak?

-Milyen kapcsolatban áll a 73459-es szökevénnyel, Remington Wilde-al?