Remington egy viszonylag kényelmes, langyos de nagyon nyirkos és dohos helyen ébredt. Egy kicsit fájt a feje és fázott, mintha felment volna a láza, de alapvetően jól érezte magát. Sötét vette körül, egyetlen lámpából érkezett csak meleg, sárga fény, de az is csak bántotta a szemét. Pár egyenruhás ült tőle nem túl messze. Amint látták, hogy mocorogni kezdett, egyikük odalépett mellé.
Olyasmi történt, ami még azelőtt soha. Füle mellett a kis fordító ugyanazokat a szavakat hallatta, amiket a katona is mondott: végre nem kellett mutogasson azoknak, akikkel összesodorta az élet!

-Felébredt!- jelezte az ülve maradt társainak- El kell vinnünk a hadnagyhoz kihallgatásra.

-Mi történt? Hol vagyok? Milyen évet írunk?- motyogta zavartan az időutazó, majd köhögni kezdett- Hol a táskám? Volt egy táskám...

-A táskája már a hadnagynál van. Mi nem mondhatunk semmit, majd ő mindent megmagyaráz. Jöjjön velem.

Erősen és durván felsegítették a padról, amin feküdt. Egy kabáttal volt letakarva, amit most ráadtak, mert a vékony, sivatagi ruhái a sárban teljesen átáztak; legalább ne fázzon annyira. A katona végig támogatta, akár Jinwang, mikor sebláza volt, de valahogy nem érezte magát olyan biztonságban mint akkor.
Ahogy kiléptek a nyirkos és dohoz fakunyhó szerű tákolmányból, az időutazó lábai földbe gyökereztek.

Egy lövészárokban voltak!

Maga az árok másfél-két méter széles lehetett, jobb és bal kéz felé falétrák álltak, a fejük fölött szögesdrót húzódott. Az ég szürke és homályos volt, egyetlen vastag felhő borította. Az eső éppen nem esett, csak szitált, amitől a levegő még hidegebbnek érződött.

Átfurakodták magukat a többi, az árokban beszélgető és őrködő katona között és egy másik dohos, de valamivel szárazabb kunyhóba léptek be.
Egy fa íróasztal mögött egy gondterhelt tiszt bámult a maga előtt heverő levélre. Arca hosszú és angolosn jóképű volt, a mellette világító lámpa furcsa árnyékokat rajzolt rá. Barna, rövid haja és bajsza ápolt, az egyenruhája tiszta, de tartása már fáradtságról és reménytelenségről árulkodott. Ahogy felnézett az érkezőkre, szemében csak egy pillanatig lehetett kiszúrni a kétségbeesést.

-Ő az?

-Igen, uram.- válaszolt a Remingtont idekísérő tiszt. Az asztal mögött ülő kiadta a parancsot, hogy mindenki menjen ki, mert ki akarja hallgatni a srácot.

-Hogy hívják?

-Remington Wilde.

-Szóval maga is angol?- motyogta maga elé- Hogy került abba a gödörbe?

-Ha elmondanám, sem hinne nekem.

-Akkor hadd kezdjem én.- stílusa cseppet sem volt barátságos- Angolnak vallja magát, beszéli a nyelvünket, de a ruhái nem erre a vidékre jellemzők. Nem volt magánál komolyabb fegyver, de a hátizsákjában olyan dolgok vannak, amiket még sosem láttam. Az pedig, hogy egy ellenséges tiszt társaságában találtunk magára, csak még bonyolultabbá teszi a helyzetet. Maga vagy dezertőr, vagy áruló, vagy kém. És most jöhet a maga meséje; győzzön meg, hogy miért ne adjam át a hadbíróságnak.

Remington köpni-nyelni nem bírt. Még hogy ő áruló?! Kém?! Ez nevetséges! És mégis minden jel erre utalt, úgyhogy nem hibáztathatta a hadnagyot. Végül úgy döntött, ő maga is feltesz pár kérdést, utána meg majd meglátja, hogy ez az ember méltó-e az igazságára.

-Lehet pár kérdésem?

-Lehet pár kérdesem, uram...- javította ki a srácot- és az attól függ.

-Milyen évet írunk és hol vagyok?

-1916, és a Nyugati fronton vagyunk, de ezt hogyhogy nem tudja? Ne játtsza meg az ostobát!

-Megkaphatom a táskámat? Odakint csúnyán meghűltem és bevennék egy gyógyszert a lázam csillapítására.- hagyta figyelmen kívül a másik vádaskodását és szúrós pillantásait, amiket az elmaradt megszólítások miatt kapott.

-Még mit nem?! A végén mérget vesz be, hogy ne vallathassuk ki.

-Hát legyen. Látom mással tényleg nem tudom meggyőzni. Helyezze magát kényelembe, hadnagy úr, és jól figyeljen ide!

Több-kevesebb köhögéssel megszakítva előadta a történetét, majdnem teljes őszinteséggel. A vele szemben ülő hadnagy szinte végig tátott szájjal bámult rá. Végül mégis odaadta a srácnak a taskáját, aki a benne lévő holmikat mutogatva támasztotta alá a történetet. Megmutatta a hadnagynak az időgépét, lejátszott neki néhány dalt,  megmutatta a Jinwangról készült rajzát; itt megengedett egy keserű mosolyt és egy pillanatnyi fájó nosztalgiázást. Sajnálta, hogy a dolgok úgy alakultak ahogy. Mesélt a hadnagynak az ő Londonjáról, az őt üldöző öt alakról, hogy mi történt a családjával, illetve hogy miért nem tud hazajutni és végül jelenlegi legnagyobb problemájáról: hogy lemerült az összes energiacellája és azok nélkül nem működik az időgépe.

-Most már bevehetem azt a lázcsillapítót?- kérdezte majdnem két órányi beszélgetés után. A hadnagy némán bólintva adott rá engedélyt.

-Tudja, Wilde, maga vagy őrült vagy tényleg igazat mond. De a pokolba is, ennyire részletes egy hazugság sem lehet... és ez a csomó gép és szerkezet... lenyűgöző.

-Ezek szerint hisz nekem?

-Akármennyire is nem akarok, kénytelen vagyok.

-Remek. Akkor most mi lesz?- tette fel a legégetőbb kérdést Remington.

-Van egy személyes ügyem... hosszú történet, de röviden ennyi: meg kell találjak valakit, aki itt szolgál nem messze, lejjebb a szomszédos lövészárokban. Ha segít megtaláljam őt, minden további nélkül elengedem. Mit szól?

-Hiába enged el, attól még nem tudok innen haza jutni.

-Van egy ismerősöm, aki ért a villamos energiához.. ha jól értettem valami ilyesmi kéne magának.

-Akkor segítenek feltölteni az energiacelláimat, és elengednek, ha megtalálok magának valakit?

-Ha elvisz hozzá.- pontosított a hadnagy.

Remington egy kis ideig mérlegelte az ajánlatot. Mégis mennyire lehet nehéz megtalálni egy katonát egy löveszárokban? Legalább kis területet kell átkutassanak. Maga a kérés nem volt teljesíthetetlen és az sem jelentett sokkal nagyobb problémát, hogy nem egyedül kell menjen. Meghozta a döntést, megbízott a hadnagyban, így ha már az ismeri az egész történetét és még mindig nem adta ki senkinek, talán állni fogja a szavát és tényleg segít neki. Minden esetre, azzal az öt alakkal látszólag nem állt kapcsolatban.
Pár pillanat múlva lassan bólogatni kezdett.

-Legyen. Megtaláljuk azt az alakot, ne aggodjon.

-Ma este jöjjön vissza ebbe a házba és idehívom a többieket is. Megbeszéljük a részleteket.

-Rendben.- ezzel Remington már készült volna elmenni, mikor az ajtóban visszafordult- Ha bárki látja azt az alakot, akiről a rajzot mutattam, kérem, azonnal szóljanak nekem. Mondjuk úgy, hogy ha egy mód van rá, nem akarok összefutni vele.

-Majd figyelek erre. Küldök magának rendes ruhát is, hideg itt az idő, nehogy még jobban megfázzon.

-Köszönöm, hadnagy.- majd kilépett a házikóból és elindult vissza oda, ahol felébredt.

A hadnagy odabent hátradőlt a székében és arcát a kezeibe temette. Az előtte heverő levél legjobb barátjának édesanyjától érkezett. Azt írja benne, hogy már egy hete nem éri el a fiát. Ami még ijesztőbb volt, hogy a saját leveleire sem válaszolt. Mindenképp meg kell találja a barátját; meg kell győződjön róla, hogy jól van.
Az már csak tetézte a gondokat, hogy az az ellenséges tiszt, akinek a társaságában találták Remingtont, kísértetijesen hasonlított a rajzon szereplő alakra. A hadnagy csak azért nem szólt róla, mert még nem volt benne biztos.