Remington teljesen összezavarodott. Soraya egyszer azt állította, hogy a nyakában lógó ezüst színű gyűrű a nagymamájától maradt rá. Akkor miért állítja Jinwang az ellentétét? És az övé lett volt ez annak idején? A másik meg, hogy honnan ismeri Soraya nagyapját? Tényleg igazat mondana? De ha még az apró gyűrű az övé is lett volna, miért adta volna pont a nő nagyapjának? Nem akkor szokás gyűrűt adni valakinek, ha szeretjük az illetőt? Kínában még Jinwang szentül állította, hogy azt a nőt szereti... hogy is hívták? Yan... Yan Qingli. Igen.

Tényleg nem bírta tovább, közelebbről is meg kellett nézze azt a gyűrűt magának.
Villámcsapásként érte a felismerés. Ez az apró ékszer tényleg Jinwangé volt, most már emlékezett. Hogy is felejthette el azt a gyűrűt, amivel orrba vágták Jeruzsálemben! Maga az ütés nem lett volna olyan fájdalmas, ha Jinwang ujján nincs egy ezüst színű gyűrű!
A homlokára csapott, miközben halkan felnevetett.

-Nem ütöttelek meg aznap elég erősen, Shazi?- kérdezte fagyos hangon a Sorayával szemben guggoló barátja. Hátra sem pillantott az időutazóra, de nem is volt rá szükség; Remington így is tökéletesen értette, hogy most ő hiányzik ide a legkevésbé.

-Wang shushu, hogy érted, hogy ez a gyűrű a tiéd volt? És mi köze ehhez a nagyapámnak?

Remington pár lépést elhátrált tőlük, hagyva nekik egy kis személyes teret. Nem akart volna rájuk mászni, illetve semmi olyat sem akart hallani, ami nem rá tartozott.
Az eddigi részletekből úgy gondolta, sikerült összerakja hogy mi történt... talán volt kettejük között valami annak idején, de nem tarthatott túl sokáig a dolog, így a kínai férfi nem tehetett mást, maga után hagyott egy emléket és ott hagyta Halimot. Egyetlen dolgot furcsállt csak: ha Jinwang életét és jóhírét az az inas azzal tette tönkre, hogy homokosnak állította be, akkor így kétezer év után mégis miért...?

-Ne gondolkozz túl sokat, Shazi!- rántotta ki a gondolataiból Jinwang jeges hangja és gyilkos tekintete, ami most rajta pihent- Egyrészt az nem az erősséged, másrészt mert úgyis tévedsz.

-Wang shushu, ismeritek egymást? Érted amit mond?- próbálta a gyerekeit szorosan magához ölelő Soraya felhívni magára a figyelmet. Kalila még mindig nem nyitotta ki a szemeit, de a légzése kezdett megerősödni.

A várost ekkor óriási remegés rázta meg: a keresztes lovagok áttörték a városfalat. Jinwang látványosan forgatta a szemeit, végül felsegítette a rémült Sorayát a földről. Érdekes módon a gyerekei jobb állapotban voltak, mint ő maga; talán nem értették, hogy mi folyik itt most. A még mindig eszméletlen Kalilát Remington karjaiba helyezte finoman, ügyelve arra, hogy véletlenül se vegyen fel szemkontaktust  a sráccal. Földre ejtett vékony kardját újra a kezébe vette és hátat fordított a rémült csapatnak.

-Ide halgass, Shazi! Vidd őket a város nyugati kapujához a kis utcákon át! Én addig elterelem a lovagokat és feltartóztatom őket. A kapunál találkozunk.- és már indult is a keresztesek kardjai elé vetni magát, de Remington habozó válasza megállította.

-De én... akkor most... te nem is...

-Szedd össze magad!- ordított rá, hogy felrázza- Egy kérdés!

-Miért segítesz nekem?

-Halim unokajának segítek. Az, hogy te is itt vagy, szerencsétlen véletlen.- az időutazó a szíve mélyén szerette volna remélni, barátja csak nem akarja bevallani, hogy igazából őt is meg akarja védeni, de valahol tudta, ez több mint valószínűtlen.

-Wang shushu, légy óvatos!- kiáltott utána Soraya, akit Remington már finoman a nyugati kapu irányába kezdett terelgetni.

-Ne aggódj miatta, akkor sem hal meg ha megölik.- motyogta az időutazó az orra alatt. Szerencsére a nő egy szót sem értett belőle, különben ezek után ezer meg egy kérdéssel bombázta volna őt.

Lassan haladtak, hiszen két kisgyereket vonszoltak magukkal, akik rettegtek és elfáradtak. A levegő fojtogató volt, a füsttől könnyes szemeikkel homályosan láttak az amúgy is sötét városban. Egyedül az égő épületek nyújtottak fényt, de azok meg túl világosak voltak, a belőlük áradó forróságról nem is beszélve. Remingtonnak akaratlanul is eszébe jutottak a szerzetesek, és hogy az ő templomaik is milyen csúnyán leégtek. Mennyi minden máshogy alakult volna, ha akkor nem menti meg Jinwangot. De nem, a döntését még mindig nem bánta meg..

Az útjukat három lovag állta el hirtelen, Remington majdnem nekik sétált. Kalila ebben a pillanatban kinyitotta a szemeit, azokat a nagy és csillogó szemeit és az időutazóra meredt, mint aki azt sem tudja, hol van. Gyorsan az édesanyja mellé engedte őt, mutatta nekik, hogy álljanak hátrébb, majd védelmezően a család elé állt, miután a kezébe vette Soraya konyhakését. A három lovag tétován összenézett majd hangos nevetésben tört ki. Egyszerre rontottak rá a srácra, akinek az összes ösztöne azt súgta, hogy fusson el, de a lelkiismerete nem engedte neki itt hagyni a családot. Tehetetlenül emelte a kis kést maga elé, mintha az bármit is számított volna a három súlyos, kétkezes kard pengéje ellen.

Erős ütést érzett a hátán, mintha valaki félrelökné és a következő pillanatban lefejelte az egyik ház utcára néző falát. Halk és csilingelő csendülés, ahogy a négy penge összecsapott, és egy halk szisszenés az erőlködéstől a megmentője szájából. A vékony kard megint meghajolt, majd újra kilökte magából a többit.
A lovagok hátratántorodtak, és Jinwang nem várta meg, amíg összeszedik magukat. Egy apró vágás, egy gyors szúrás, közben néhány hárítás és az egyik lovag máris harcképtelenül feküdt a földön a saját vérében fuldokolva.

A két másik megpróbálta bekeríteni a harcost, de több okból is kudarcot vallottak. Az egyik az volt, hogy megfeledkeztek Remingtonról, aki most ráugrott a hozzá közelebb eső hátára és miután lefejtette róla a nehéz sisakot, a konyhakést tövig a nyakába szúrta. Ez úgy meglepte a mostmár utolsó életben maradt lovagot, hogy felcserélődött a támadó és az áldozat szerepe: alig győzött védekezni Jinwang szélsebes és a legkülönbözőbb helyekre lesúlytó vágásai ellen.
Az okozta a vesztét, hogy egy rossz mozdulat következtében lerepült a sisak a fejéről, így sebezhetővé vált az ő nyaka és arca is. Jinwang hihetetlen erővel lendítette meg sebes kardját, amit ugyan időben tartóztatott fel a lovag, de a hajlékony pengét vitte tovább a lendület, így megsebesítve az arcát. Innen már csak két csapás kellett a lefegyverzésig, végül egy erős és határozott szúrás a másik torka irányába tett pontot a küzdelem végére.

-Így vigyázol rájuk, Shazi? Szánalmasak a közelharci képességeid. Nem is értem, hogy mertem őket rád bízni... És csak hogy tudd, elbántam volna velük, felesleges volt hősködj.- látta a szeme sarkából, hogy Remington valaszra nyitja a száját, így gyorsan belefolytotta a szót- Szánalmas és gyenge vagy. Undorodom tőled.- végül a rettegő kis családhoz fordult, egy széles és barátságos mosollyal- A kapu erre van, kövessetek. Amint biztonságos távolságba érünk a várostól, mindent megmagyarázok, ígérem.

A nő még fel se tette a kérdéseit, de Jinwang máris megválaszolta! Milyen jó emberismerő lett...

A csapat élén Remington haladt, közepen Soraya és a három gyerek, a sort pedig Jinwang zárta, kezében a hajlékony kardjával.