Soraya úgy megrémült, hogy a földre rogyott és azonnal sírva fakadt. Kétségbeesetten ismételgette a gyerekei nevét, miközben egyre a nyakában lógó gyűrűt szorongatta. Remington egy gyors és határozott mozdulattal felsegítette, majd leültette egy székre. Elé térdelt, letörölte a szeme sarkából az utolsó könnycseppeket is, és gyorsan, de érthetően a következőket mutogatta el

-Nyugodj meg, amíg itt vagyok nem esik bajotok. Lassan be fognak törni a városba a keresztesek, még az előtt el kéne érjük a kikötőt, hogy összeszedjük Kalilát, Yarát és Kiant. Sikerülni fog, bízz bennem! Kijuttatlak titeket. De most... nincs valami fegyvered, amivel védekezhetünk?

Soraya úgy-ahogy megértette mit akar a srác és egy mély levegő után megemberelte magát. A konyhaszekrényből pár éles kést vett elő. Remington kicsit csalódottan vette el a legnagyobbat, aminek a pengéje épp volt két arasznyi. Végül is, mire számított? Kardokra, szablyákra egy volt örömlány otthonában? Ja, persze.

Újra összeszedték a csomagjaikat és hosszú futólépésekkel indultak a kikötő felé.
A városfal remegett, ahogy a sivatag felől érkező csapatok katapultjai ostromolták. Olajjal bekent lángoló kő- és földgolyókkal szórták meg az épületeket. Fából készült tetőik szinte azonnal lángra kaptak.
Az emberek sikítozva rohantak az utcákon. Rémülettől eltorzult arcuk vagy véres volt, vagy égett. Valakinek a háta, másoknak a haja lángolt. Sokan a gyerekeik nevét kiáltozták.
Egy kislány, alig öt éves, egyedül állt egy lángoló ház előtt és az ajtón dörömbölt. A ruhája szakadt, a lába sebes, az arca kormos, kezében a zokniból varrt játéka félbe szakadt.

-Ne állj meg!- biztatta a mellette rohanó Sorayát Remington. Arról is megfeledkezett, hogy más nyelvet beszélnek, de a hangsúlyából csak kitalálta a nő, hogy mit akarhat. Tudta, egyedül azért nem ad fel minden reményt, mert ő itt van. Bízik benne, hogy meg tudja menteni és pontosan ezt is fogja tenni... ezt kell tennie, nem?- Mindjárt ott vagyunk, ne állj meg!

A kikötőbe érve káosz fogadta őket. A dokkok lángokban álltak, a part menti boltok mind üresek voltak. A tengeren hajók sorakoztak, fehér zászlójukon óriási vörös keresztekkel, fedélzetükön harcra éhes lovagokkal. Épp készültek kikötni.

Két ismerős alak szaladt feléjük az egyik lángoló bolt felől. A kis Kian és Yara egyből anyjuk karjaiba ugrott, Soraya pedig elsírta magát örömében. Végre megtalálta a gyerekeit.
De hol van Kalila?

-Anya, anya, anya, Kalila a házban maradt!- sikították a gyerekek, remegő kezükkel a lángoló épület felé mutogatva.

Remingtonnak több sem kellett, az eddig a kezében tartott csomagokat a földre ejtette és a bolthoz sietett. Ekkor egy nyolc fős csapat bukkant fel az utcán. Teljes páncélba öltözött keresztes lovagok voltak. Fejükön hatalmas sisak, az arcuk nem látszott, mögöttük csak úgy lobogott a fehér köpenyük. A lovag, aki az élükön vonult, köpenyén a vörös kereszt narancssárgára fakult már, és a kezében egy súlyos, két kezes kardot szorongatott. Intett egyet, mire a hátsó négy embere eltűnt egy másik utcán. Akik viszont itt maradtak kiszúrták az utak kereszteződésében kuporgó Sorayát két gyerekével. Remingtonnak ideje sem volt reagálni.

A négy lovag, szó nélkül lépett oda hozzájuk. Sötéten meredtek a gyermekeit védelmező anyára, aki remegő kézzel tartotta maga elé a nyakában lógó gyűrűjét, mintha az megvédte volna őket. És csodák csodájára, a lovagok vezetője, akinek fakóbb volt a kereszt a ruháján szó nélkül hátba szúrta előtte álló társát.

-Mi a pokol?- kérdezte a másik, mire azt szemből nyársalta fel, de valamiben megakadt súlyos kardja, így nem tudta kirántani. Ügyetlenül elhátrált a két halott lovagtól és készült felvenni a harcot az utolsóval.

-Pogány!- üvöltött az, majd meglendítette súlyos kardját a fegyvertelen felé.

Amaz egy macska ügyességével táncolt el a csapás elől, majd előrántott egy másik kardot, Remington maga sem látta honnan, hiszen nem lógott több kardhüvely a lovag övén. Ennek a pengéje sokkal keskenyebb és vékonyabb volt, a markolata rövid, mivel a forgatásához elég egy kéz is. Szélsebes mozdulatokkal azonnal vágásokat ejtett ellenfelén. Minden egyes szúrása hihetetlen eleganciát sugárzott, de ugyanakkor határozottságot is. Szédületes, hogy a két fegyvert mennyire máshogy kellett forgatni. A lovag ugyan kifulladva állt új erőre kapott társával szemben, és eddig kiemelkedően jó harcosnak bizonyult, de nem volt jobb mostani ellenfelénél. Újabb csapásra emelte a nehéz pengéjét, amit a másik a sajátjával akart blokkolni.
Remington szájtátva bámulta a párbajt, ami alig vett igénybe pár percnél több időt. Biztosra vette, hogy a vékonyka kard nem fogja bírni az ütést és eltörik. Épp az ellenkezője történt. A titokzatos harcos másik kezével megtámasztotta a kardja végét és a vékony penge meghajolt! Meghajolt, de nem tört el! Akár egy rugó, lökte ki magából ellenfele súlyos kardját, mire az elveszítette az egyensúlyát és a nehéz páncélja a földre rántotta. A harcos a földön fekve szúrta le a lovagot.

Ahogy véget ért a párbaj, egyből levette a sisakját és a páncélját is. Hosszú, fehér tincseit egy narancssárga szalad fogta mostanra már egy szétcsúszott kontyba.
Odalépett a földön kuporgó, halálra rémült nőhöz és két halkan pityergő gyerekéhez.

-Soraya, ugye? Én Jinwang vagyok, de hívj nyugodtak Wang shushu¹-nak...- mondta arabul, de a nő még mindig nem reagált semmit. Alig tudta feldolgozni, hogy az előbb majdnem meghalt, most meg egy ázsiai férfi mosolyog rá bátorítóan, aki az ő nyelvén beszél és az előbb pár perc alatt végzett három keresztes lovaggal.

Lassan Remington is csatlakozott a csapathoz, karjaiban az ájult, de még lélegző, kormos arcú Kalilával. Ahogy meglátta Jinwangot, ledermedt.

Egyből eluralkodott rajta a halálfélelem és megfordult a fejében, hogy leteszi Kalilát és azonnal elugrik innen.
Jinwang az előbb megmentette Sorayát és a családját.. talán vigyázna rájuk akkor is, ha ő lelép. De valahogy a lelkiismerete megint nem vitte rá.
Csak állt ott, mint aki szellemet látott és némán várta, hogy Jinwang is felfedezze. Azonban olyasmi történt, amire nem számított. A férfi még csak tudomást sem vett róla. Helyette a Soraya nyakában lévő gyűrűt figyelte.

-Honnan van ez a gyűrű?- kérdezte halkan, de barátságosan. Úgy tűnik segített a halálra rémült Sorayán ez a hangsúly, most már mert pislogni. A megkönnyebbülés egy könnycseppe hagyta el a szeme sarkát. Az időutazó már rég elfelejtette, hogy barátja ilyen hangon is tud beszélni. Igen, mindazok után ami történt, még mindig barátjaként tekintett rá.

-A nagymamámé volt. Ezt hagyta rám édesanyám, miután eladott egy bordélyba. De Wang... Wang shushu, miért érdekel ez téged ennyire? Azt sem tudom, hogy ki vagy.

-Tévedsz.- közölte egyszerűen, a nő mondandójának a végét teljesen figyelmen kívül hagyva- Az a gyűrű valamikor az enyém volt. Nincs véletlen egy Halim nevű rokonod?

-Halim...?- gondolkodott el Soraya még mindiga földön ücsörögve. A körülötte égő házak narancssárgára festették az arcát. Olyan sietősen hagyta el az otthonát, még hijabot² is elfelejtett venni- Hát persze! A nagyapámat Halimnak hívták.

Ekkor minden szempár Jinwangra szegeződött, de leginkább Remington csodálkozott el. Mi köze volt a férfinek Soraya nagyapjához?

Author's note:
¹ shushu (叔叔) = nagybácsi
² hijab = az a sál, amivel az arab nők eltakarják a fejüket / arcukat