-Megmondtam, hogy fizetek, de kell még egy kis idő... kérem!- rebegte a nő, a hangja gyengébb volt akár a lágy, nyári szellő, és egész testében reszketett. Remington továbbra sem engedte el, mert érezte, hogy amint megtenné, a földre rogyna.

-Már egy hete ezt hajtogatod!- köpött az utcakőre a legelöl álló férfi, majd látványosan szemügyre vette a szablyája éles pengéjét- A Főnök türelmetlen. Választhatsz: vagy fizetsz most, vagy pedig irány vissza a...

-Nem!- sikította kétségbeesetten a fiatal nő- Oda soha nem megyek vissza! Nem kényszeríthettek! Inkább meghalok!

-Heves szavak...- vigyorgott undorítóan a csapat egy másik tagja.

-Adjanak még két napot!

-A Főnök most akarja, hogy fizess.

-Most nem tudok...

-Akkor irány vissza a bordély, hogy valamiből megkereshesd a pénzt. Nekem így is jó.- jelentette ki a férfi, mintha csak egy szép délutáni csevegésben venne részt. A nő rettegve szorította meg Remington karját, de nem tudatosan. A világért sem akarta volna őt is belekeverni a saját dolgaiba. Amit az előbb mondott, azt őszintén tette: tébyleg inkább meghalna, mintsem hogy vissza kelljen mennie abba a bordélyházba, ahonnan nagy nehezen kijutott.

-És ki ez a fiú?- nevetett a harmadik- Az egyik eltitkolt fiad?

-Ő senki..

-Ne hazudj, szajha!- erre ütésre emelte a kezét a harmadik férfi, akinél kard helyett egy ostor lógott az övén, feltekerve.

Remington szélsebesen oldalra csusszant, így az ütés nem találta el őket, viszont a támadó a nagy lendülettől hasra esett. Ezt a megaláztatást már a másik kettő sem hagyhatta szó nélkül, egyszerre rontottak a fegyvertelen Remingtonra. A támadói nem csak erősebbek és magasabbak voltak nála, hanem sokkal ostobábbak is. Az időutazó kicselezte a két vadállatot és az éppen felkászálódó harmadikhoz ugrott. A hátára taposva kényszerítette a földre, majd rátérdelt és az övéről lerántott ostorral fojtogatni kezdte. A másik kettő teljesen ledermedt, mert erre a húzásra nem számítottak.
Nem volt szabad keze, nem tudott semmit sem kérni a három férfitől a nőt illetően. Szerencsére a volt utcalánynak elég gyorsan járt az esze és Remington mellé lépett.

-Ne öld meg, kérlek.- majd a támadóikhoz fordult- Egy hét múlva fizetek. Addig hagyjanak békén és elengedi.

-Legyen.- dobbantott a lábával a csapat vezetője dühösen. Nem csoda, hiszen most jártak túl az eszén úgy, hogy a számokat tekintve túlerőben volt.

Remington fokozatosan lazított az ostor fojtogató szorításán, majd végül maga segítette fel a férfit a földről. Ahogy hárman megszégyenülve elvánszorogtak, az összes utcán járó megbámulta őket, a bátrabbak még össze is súgtak mögöttük.
A nő szótlanul állt és bámulta a megmentőjét. Hirtelen nem tudta, hogy mit is mondhatna neki. Végül remegő hangon meghívta a kis házába egy ebédre és megígérte, hogy mindent elmagyaráz majd a srácnak, hogy mibe keveredett bele.

A nő gyorsan vett egy kosár gyümölcsöt és csak azután indult az otthona felé. Pár sarok múlva meg is állt egy szürke házikó előtt. Ugyanúgy festett, mint a város összes többi épülete, mégis valamiért hívogatóbbnak tűnt a többinél. Belépve az ajtón, Remington majdnem elnevette magát. Bentről szinte teljesen ugyanúgy festett a ház, mint az ő londoni lakásuk: egy apró előszoba, aztán a nagyszoba, ahol az egyik sarokban egy edény felelt meg a vécének és egy tál víz szolgált tisztálkodásra, a másik sarokban egy kezdetleges tűzhely-féleség állt kőből és a szoba közepén leterített gyékényszőnyegek vastagon borítva szalmával ágy gyanánt. Valószínűleg csak a szegényebb réteg élt így, de az időutazónak különösen otthonos hatást nyújtott.

-Kérem, ne ijedjen meg, a gyerekeim is itthon vannak.- Remington köpni-nyelni nem tudott. Hogy egy ilyen fiatal nőnek már gyerekei legyenek? Erre beszaladt a szobába két kislány és egy kisfiú. Meglátva a gyümölcsöket, mind nagyon megörültek, de az idegen láttára nem mertek hirtelen mozdulatokat tenni- Nem kell félni, ez az úr segített ma nekem.

-Remington Wilde.- mutatkozott be és mélyen meghajolt üdvözlésképp. Minden kultúrában máshogy köszöntek és üdvözölték egymást az emberek, de a meghajlás mindenhol tiszteletadást jelentett, így azzal nem nyúlhatott félre.

-Én Soraya vagyok.- felelt a nő, miután levette az arcát takaró kendőt. A szája jobb sarkán egy késsel vágott seb már begyógyult nyoma látszott- Az idősebb lányom Kalila, a kisebbik Yara, a fiam pedig Kian. Most menjetek játszani, szeretnék egy kicsit beszélnk az úrral.

A gyerekek vettek egy-két gyülölcsöt maguknak, majd az utca felé vették az útjukat. Kian es Yara a bejárat mellé félredobott botját kapta fel és újra elkezdtek velük kardozni, mintha igazából harcolnának. Lenyűgöző a gyerekek fantáziája. A külső szemlélő csak két, botokkal hadonászó gyereket lát, de ők ketten az egyik pillanatban nemes harcosok, vagy éppen lovagok, akik várakat készülnek ostromolni, vagy óriási sárkányokkal mennek viaskodni. Az a vékony bot a kezükben többé nem fa volt, hanem éles és erős kard, olyan, ami a legerősebb páncélt is úgy vágja át akár a vajat. Kian és Yara teljesen elveszett a saját világában, Kalila meg, legidősebb testvérhez méltóan hátulról figyelte őket. Vigyázott rájuk, hogy ne keveredjenek bajba, és titokban az emlékeibe merült. Felidézte, hogy amikor ő ekkora volt, milyen játékokat és meséket talált ki magának, hogy elviselhetővé váljanak a mindennapok.

A házban Soraya egy kist tálba valamiféle babból készült ételt szedett az időutazónak és mellé egy kenyérlepényt adott még. Leültek a szoba közepén lévő szalmarakásra, ahol a kis család aludni szokott, majd csendben figyelték egymást, várva, hogy ki fog kezdeni. Remington nem sietett, nyugodtan megette az ebédjét, majd igyekezett a legérthetőbben elmutogatni az első kérdését.

-Hol vagyok?