Remington rendkívül kimerülten tért magához. A hasán feküdt, arca, szeme és szája telement nedves és sós homokkal. A háttérben egy tenger hullámzását hallotta, a víz a partot nyaldosat szakadatlanul, egész a hátáig felcsapott. Ruhája elázott, a nap tűzte, a feje lüktetett és szörnyen émelygett. Hasonlóan érezte magát, mikor a sivatagba érkezett, ott viszont nem ájult el. Lassan felült, és mivel semmije sem fájt, arra következtetett, nem sérült meg komolyabban és az időben sem utazhatott annyit előre. A legutóbbi ugrására sem hitte, hogy 1000 év lett volna, ezért most inkább nem is tippelt. Elhatározta, hogy amint lesz rá lehetősége, telepít a számítógépére valami idő-meghatározó algoritmust. Eleinte azért nem tett hasonlót, hiszen azt hitte majd ő mondja meg, hogy hova és mikorba utazik majd. Amikor otthon rájuk törtek a rendőrök, némileg bezavartak a terveibe és menekülnie kellett.

Eszébe jutottak a testvérei. Kezdtek hiányozni neki. Eredetileg az lett volna a terve, ha nem nyomják fel őt és a szüleit, hogy Alex és Lola segítségével kihozzák őket a munkatáborból és csak aztán mennek el. A célja továbbra is ez volt: együtt a családjával elmenekülni egy jobb időbe. Most viszont némileg nehezebbé vált a dolga, ugyanis egyelőre a múltban ragadt és csak véletlenszerű ugrásokat tudott végrehajtani, azokból sem korlátlant. Ráadásul örök bosszút esküdött ellene egy halhatatlan, akit képtelenség megölni.. nem mintha rá tudta volna venni magát, hogy végezzen Jinwanggal, hiszen még mindig a barátjának tartotta. Azt viszont mégsem engedheti meg, hogy elvezeti őt a családjához. Ki tudja mit tenne velük, csak hogy neki fájdalmat okozzon? Aggódott értük, és ötlete sem volt, hogy mi lehet most velük.

-Hát, gyakorlatilag semmi.. hiszen meg sem születtünk még..- morogta ahogy a hátára fordult, akár egy partra vetett bálna és felült. Bakancsából kiöntötte a belefolyt tengervizet és kiszedte a hajából a beleragadt moszatot- Talán a vízbe érkeztem ezúttal, és az sodort ki a partra. Ezért ájulhattam el..

Ekkor eszébe jutott a táskája és a benne lévő sok elektronikus készülék. Azonnal lekapta a hátáról (örült, hogy indulás előtt jól magára szíjazta) és beletúrt. A bent lévő dolgok nem áztak el annyira, így egy kis szárítgatás után semminek sem kéne komoly baja legyen. Jobban aggódott a karján lévő időgép miatt. Hiába igyekezett a lehető legjobban leszigetelni mindent, semmi sem lehet tökéletes. Első gombnyomásra nem akart bekapcsolni, így lassan de biztosan kezdett pánikba esni. Ha tönkremegy az időgépe, egy életre itt ragad! De hol is van az az itt....?

Gyorsan visszadobálta a nedves táskájába a homokba kipakolászott száradó készülékeit és kezével a szemeit árnyékolva körülnézett.
Az egyértelmű, hogy valamilyen tenger mellé érkezett. A vize világos volt, de zavaros és erősen hullámzot, mintha vihar készülődne. A partot nem kövek vagy sziklák, hanem homok borította, a távolban valamiféle sivatagot vett észre. Ahogy tovább fordult, egy kikötőváros nézett vele szembe, a falát erős, szürke kőből építették. Hatalmas vitorlások álltak előtte, emberek pakoltak le és fel rájuk. A lágy, langyos szél sirályok vijjogását hozta magával.
Remington elindult a part mentén a város felé, arcát eltakarta a sálával a biztonság kedvéért.

A város a masszív falakon belül hasonlított Jeruzsálemre: ugyanolyan emberek éltek itt, hasonló árukat adtak és vettek az utcákon és a piacokon, a hangulat mégsem volt ugyanaz. A levegő valami furcsa feszültséget árasztott és a házak szürke falai is csak nyomasztóan hatottak az ott lakókra. Remington rájött végre, mi zavarta annyira- ahogy belépett a városba, eltűntek a színek. Valahogy az eladott fűszerek és egzotikus gyümölcsök is fakónak tűntek. Nagyon kíváncsi volt az időutazó, hogy mégis milyen évet írhatnak. Egyedül azt tudta, hogy előre ugrott, nem pedig visszafele.
Az utcán sétálók furcsán keveset beszéltek, mintha csak azért jöttek volna elő biztonságot nyújtó otthonaiakból, mert muszáj volt nekik. Az a kevés, amit a fordítógépe fordított neki, nem segített sem a város, sem a kor meghatározásában. Mindenki megbámulta, bizalmatlanul méregették, mintha csak arra várnának, hogy mikor ránt kardot és esik neki a leggyengébb embernek az utcán.

-Ez nem állapot...- morogta az orra alá és odasétált egy utcai árushoz, aki megbízhatónak tűnt. Megpróbálta neki elmutogatni legégetőbb kérdését- Hol vagyok?

Az árus teljesen összezavarodott és elkergette. Ezt eljátszotta még párszor, mire egy apró és puha kezet érzett a vállán. Egy nő volt az, arcát fekete kendő takarta. Az időutazó rémülten rezzent össze- még mindig nem viselte jól, ha valaki megérintette. Ettől a nő úgy megijedt, hogy azonnal elhátrált tőle. Fekete ruhát hordott, minden felesleges dísz nélkül, egyetlen ékszere egy ezüst gyűrű volt, amit a nyaka körül egy láncra fűzve hordott. Furcsán ismerős volt neki az az apróság, de nem tudta honnan... még nem tudta. Arcát és fejét teljesen eltakarta, csak a két mélykék szeme és a körülötte lévő karamellszínű bőre látszot ki.

-Eltévedt?- kérdezte reszkető hangon, szinte suttogva, csoda, hogy Remington egyáltalán hallotta. Lassan bólintott.

-Ki maga?- kérdezte a nő, immár kevésbé félve tőle, egy kicsit bátrabban.

-Heló szépségem!- köszönt a nőnek egy megtermett férfi. Most érkezett csak meg hallótávolságon belülre, de az a magabiztosság, amit sugárzott, arra utalt, hogy ismeri a nőt.

A kezében széles pengéjű szablyát tartott, amivel könnyedén, minden erőfeszítés nélkül kettéhasíthatta volna a nőt hosszában. Ráadásul nem egyedül érkezett, mögötte még két hasonló alkatú férfi követte.
A nő, aki jó akart lenni Remingtonhoz majdnem szörnyet halt ott az utcán, a félelemtől kiszaladt az erő a lábából, és ha az időutazó nem siet a segítségére időben, összeesik, elájul és ez a három alak ki tudja mit művel vele.