Hatalmas vitába keveredett a feleségével, mikor próbált valamiféle megoldást találni a helyzetére. El akart menni, mert nem bírta elviselni a látványát annak, ahogy ő maga nem változik, de a szerettei, a családja lassan megöregszenek és meghalnak. A felesége gyengének tartotta emiatt, de csak a szeretet beszélt belőle: túlságosan szerette Jinwangot ahhoz, hogy csak így hagyja elmenni. A hosszas vitáknak az lett a vége, hogy könnyek között még egyszer megölelte a fiát, aki a kora ellenére semmit sem értett az egész helyzetből, és tényleg lelépett. Minden vagyonát hátrahagyta a feleségére, hogy ők továbbá is jól élhessenek, de túl nagy volt a bűntudata ahhoz, hogy maradjon. Egy éjszaka, a sötétben elszökött.
Ott hagyta a családját, újfent az utcán kóborló koldussá vált. Úgy tűnt, a szerencse megint elpártolt tőle, egy hónapnyi éhezés után úgy döntött, eldobja az életét. Amikor eljött otthonról, nagyon kevés dolgot hozott magával: egyedül a kardját, a legyezőjét és a kedvenc hangszerét. Elbújt egy sikátorban, majd hason szúrta magát. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de az akaratát nem győzte le. Eltökélte magát, nem volt miért élnie. A földre bukott, érezte ahogy az alatta lévő por lassan beszívja a vérét, ami nem áll el, egyre csak csorog ki a testéből.
Másnap reggel rémülten tért magához, mert a sebből csak egy heg maradt, a ruhái viszont vértől voltak lucskosak. Elviselhetetlen éhséget és szomjúságot érzett, de ha az nem végzett vele, hogy leszúrta magát, akkor ezek sem ölhetik meg, nem?

Az elkövetkezendő éveket azzal töltötte, hogy eltompítsa az érzékeit. Megtanulta kikapcsolni a fájdalom, az éhség és a szomjúság érzetet és ha nem is teljes, de részleges sikereket ért el.
Minden megváltozott viszont, amikor egy véletlen félreértés következtében besorozták a seregbe. Hetven év szolgálat után a csúcsra küzdötte magát és Kína Császárának egyik legjobb tábornokává és személyes bérgyilkosává vált, gondosan elrejtve halhatatlanságát. Mindezek ellenére nagy segítségére volt, hogy senki sem tudta végérvényesen megölni. Mialatt a seregben harcolt, számtalan sérülést szerzett, alig volt egy pont a testén, amit nem borítottak hegek. A legmeglepőbb viszont az volt, hogy a végtagvesztés sem kottyant meg neki: ha levágták a kezét, pár nap alatt teljesen visszanőtt. Ezt már nehezebb volt persze kimagyarázni, de ha az ember el akar valamit hinni, azt többnyire el is hitte. Természetesen akadtak olyanok is, akiket nehezebb volt meggyőzni, de ők mindig, valami rejtélyes úton-módon eltűntek...

Húsz év múlva hozták a hírt, hogy a felesége meghalt. Ekkor még csak hadnagy volt. Elutazott a temetésére, látta a fiát is, aki fess fiatalemberré nőtt, és már saját felesége volt. Jinwangnak nem volt bőr a képén beszélni vele, csak messziről figyelte és igyekezett minél jobban emlékezetébe vésni a fia vonásait. Ekkor látta utoljára.

A temetési szertartás után visszatért a sereghez és az elkövetkezendő 7-800 év során a Császár személyes bérgyilkosaként tevékenykedett. Személyazonossága olyan titok volt, ami az uralkodók között öröklődött. Akadtak olyan császárok, akik természetesen megirigyelték Jinwang halhatatlanságát és megpróbálták rákényszeríteni, hogy valamilyen módon ruházza át rájuk. Eleinte még hajlott is volna a dologra, hiszen ő nem akart már tovább élni, nem volt miért éljen. Viszont minél több év telt el, annál biztosabb lett, az élet számára átok, és ezt az átkot legrosszabb ellenségeinek sem kívánja.
Egyetlen célt az életében a Császár akarata jelentette így kihasználva a szabadidejét, harcművészetet tanult. Ahogy teltek az évek, egyre jobbá vált, de mindig tudott hová fejlődni és egyre kevesebb sérülést szerzett. A seregen belül ráragadt a Halhatatlan elnevezés, hisz az igazi nevét senki sem tudhatta. Arcát mindig eltakarta, hogy senki se lássa, hogyan is néz ki. Valószínűleg kiábrándító lett volna a Halhatatlan fekete-narancssárga páncélja mögött egy huszonhat éves férfit látni, egy érettebb, tapasztaltabb helyett. Azt senki sem sejthette, hogy Jinwang mindannyiuknál több tapasztalattal rendelkezett. Így vezette a seregét egy-egy csatában, és a katonák tudták, ha a Halhatatlan harcol az élükön, győzni fognak.

Új parancs érkezett, a Császár egy ellensége Jeruzsálem mellett állomásozik a seregével és Kína ellen vonulna, így odavezérelték a Halhatatlant.
Az éjszaka leple alatt lepték meg az ellenséget, de azok roppant felkészültek voltak, és nagyon hamar óriási csata keveredett. A vér aznap este vörösre festette a sivatag homokját.
Jinwangot, a Halhatatlant megölték. Nagyon csúnya és fájdalmas halált halt, még a Császár, aki ismerte a titkát, ő is kételkedett benne, hogy ebből fel fog-e épülni valaha. A megmaradt maroknyi katona üzent neki, és azonnal mesterembereket küldött, majd a halott kínai katonákat egy a hegyekbe vájt sírba temették, ahogy a Halhatatlant is. Vele temették a három, hozzá legközelebb álló személyes holmiját: a kardját, a fuvoláját és a legyezőjét.

-Amikor magamhoz tértem, úgy döntöttem, új életet kezdek. Mindenemet hátrahagytam és Jeruzsálembe jöttem. Lassan 200 éve élek itt és mit ne mondjak.. nem olyan jó, de nem is tragikus.- fejezte be a történetét Jinwang. Kicsit mintha megkönnyebbült volna, hogy végre őszintén, mindenféle apró csúsztatás nélkül elmondhatta a történetét valakinek, még ha az az alak Remington is. Hátradőlt a székében, majd várta a vele szemben ülő reakcióját.

-Nahát.- bólogatott kimérten az időutazó. Még mindig nem sikerült feldolgozza a hallottakat- Tehát a legyező a tiéd! Ismerős volt, hogy őszinte legyek.- nyögte végül.

-Ennyi? Ezt sikerült leszűrnöd az egészből?- hitetlenkedett a másik.

-Nem tudom mit akarsz hallani.- vallotta be Remington őszintén- Sokat szenvedtél, kevés öröm volt az életedben. Sajnálom és ha ettől jobban érzed magad, az én hibám, valóban. Elismerem. De ami megtörtént, az megtörtént és még én sem változtathatok rajta. Még nem.

-Értem.- bólintott most Jinwang. Ha őszinte volt magához, ő maga sem tudta, hogy mit vár el Remingtontól. Egyedül azt tudta, hogy ennél azért egy gondolattal több együttérzésre számított.

-Hogyhogy a fogadóssal ilyen jó viszonyban vagy?- próbált témát váltani az időutazó. Kényelmetlennek érezte a hosszú csendet és nem tudta nem észrevenni a barátja és a pult mögött álló férfi korábbi beszélgetését.

-Ó, az adósom.- válaszolt gondolkodás nélkül.

-Mi történt?

-Pár tag zaklatta a lányát.

-Jól elkergetted őket? Vagy megfenyegetted?

-Megöltem mindet.- felelt egy félmosoly kíséretében, mintha mi sem lett volna természetesebb. Az időutazó kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Az a Jinwang, akit ő ismert, akit a barátjának tartott, sosem mert volna elvenni egy életet csak így. Amikor végzett az inassal, az bosszú volt, amikor a templom udvarán harcolt, az pedig önvédelem. Viszont minden, amit a seregben tett, vagy a Császár bérgyilkosaként, meg még ez az eset is, egyáltalán nem vallott rá. És ez az érzéketlen, mégis derűsnek tűnő mosoly! Mintha nem is érzékelné többé, hogy helytelen, amit tesz? Ezer év, és már a jót sem tudja megkülönböztetni a rossztól?

Remington megbánta, hogy feltette az előző kérdést. Az asztalukhoz lépett a férfi, akiről épp beszéltek, és Jinwang már készült volna bemutatni őket egymásnak, amikor berontott egy római kapitány. Berúgta az ajtót és elkezdett latinul kiabálni a fogadósnak. Sem Remington, sem a fordítógépe nem értette teljesen, hogy miről volt szó, de azt tisztán kihallotta, hogy a férfi egy bizonyos Xiang Jinwangot keres és nem tűnt túl boldognak.