A három kígyó dühösen sziszegett és támadásra emelték a fejüket. Remington mozdulni sem bírt- rettegett a kígyóktól. Tudta, hogy ha csak valami csoda nem történik, ő itt fog meghalni. Alig észrevehetően megpróbált hátrafelé elkúszni a kígyók elől, hogy így is növelje a köztük lévő távolságot. Hiába mozgott még a csigáknál is lassabban, az egyik kígyó azonnal kiszúrta és kinyitotta a száját, megmutatván hatalmas mérges fogait. Remington újfent kővé dermedt. Gondolatai száguldoztak, mérlegelte, hogy mit lenne a legszerencsésebb tenni ilyen helyzetben. Merre lenne érdemes menekülni, hogy ne marják meg abban a pillanatban, mikor megmozdul. Végül támadt egy roppant ostoba ötlete.

Egyik kezében elfehéredő ujjakkal még mindig a Rayantól kapott kését szorongatta utolsó mentsváraként. Esélye sem lett volna megölni a kígyókat, az egyetlen amiben reménykedhetett, hogy sikerül elterelni a figyelmüket, amíg a padlón lévő lyuk felé ugrik. Eldobta a kését olyan messzire, amennyire tőle telt, és a háromból kettő a hang irányába mozdult, a harmadik felé ugrott. Reflexből felé rúgott és csúnyán szájon találta az állatot a bakancsa orrával. Azonnal elrugaszkodott és átcsusszant a lyukon.

Keményen a hasára esett, egy pillanatig nem kapott levegőt a hirtelen fájdalomtól. Érezte ahogy a föld besüpped alatta, így azonnal oldalra gurult. Ahogy a hátára fordult, felugrottak a dárdák mellette. Szíve őrülten kalapált, már nagyon elege volt ebből a sírból.
Elővette zseblámpáját és körülnézett. A kis szoba, ahol landolt, egy másik raktár lehetett, a magas polcokon papírtekercsek álltak. Levett egyet kíváncsiságból, és ahogy széthajtotta, elnevette magát. A szöveg kínaiul volt írva. Egyre érdekesebb, előbb a legyező, most meg ez. Ha jobban érdekelte volna, vehette volna a fáradtságot, hogy elővegye a kis számítógépét, mert egy fotó alapján könnyedén lefordíthatta volna, de hidegen hagyta a jelentése.

Egy újabb végeláthatatlan folyosón indult el. Teljesen elveszítette az irányérzékét, fogalma sem volt hogy épp visszafelé tart a barlangba, ahol Fadi tevéi várakoznak, vagy a hegység túloldalára. Igazából mindegy is volt neki, csak keveredett volna már ki ebből a sötét labirintusból.
Egyre csak ment és ment előre. Belelépett még néhány dárdás csapdába, mind a szívrohamot hozták rá és roppantul lelassították. Újdonságnak számított viszont, hogy egyik-másik helyen nem a földből, hanem a falból vágódtak ki a halálos dárdák. Az egyikről egy csontváz hullott le, Remington felkiáltott ijedtében, ahogy meglátta. A csontvázakat sem kedvelte jobban a kígyóknál.

Magabiztosan haladt, érezte, ha nem siet és még többet kell időznie idebent, megőrül. Már legalább egy-két napja nem látott természetes fényt és a levegő is szörnyen állott volt.
A talpa alatt újra besüllyedt a föld, előre ugrott, így elkerülte a jobb falból előugró dárdákat, de azok ezúttal sokkal lassabban mozogtak. A srác hátrafordult, hogy lássa, mi lassította le így: egy friss holttest volt a dárdák hegyére felnyársalódva. Még a vér sem száradt rá teljesen, színes ruhája cafatokban lógott rajta. Arcára ráfagyott az ijedtség eltorzult kiáltása.
Remington nyelt egy nagyot és közelebb lépett, hogy jobban megnézze, ismeri-e. Imádkozott a Császárhoz, hogy a férfi ne Fadi karavánjához tartozzon, de szíve mélyén sejtette, hogy ez esélytelen. Jobban megnézte a halott arcát, a ruháit, a haját és Amirra ismert a holttestben. A fiú még pár napja bőszen bizonygatta, hogy majd ha Jeruzsálembe érnek, az első csinos lányt leszólítja és azonnal el is veszi ott helyben. Ő mesélte a legjobb vicceket. Remington torka összeszorult.. igen, mind sírrablók voltak, de nem biztos hogy ezt érdemelték, nem? Vagy igen?

Folytatta útját, egyre bizonytalanabban. Végre megpillantott egy lépcsőt maga előtt, de nem gyanította, hogy semmilyen csapda sem lesz előtte. Jobb oldalt a fal be volt omolva és egy csomó apróra tört szikladarab árasztotta el a folyosót. Olyan, mintha azon az oldalon lett volna régen egy ajtó, de most betemette a leomlott kő. Lassan, óvatosan átmászott az instabil úttorlaszon, ahogy megcsúsztak a kövek a keze alatt, hangosan szitkozódott. A leghangosabb felkiáltása után motoszkáló hangokat hallott meg a kövek túloldaláról.

-Ti is hallottátok?

-Van odakint valaki?

-Megmenekültünk?

-Hahó! Van ott valaki?!

-Segítség! Bent ragadtunk!

Fadiék voltak azok. Miután megtöltötték a zsákjaikat annyi kinccsel, hogy épp csak elbírták, egy másik úton de ők is elkezdték a kijáratot keresni. Úgy festett találtak egy rövidebb utat és megelőzték Remingtont. Bemehettek ebbe a helyiségbe, biztos láttak valamit odabent aztán rájuk omlott a bejárat és bent ragadtak. Amennyire Remington meg tudta mondani hangok alapján, mind az öten ott voltak.. Amir nyilván a folyosón maradt elrettentésképpen az elkövetkezendő generációknak.

-Ott vagy még?

-Te vagy az, Remington?

-Ha te vagy az, segíts!

-Ha nem te vagy, akkor is segíts kérlek, legyél akárki!

-Gazdagon megjutalmazunk!

-Itt ne hagyj minket!

-A szoba kicsi és a plafonon van egy lyuk!

-Ez meg mi?

-Valami átcsúszott rajta...

-Valami fekete.

-Csak nem egy..?

-Úr Isten!

-SEGÍTSÉG! KÍGYÓ!

-KÍGYÓK!

-SEGÍTSÉG!!!

Remington meghozta a döntését és nem hezitált. Sarkon fordult és elindult a lépcsőn felfelé. Minél többet haladt felfelé, annál távolabb került a haláltusájukat vívó álkereskedőktől. Mikor elérte a bejáratot, a kintről beáramló fény elvakította, de Fadi és Rayan sikolyainak visszhangja így is utolérte őt.
A bejárat egy kis sziklapárkányra nyílt, ahonnan egy keskeny, kanyargós ösvény vezetett Jeruzsálem városfalának óriási kapuihoz.

Megvárta, hogy elhallgassanak a sírrablók. Egyedül Rayant sajnálta.. ő még nagyon fiatal volt és szerinte biztos, hogy nem a saját akaratából tartott a csapattal. Talán ha kapott volna még egy esélyt...? Nem. Remington meghozta a döntését. Hogy jó döntés volt-e? Nem tudta biztosra.. de az ő döntése volt és mostantól meg kell tanuljon ezzel együtt élni. Öt sivatagi sírrabló vére az ő kezén száradt.

Nagyot sóhajtott, elrakta a zseblámpáját, megigazította az ezüst övét és az abba tűzött legyezőt, majd elindult Jeruzsálem felé.