-Meg tudod oldani?- kérdezte remegő hangon Remington. Nem ismerte utazótársa harci tudását, sőt, őt sem ismerte még annyira, hogy teljesen rábízza az életét, habár elég sokat tett már érte. Ez nem a srác hibája, hanem a koré, amelybe született. Ha nem lett volna sérült, könnyen elbánt volna a támadóval, ha itt lenne a táskája, elég lenne csak lelőnie. De súlyos sebesült volt és a pisztolya odakint volt a társa kocsijában.

-A szükség nagy úr!- vágott vissza idegesen Jinwang.

A támadó lassan közeledett, Jinwang pedig egyre csak az asztal felé hátrált. Ahogy a kard a nyaka felé csapott, felkapta az asztalon heverő tálcát és pajzsként használta. Minden egyes védekezésével arra játszott, hogy lefegyverezze ellenfelét. Ha végre kiegyenlítődnek az erőviszonyok, egyszerűen a padlóra tudja küldeni a titokzatos alakot. Nem akarta megölni- mindig is tartott egy élet kioltásától. Egyesek gyávának hívnák, de ő inkább emberbarátnak vallja magát.

Remington döntésre jutott: nem bízza a küzdelmet a véletlenre. Lefordult az ágyról és némán az ablak felé kezdett mászni. Minden egyes mozdulat olyan nehezére esett, mintha a gravitáció több tízszerese húzná a föld felé. Teljes teste lángolt, a hideg rázta, a sebei érzékenyek voltak, ahogy a kölcsön kapott ruhája a bőréhez ért, fájdalmat okozott, de azért is kimászott az ablakon. Még szerencse, hogy a háznak nem volt egy emelete sem! A harmatos fű hidege tűként szúrt a testébe, viszont ott állt a kocsi szinte rögtön előtte. Elvonszolta magát odáig, majd felkapaszkodott, előtúrta a táskáját, abból is a pisztolyát és átállított egy-két kapcsolót rajta. Felvett egy szemüveget, amin át hőképet látott: a két harcoló férfit.

-Jinwang, hasra!- kiáltotta torka szakadtából, és amint látta az egyik testet a földre kuporodni, elsütötte a fegyvert. A ház vékony falába szép lyukat égetett, de a támadó is összeesett.

Amint vége lett a küzdelemnek, Jinwang is kimászott az ablakon, és egyenesen a kocsihoz ment. Remington minden holmiját belehányta a táskába, azt a hátára, Remingtont, akinek nem egy sebe kezdett vérezni a magánakcióját követően a karjaiba, a kardját a kezébe vette, úgy vonult be a fogadóba újra. Mire visszaértek a szobájukba, a támadónak hűlt helyét találták csak. Jinwang halkan szitkozódott, de gyorsan tovább lépett, hiszen a legfontosabb most az, hogy Remington láza lejjebb menjen.
Kimondhatatlanul hosszú éjszaka állt előtte.

Másnap dél környékén tért magához az időutazó. A láza lement, de a hidegrázás és a fáradtság továbbra sem akart múlni. Jinwang bambuszrügy-levest készített ebédre, ami még ehetetlenebb volt, mint a tegnap esti rizskása, de Reminton hősiesen leküzdötte, mert a meleg folyadék jól esett neki, és éhes is volt, meg nem akadt nagyon más választása. Az utolsó falat közben jutott eszébe, hogy ugyan az ő jövőbeli Londonja sem rejt gasztronómiai kincseket, de még az ottani ételek (ha lehet ételnek nevezni azokat) is jobbak voltak, mint amiket a megmentője főzött. Vajon titokban ezzel akarja büntetni valamiért?
Délután a férfi közölte vele, hogy ideje kicserélni a kötéseit és újra kitisztítani a sebeit. A másiknak a kezében egy tál víz volt, meg egy gyógykenőccsel teli tál. Már messziről érezni lehetett a szagát. Úgy fest, amíg aludt, a másik egy percet sem pihent.
Remington csendben tűrte a folyamatot, mindazt, ahogy levetkőztetik, ahogy a sebeit csípi és marja a gyógyszer és a tény, hogy ezt egy korabeli férfi teszi vele, cseppet sem könnyített a dolgokon. Összeszorította a fogait és tűrt. Mást nem tehetett.

Összesen huszonhárom napot töltöttek a fogadóban, minden nap majdnem ugyanazt csinálták. Remington gyógyult, JinWang pedig lelkesen segített neki ebben. Az utolsó nap reggelén a fogadóban dolgozó szobalány arra kérte őket, hogy hagyják el a helyet, mert pár órán belül érkezni fog egy vendég, aki kivette az összes szobát, a másfélszeres árukon és még ki kell takarítson. Nem volt mit tenniük, összeszedték kevés holmijukat és kicuccoltak a kocsiba. Remington sokkal jobban érezte magát. A sebei többsége úgy-ahogy beforrt, a láza teljesen elmúlt. Legkésőbb egy-két nap múlva úgy is tovább álltak volna, ezért nem haragudtak annyira arra a gazdag férfira, aki utánuk fog jönni.

Pont akkor ért oda az új vendég kocsija, amikor Remingtonék elindultak. Jinwang direkt megállt, kíváncsi volt, hogy ki fizetett olyan sokat egy kis falucska fogadósának. Azt hitte menten ott ájul el, ahogy meglátta a kocsiból kilépő alakot. Átlagos magasságú, velük egyidős férfi lehetett, de a szemeiben valami furcsa ravaszság égett. Egész megjelenése, a drága ruhákon át a fent hordott orráig, a végsőkig visszataszító volt. A két férfi, azaz az új jövevény és Jinwang tekintete összefonódott egy pillanatra, de amíg a távozó halálra sápadt, az érkező rossz indulatú vigyorra húzta a száját. Mindez a barátja mellett ülő Remingtonnak is feltűnt, de nem mert közbe szólni.

JinWang egy hirtelen mozdulattal hátrafordult és a kocsiban kezdett matatni valami után.

-Mit keresel, Wang-ge? Ki ez az ember?

JinWang felemelt egy kést, de nem egy egyszerű konyhakést, hanem amilyet a seregben használtak. Remingtonnak fogalma sem volt, honnan szerzett egy ilyesmi fegyvert a társa, de mivel kardja is volt, gondolta, nem olyan meglepő a tőr sem.

-Nem ember az ilyen.- állával a férfi felé bökött, aki még mindig őket figyelte, majd sarkon fordult és elindult a fogadó bejárata felé- Az a szörnyeteg tette tönkre az életemet! Ő apám volt inasa, a szüleim gyilkosa! Eljött az én időm...

Ezzel leugrott a bakról és pár futólépésben utolérte a kereskedőt. Nem gondolkozott, és egy pillanatot sem habozott. Kését először a hátába szúrta bele, nem is egyszer, majd a földre hanyatt fektette. Jinwang szemei villámlottak haragjában, fehér haja ziláltan lógott bele kipirult, vicsorgó arcába. Fehér-narancssárga köntöse foltos lett a fröcsögő vértől. Az, hogy most újra láthatta azt, aki élete tönkretételéért felelős, teljesen elvette az eszét és állatias bosszúra kényszerítette. A kést a férfi torkához tartotta, majd illendően megkérdezte, vannak-e bármilyen utolsó szavai.

-Tegnap este... kellett... volna veled... meg a kis... barátoddal... végezzek....

Itt telt be Jinwang pohara. Ez az ember, apja leghűbb tanulója, megölte a szüleit, kiforgatta őt minden örökségéből, megalázta, törvényen kívülivé tette, egy földönfutóvá változtatta és tegnap este egyetlen barátjának és az ő életére tört? Érzelmei elragadták és ahelyett, hogy gyorsan elvágta volna a torkát a mellkasába és a hasába döfte a kést újra, meg újra, meg újra...

Remington nem mert közbeszólni. Ez Jinwang magánügye, hagyta, hogy az lerendezze személyes bosszúját. Beigazolódottnak találta a férfi korábbi szavait, miszerint még sosem ölt embert. Ahogy elnézte, ez egyértelmű volt abból, amit látott.
Londonban megtanulta már, hogy nem jó beavatkozni az ilyen helyzetekbe. Miután a kereskedő már bizonyosan meghalt, odalépett Jinwanghoz. Finoman kivette a kezéből a kést, segített neki felállni és visszakísérte a kocsijukhoz, ahol letörölte a férfi arcáról az azt bepiszkoló vért.

-Ez volt az első alkalom, ugye?- kérdezte az időutazó. Válasza egy néma bólintás volt- Hiszek neked, most már hiszek. Mássz be a kocsiba és dőlj le.. én félreállok, és hozok valamit inni nekünk, miután gondoskodtam a testről. Mit szólsz?- újabb néma bólintás- Helyes.

Remington már indult volna intézni a megígért dolgokat, mikor egy könnyű, de erős és határozott érintést érzett a vállán. Jinwang keze volt, mégis összerezzent. Kérdőn fordult meg.

-Ezúttal te sem úszod meg.. és elmeséled végre, hogy voltaképp mit is keresel itt.

Remington bólintott ugyan, de belül szörnyen aggódott. Nem akart volna hazudni Jinwangnak, de azt csak nem mondhatja, hogy ő egy időutazó?
Vagy mégis...?