Remington kényelmetlen zötykölődésre ébredt. Már világos volt, a nap erősen sütött, az eget alig fedték felhők. A srác fel akart ülni, hogy kinézhessen a kocsiból, de azonnal cserbenhagyta minden ereje. A hasán lévő vágás újra vérezni kezdett. Egyik kezével igyekezte leszorítani, de nem segített sokat. A mocorgásra hátrafordult a bakon ülő Jinwang.

-Hát felébredtél?- kezdte mosolyogva- Hogy alud...- ahogy észrevette a kötésen elterjedő vérfolot, azonnal megálljt parancsolt a lovának és hátrarohant, majd bemászott a kocsiba Remington mellé. Egy ember is csak ülve nem verte be a fejét a plafonba bent, fekve pedig épp hogy a lába nem lógott ki az ajtón. Nem volt kényelmes bent egyiküknek sem, de rövidesen sikerült elállítani a vérzést.

-Köszönöm, Jinwang. Újfent.

-Szóra sem érdemes. Ha már egyszer megígértem, hogy megmentelek, nem áll szándékomban hagyni, hogy szépen lassan elvérezz.- még mindig derűsen mosolygott, ami egyáltalán nem passzolt a külsejéhez és a mondanivalójához. Kezei véresek voltak, és ahogy a haját igyekezett folyton kisimítani az arcából, azt is összemaszatolta.

-Lehet nem ártana arcot mosnod...- célzott is erre finoman a sebesült.

-Ó, hogyne!- csapott a homlokára, mire az még véresebb lett. Remington gondolatban fogta a fejét. 

Nem tudta, hogy örüljön, vagy szidja a sorsot, hogy egy ilyen talpraesett, de mégis szórakozott alakkal sodorta össze. Mikor a kocsi újra elindult, a srác megpróbált visszaaludni. Ez több okból nem sikerült- az első a folytonos zötykölődés és a zajok, a másik pedig a kemény padló volt. Természetesen az sem segített, hogy az időutazó hason való alváshoz volt szokva, de ezt most a sérülései miatt nem engedhette meg magának. Sokáig forgolódott, és mikor már azt hitte, az életben nem lesz képes elaludni a hátán fekve, mégis csak lecsukódtak a szemei. 

Tíz éves kora óta nem álmodott. Az a hely, ahonnan jött, az ő Londonja megölte a reményt és a szép álmokat, a rémálmok pedig az utcákon sétáltak. Otthon sosem tudott teljes szívvel nyugodtan aludni, mindig figyelnie kellett a gyanús háttérzajokra. Mivel egyedül ő volt fiú a családban, igyekezett annyi terhet levenni a szülei és nővérei válláról, amennyit csak tudott, mindezt úgy, hogy húgai a lehető legteljesebb gyerekkort élhessék meg. A ház, inkább a szoba, ahol lakott a családjával, az sem volt az övék. A szüleik kollégái és a cég összes dolgozója is ott lakott, abban az épületben. Sok velük egykorú gyerek volt, bármikor elmehettek volna velük játszani, de Remington sosem ment sehova. Nem voltak barátai, mert nem bízott senkiben.

Most viszont álmodott. Újra ott volt a bambuszok között az erdőben, érezte, ahogy a vértől elázott ruhája hidegen a testéhez simul. A csontokig hatoló, fagyos szél égette a bőrét, alig kapott levegőt, és akkor megpillantotta az úton a Jinwang kocsijában pislákoló gyertya fényét. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom és remény töltötte el, az érzés, hogy meg fogják menteni. Meg is állt a kocsi, a kínai utazó ugyanúgy kiszállt belőle, egyik kezében egy lámpás, a másikban a kardja. Körülnézett, de elsőre nem vette észre a haldokló srácot. Ahogy odalépett hozzá, valami nem volt rendben vele. Ugyanazt a fehér alsó öltözetet és a narancssárga köpenyt viselte, fehér haja ugyanúgy nem volt összekötve, csak a válla mögött lógott, de kicsit sem volt kócos és a hold fényében mintha ragyogott volna.

De az arca... a szemei olyan hidegek és érzéstelenek voltak, hogy még maga a Császár is kétszer meggondolta volna, hogy kikezdjen-e ezzel a férfivel. És hiányzott belőle még valami.. az a furcsa fény, amit az időutazó azóta figyel benne, amióta találkoztak. Nem tudta volna megmondani mi is az, de ha látta, mindig mosolyognia kellett. Mintha ez az ember, a vele történt sok szerencsétlenség ellenére is, maga lenne a két lábon járó boldogság, aki még annak is tud örülni, ha esik az eső, vagy hóvihar van: mindenben talált valami jót. De most... most ezt nem látta Remington.

Ez az alak önmagában is elég ijesztő volt, de még nem bizonyult elégnek, hogy felébressze a srácot mély álmából. Kinyújtotta a véres, sérült kezét az érzéketlen Jinwang felé, mintha a segítségét kérné, de a férfi megijedt tőle, és egyetlen suhintással könyékből megszabadította a karjától. Az alvó Remington hirtelen oldalra kapta a fejét, és összerándult. Ezt meghallva Jinwang megállt a kocsival és bemászott hátra. Az időutazó homlokán apró izzadtságcseppek gyöngyöztek, vagy a láztól, vagy a szörnyű rémálomtól. A mellette ülő gyorsan előhalászott egy rongyot valahonnan és letörölte.

-Wilde gongzi, ez csak egy rossz álom.. nem valós.. ébredj fel..- beszélt hozzá szelíden. 

Próbálta felkelteni, hogy ne kelljen tovább a rémek között maradjon, de egyelőre nem merte még megrázni. Félt, nehogy újra vérzésnek induljon az egyik sebe. Végül nem tudta mit tegyen, finoman megérintette az egyik kötést a srác karján, miután a hirtelen fájdalomra felébredt. Szemei gyorsan felpattantak, és gyorsan kapkodta a levegőt, a szíve majd' kiugrott a helyéről.

-Csak egy rémálom.- legyintett az időutazó, mintha nem lett volna halálra rémülve egy perce.

-Értem. Segít, ha beszélsz róla?- ajánlotta fel a kínai utazó, miután eszébe jutott, hogy amikor kicsi volt, az édesanyja is ezt kérdezte tőle, miután megnyugtatta. Felajánlott hát Remingtonnak egy korty vizet, majd türelmesen várta, hogy megszólal-e.

-Újraéltem a tegnap estét.- mondta röviden- De ezúttal nem segítettél, akárhogy könyörögtem. Csak ott álltál előttem, aztán hideg vérrel megöltél. De nem kegyelemből tetted, az arcodra volt írva...

-Hát... ha mást nem is ígérhetek, azt igen, hogy ilyen brutális módon nem fogok végezni veled.- próbált viccelődni Jinwang, de látva, hogy a másik feszültsége nem enyhül gyorsan hozzátette- A komolytalanságot félretéve: rettegek attól, hogy valaha is el kell vennem egy életet. Még sosem öltem meg senkit.

-De azért kardot hordasz magaddal...

-Az csupán önvédelem. A semmirekellő tolvajoknak elég, ha megvillantom a pengéjét és azonnal elfutnak. Igen, tudom forgatni is, hiszen apám megtanította, de még sosem vettem el egy életet sem.

-Ezt mondod te.- kételkedett továbbra is Remington, de a másik őszintesége teljesen ledöbbentette, mikor így folytatta

-Én sem ismerlek jobban. Annyit tudok rólad, hogy megmentettelek, te pedig már ismered szinte az egész életemet. A bizalomnak két irányban kell működnie. Én megbíztam benned és nem faggatóztam semmiről veled kapcsolatban, csak segítettem, mert az tűnt helyesnek. Mindezek után még mindig képtelen vagy hinni nekem?

-Rossz szokás.- fintorgott Remington, majd visszafeküdt a hátára. Részéről vége volt ennek a beszélgetésnek. Jinwang vállat vonva újra a semmit el nem áruló mosolya mögé bújt és visszaült a bakra, majd lassan tovább indult a kocsival, úgy szólt csak hátra.

-A nap lassan le fog menni. Ebben a tempóban pár órán belül elérjük a következő várost.