A világ minden pontja küzd a túlnépesedés gondjaival. Egyszerűen nincs elég hely az embereknek. A Földön élő népek keveredtek, mindenki egy nyelvet beszél és egyazon istent tisztel. Nincsenek többé nagyhatalmak, az egész bolygó irányítása egyetlen ember kezében van- ő a Császár. Az ő szava szent, akarata parancs. Minden lélek istenként tiszteli. Ellenszegülni neki egyet jelent a halállal. Aki fellázad uralma ellen, két féle büntetést kaphat: vagy munkatáborokba küldik, ahol egész nap vagy élelmiszereket vagy energiát kell előállítania, vagy pedig elhelyeznek a nyakában egy chip-et. Ez a chip egy bizonyos jelet sugároz, amit bármilyen egyszerű telefonnal lehet venni és visszakövetni a forráshoz. Akiben elhelyeznek egy ilyen chip-et, azt büntetés nélkül meg lehet ölni. Az ilyen alakok egy óráig sem szokták húzni az utcákon, mégis, ez a könyörületesebb megoldás. Akit munkatáborba küldenek, az sem tér vissza többé.

London, 4673

Remington Wilde sosem ilyen életre vágyott. Ahogy a nagyváros utcáit járta igyekezett kikerülni minden gyanúsnak kinéző pocsolyát. Bőrkabátja zsebében szorosan megmarkolta a bicskáját, ahogy elhaladt egy-két gyanús alak mellett.
Este volt, csak az óriási felhőkarcolókon világító neonreklámok fénye szűrődött le arra a szintre, ahol éppen ő volt. A családja apró lakása felé sietett és arról ábrándozott, vajon milyen lehet a házak legfelső szintjein az élet- ahol mindig világos van, és tiszta a levegő, van jó víz inni és finom ételeket esznek egész nap. Ehhez képest ő itt ragadt lent és esélye sincs a menekülésre, hacsak...
De nem, az sem jelentene megoldást, hiszen csúnyán elakadt. Kísérlete előre nem látott akadályokba ütközött. Ezért is sietett haza, hogy kikérje bölcs apja segítségét.

Megállt egy keskeny ajtó előtt. Ahogy a csuklóján lévő vonalkód szerű tetoválását egy leolvasóhoz tartotta, az ajtó zajos szisszenéssel feltárult.
Bent egy piszkos folyosó fogadta, melynek falai fénykorukban fehérek lehettek, most már csak szürkék voltak a sok portól és kosztól. A padlón hajléktalanok, sérültek, betegek és utcagyerekek kuporogtak- néhány családnak ha megesett a szíve az ilyeneken, beengedte őket az épületbe, mert késő este az utcákra tilos volt kimenni. Az igazán talpraesettek, mint Remington, könnyedén ki tudták játszani a járőröket, de aki nem volt ilyen szerencsés, azt ott helyben lelőtték. Csak a pisztolyok durranását lehetett hallani, de egy testet sem találtak soha.

097-es szoba. Remington remegve tartotta oda tetoválását egy újabb leolvasó elé. Mikor félrehúzódott az ajtó, gyorsan belépett és bezárta maga mögött, mielőtt bárki más be akart volna még jönni.
A szoba száraz és meleg volt, a folyosónál tisztább. Egy sárgás fényű izzó töltötte meg félhomállyal a helyiséget. Egyik sarkában két nagy matrac hevert koszos lepedőkkel, a másikban egy függönnyel leválasztható rész mögött egy mosdókagyló és egy vécé. Középen egy kis étkezőasztal körül négy lány ült, a legidősebb 30 éves, a legfiatalabb alig 10.

-Hát hazaértél végre, Remy! Nagyon aggódtunk már..- köszönt neki Alex, legidősebb nővére.

-Ne butáskodj, 24 vagyok. Csak nem esik semmi bajom már.- hosszú bőrkabátját és sálját a padlóra dobta, bakancsa talpát gondosan megtörölte. Kézmosás után az asztalhoz ült- Hol vannak anyuék? Kéne apu segítsége, elakadtam.

-Nem olyan régen üzentek, hogy ma későn érnek haza, megkérte őket az igazgató, hogy maradjanak bent az irodában.

-Túlóra pénz nem lesz belőle gondolom...- motyogta a fiú miközben kedvtelenül elkezdett enni. Egy tál leves volt a vacsora, amiben egy-két szál répa úszkált csak, de legalább sós és meleg volt.

-Nem dolgozni.- magyarázta Lola, második legidősebb nővére- Beszélni akartak velük.

-Gondoljátok, hogy...?- vetette fel a fiú óvatosan. Ezzel szülei gyanús tevékenységére utalt, ugyanis mind édesapja, mind édesanyja tagjai egy londoni Császárellenes mozgalomnak. A két fiatal lányon kívül mind tisztában voltak ezzel és némán támogatták őket, besegítettek nekik ebben-abban. Remington nem egyszer kísérte el apját mindenféle akcióra: volt hogy épületeket rongáltak, falfestéseket készítettek, igazságtalanul lecsukott rabokat szöktettek és a tüntetéseken is az első sorban álltak. A fiú apja hiába igyekezett óvni őt, a srác szeretett volna minél jobban belefolyni a mozgalom ügyeibe, így ő sem volt ismeretlen már a rendőröknek és a városban állomásozó katonáknak.

-Ezt ne most beszéljük meg!- kérte Alex, kanalát idegesen szorongatva- Együnk, aztán aludjunk, hogy legyen erőnk a holnaphoz.

Vacsora után mind leültek a matracra egy körben, megfogták egymás kezét és elmormoltak egy hálaadó imát a Császárhoz az ételért és azért, hogy a mai napot is túlélték. A lányok lefeküdtek, de Remington visszaült az asztalhoz és újra nekiállt a kísérletéhez, hátha más megközelítésből képes megoldani egyedül is a problémáját. Ugyan nem mondta ki, de ha a szüleiket valaki beköpte és ezért tartja őket bent az igazgató, hozzá is el fognak jutni lassan. Munka közben nyomta el az álom, de nem aludt nyugodtan. Egyik rémálmában egy munkatáborban dolgozott, a másikban az utcán fegyveresek kergették. Semelyik opció sem volt túl csábító.

Reggel hangos dörömbölésre ébredt. Alex már fel volt öltözve, Lola két kishúgát ölelte magához szorosan a matracokon térdelve. Remington alig hogy kinyitotta szemét, látta, hogy legidősebb nővére hevesen egy hátizsákba pakol, méghozzá nem a saját, hanem az ő holmijait. Kérdőn pillantott rá. A választ az ajtón dörömbölők adták meg.

-Remington Wilde! Azonnal nyissa ki! Ez itt a rendőrség! A Császár elleni lázítás vádja miatt velünk kell jöjjön.

-Mi történhetett?- kérdezte még mindig félálomban. Úgy érezte magát, mint az egyik álmában.

-Anyut és aput elkapták, munkatáborba hurcolták és valaki téged is felnyomott! Menekülnöd kell! Készen áll az az izé, amin egész eddig dolgoztál?- hadarta Alex, a pakolást egy pillanatra félbeszakítva.

-Hát nem tudom... a felmerülő problémákat mintha tegnap sikerült volna megkerüljem, de elaludtam, mielőtt tesztelhettem volna.- magyarázkodott a fiú, kínjában elpirulva. Hogy lehet, hogy egy ilyen fontos dolgot csak így elfelejtsen letesztelni?!

-Nincs más mód. Vagy megpróbálod, vagy meghalsz!

-Igen, sejtettem...- húzta a száját a fiú, majd a bal kezére szíjazta az asztalon heverő kütyüt.

Maga a szerkezet viszonylag könnyű volt, téglalap alakú, az aljából még piros és kék vezetékek lógtak ki. Egy nagyobb okostelefon méretű kijelzővel rendelkezett, attól jobbra és balra különféle gombok helyezkedtek el.
Alex a kezébe nyomta a régi hátizsákot megtömve mindenféle aprósággal, amire szüksége lehet bárhol az öccsének. A fiú a hátára kapta, a kezébe vette kedvenc- és egyetlen- kabátját és sálját, majd a testvéreihez lépett.

-Ígérem, hogy visszajövök hozzátok. Ígérem hogy megmentem anyut és aput. És ígérem, hogy tökéletesítem az időgépemet és elviszlek mindannyiótokat egy szebb időbe.- lenyelt néhány könnycseppet, a búcsú keserű könnyeit és folytatta- Nagyon vigyázzatok magatokra, amíg nem vagyok itt!

-Sok szerencsét és légy jó, Remy!- búcsúztak tőle testvérei is. Elhátrált tőlük, hogy véletlenül se okozzon semmi sérülést nekik.

-Hát, akkor egy életem, egy halálom. Ég veletek!

Azzal megnyomott két gombot és rácsapott a kijelzőre. A lányok egyet pislogtak és már csak a hűlt helyét találták.