Mi az élet értelme? Akutagawa már jó ideje nem tette fel ezt a kérdést, mert a válasz magától értetődőnek tűnt számára. Sokan azt mondanák, hogy az élet értelme megtalálni a szerelmet, szeretni és szeretve lenni, de Ryunosuke számára ez badarság. Sok éven át életének egy értelme volt: hogy Dazai, az egyetlen ember, akinek számít a véleménye, elismerje. És mielőtt az egykori maffia megjelent az életében, annak nem volt értelme. Egyetlen céllal élt, hogy megélje a másnapot, és hogy Gin is éljen, hogy tuléljenek. Pontosan túlélni, mert életnek azt nevezni... nehéz lenne, sőt közel van a lehetetlenhez.

14 évig a Yokohama sikátoraiben élve jól megtanulta, hogy csak magára számíthat, mert senki nem fog segíteni. Két dolog volt fontos: a húga élete és a saját túlélése; senki és semmi más nem számított. Ez alatt a 14 év alatt úgy tűnt, örökre elvesztette a reményt, hogy legalább valaki gondoskodni fog róla, hogy valaki segít. Ha valaki segítő kezet nyújt, értelmet ad az életének egy ilyen megtört embernek, akinek nem volt gyerekkora és nem ismerte a törődést, az minden bizonnyal utána fog nyúl. Utána fog nyúlni, mert ez a kéz az egyetlen és az utolsó remény, hogy élete értelmet nyerjen. És talán homályosak az emlékek a „gyermekkorából”, tisztán emlékszik erre az éjszakára, arra az éjszakára, amikor élete értelmet nyert, arra az éjszakára, amikor találkozott Dazaial.

***

— Szép esténk van, nem igaz?!

A sötét sziluett a fák között ijesztőnek tűnt, ahogy ráemelte vörösesbarna szemei unott tekintetét. Ott állt teljesen egyedül. Az alak láttán Akutagawa hátrált egy lépést. Az idegen, bár ezt észrevette, nem mozdult, nemcsak a távolság választotta el őket, hanem a lábainál heverő hat bűnöző holtteste. Világos volt, hogy mind halottak.

Arcukra fagyott a haláltól való félelem. És a holttestek között állva ez az ismeretlen valaki nyugodtan vizsgálgatta a körmeit. Ő ölt meg mindenkit? Nem, nem volt fegyvere. Ugyanakkor mind a hat halott fegyvert tartott a kezében. Lehetetlen, hogy egyetlen fegyvertelen ember letudjon egy ilyen erősen felfegyverzett csoportot. Ilyesmire ember képtelen lenne.

— Hadd mutatkozzam be… — szólalt meg hirtelen. — Dazai vagyok, Dazai Osamu, a Port Maffia tagja.

Akutagawa érezte, ahogy a hideg végigfut a hátán. Sötét haj, kötés a jobb szemén és ez a név... Dazai. Csak a Port Mafia egyik legtehetségesebb tagja lehetett. Az a szóbeszéd járta, hogy nem habozna megölni a saját szüleit, ha akadályoznák őt bármiben is. Hidegvérűnek és hihetetlenül kegyetlennek tartották. Egész Yokohama egyik legveszélyesebb bűnözője volt. És mégis, ez a férfi nem lehetett több mint egy évvel idősebb Akutagawánál.

– Én...

Akutagawa szóra nyitotta a száját, de Dazai azonnal félbeszakította.

– Tudom, hogy ki vagy. Akutagawa-kun, ugye?! Vártam rád.

Akutagawa nem értette, mi történik. Miért várt rá valaki a Port Mafiából, az alvilág legmélyebb árnyékaiban rejtőzködő szervezetből? És különben is, miért pusztítottak el egy csoportot, amelynek a védelmük alatt kellett volna állnia? Akiket Akutagawának kellett volna megölnie, hogy bosszút állhasson

— Miért ölted meg őket? — morogta Akutagawa.

— Meg akartad ölni azokat a srácokat, igaz?! — mosolygott visszafogottan Osamu – ezért vagy itt. Mindenki számára, aki lesből tervez rájuk támadni, ez az erdei ösvény tökéletes lenne.

Dazai szünet nélkül folytatta.

– Ez a csoport, amely a mi bizalmi szervezetünk, megölt egy csoport gyereket, hogy az általuk felfedezett információk ne szivárognak ki. De hagyták egyiküket megszökni. Íme, amit megtudtam a jelentésekből. A többi csupán a logika használatának kérdése volt. Vajon bosszút akar állni a fiú, aki meg tudott szökni? És ha bosszút akar állni, nyilván lesből fog támadni. Sőt, ha csapdába akarja csalni ezeket a srácokat, megtudja a következő üzletük helyszínét. És útközben oda ennél jobb helyet nem talál. A homály és a köd elrejtenek. És amikor ellenfeleid ellentámadást indítanak, a fák fedezéket nyújthatnak a golyók elől. Legalább négyet legyőzhetsz közülük, és ha szerencséd van, mind a hatot. Természetesen a saját életed árán.

Minden pontosan úgy volt, ahogy Dazai mondta. De Akutagawa kérdése továbbra is megválaszolatlan maradt: miért végezte ki a Port Maffia a saját bábujait?

— Tulajdonképpen ma előléptettek. Ki neveztek i a végrehajtó bizottság egyik tagjává. Valójában ez csak egy titulus, amit rám erőltettek, ami annyit tesz megnőtt, hogy a felelősségeim és a velük járó bosszantó dolgok száma megnőtt... De egy ilyen címmel bizonyos kiváltságok is járnak. A Végrehajtó Bizottság tagjának joga van szabadon felvenni bármilyen beosztottat, akit akar. Azt kérdezted, miért öltem meg ezeket a srácokat, igaz? Egyszerű, ez az én ajándékom neked. Nem tűnsz olyannak, akit pénzzel vagy státusszal lehetne megvesztegetni, ezért arra gondoltam, hogy ez az, ami felkelti a figyelmedet.

Akutagawa nem tudta, miért, de borzongást érzett a bőrén. Nem értette, mit mond a másik. Nem szabadna rá hallgatnia.

—  Szeretnélek meggyőzni, hogy csatlakozz a Port Mafiához.

Amikor Dazai befejezte a mondatát, Akutagawa eldobott pengekénz előrerohant . Úgy döntötte meg a testét, mintha sprintben lenne, széllökésként keresztezte az erdei ösvényt. Nem adott időt az ellenségnek a reagálásra. Életében idáig Akutagawa soha nem találkozott olyan ellenféllel, aki túlélte volna az első támadását, anélkül, hogy a legcsekélyebb gyilkossági szándékra utalt volna. Akutagawa széles pengévé változtatta köpenyének ujját, és a legkisebb habozás nélkül egyenesen az ellenfél nyakába döfte.

— Nem rossz – mondta Dazai halkan. Akutagawa elképedt. Biztos volt benne, hogy ellenfelének már halottnak kéne lennie. Azonban amint a penge hozzáért a nyakához, az ködként tűnt el. Nem ez volt az egyetlen dolog, ami megrémítette. Dazai egy centire sem mozdult onnan, ahol állt. Egy izom sem rendült az arcában.

— Hogyan ölted meg őket? — Akutagawa erőtlenül nyögte ki a szavakat – Megöltél hat fegyveres embert. Hogyan?

— Egy kis viszályt okoztam köztük. — Osamu könnyedén, lazán beszélt.

Akutagawa azt hitte, hogy a fickó maga az ördög. De tévedett. Ez a Dazai már túlszárnyalta az ördögöt is.

- Figyelj. Nem fogok megsértődni, ha elutasítod az ajánlatomat. Még ha nemet mondasz is, adok neked annyi pénzt, hogy megfelelő temetést rendezhess a barátaidnak. És hogy gazdag életet biztosíthass magadnak és a nővérednek. És megígérem, hogy nem zavarlak többé… — Dazai hangja halk volt, de szavai visszhangoztak körülötte. — …de ha hajlandó vagy beleegyezni, teljesítem egy  kívánságodat. Természetesen ez nem lesz könnyű út. Nem fogok különlegesen bánni veled. Olyan pokol ár rád a, amely után vissza fogsz vágyni azokra az éhes napokra, amelyeket itt az utcán töltöttél. De ha van elég elszántságod, hogy erre az útra lépj... Van valami, amit akarsz? – kérdezte Dazai.

A kérdés visszhangzott Akutagawa szívében, és egyetlen válasz volt, ami felbukkant. Valami, amire vágyott. Szíve vágya olyan volt, amely soha nem teljesülhetett... Akutagawa kierőszakolta a szavakat kiszáradt, remegő torkából.

— Azt akarom....hogy az életemnek legyen értelme....

— Adok egyet.

E szavak hallatán Akutagawa új érzelmeket érzett a szívében. Ha az előbb érzett gyűlölet volt az első, akkor ez volt a második érzelem, amit érzett életében. Ez azonban teljesen összehasonlíthatatlan volt korábbi gyűlöletével. Mély tisztelet. Mély tisztelet a mentora iránt.

– Mi a válaszod?

Akutagawa ahelyett, hogy mondott volna valamit, felsikoltott. Felsikoltott, hangját pedig elnyelte  a köd. Sírt. A fiú, akit "néma veszett kutyának" neveztek, az a fiú, akinek nem voltak érzései, keservesen sírt, az eget nézve, amely nem tudott válaszolni neki.

— Jó válasz. — mosolygott Dazai. Előrelépett, és levéve fekete kabátját, a síró Akutagawa vállára vetette. Ez az üvöltés pedig Akutagawa Ryunosuke születését hirdette, egy képességhasználónak, aki négy évvel később egy egység vezetőjeként fog szolgálni közvetlenül a Maffia főnökségének parancsnoksága alatt. Akutagawa Ryunosuke, a Port Mafia egyik legerősebb, aki tagja félelemben tartja Yokohamát.

***

Dazai betartotta az ígéretét, nem kivételezett vele. Osamu soha nem fejezett ki iránta egy csöpp együttérzést vagy szánalmat. A maffiában kapott otthont, egy helyet, ahol élhet, mindent megadtak neki, hogy ellássa magát és a húgát is. De soha nem kapott igazi töeődést. Még  mentora is mindig kemény volt vele. De Akutagawa megszokta, csak ismét meg  győződött arról, hogy nincs szüksége törődésre, vagy talán egyáltalán nem méltó rá. Miért törődne vele bárki is?

***

Azóta sok idő eltelt. Dazai elhagyta a Port Mafiát és csatlakozott a Fegyveres Nyomozó Ügynökséghez. Chuuya azt mondja, hogy jobb neki most, ha ott van, de Akutagawa nem érti őt. Úgy véli, az ügynökségben egykori mentora csak a tehetségét pazarolja, a maffiában többet érhetne el. Mire Nakahara csak fejét csoválja és szomorúan mosolyog, majd azt válaszolja, hogy Akutagawa egyszerűen nem érti, nem látja, hogy Dazai megváltozott, saját maga javára.

És igen, tényleg nem érti. Nem érti, miért miért hagyták el? Dazai ezt akarta mondani, hogy Akutagawa soha nem lesz méltó a tiszteletre, hogy soha nem lesz méltó arra, hogy a tanítványa legyen? Nem... egyszerűen nem érti őt. Akutagawa sok mindent nem ért. Nem érti Chuuya szomorú mosolyát, amikor egykori partneréről van szó, nem érti Higuchi szemében a csillogást, amikor ránéz. Számára ezek az érzések idegennek tűnnek... túl... feleslegesnek? Számára nincs értelme, az érzések csak gyengébbé, sebezhetőbbé teszik az embert.

És az a tigris... Atsushi. Egyáltalán nem érdemli meg Dazai figyelmét, de még így is sok... túl sok időt tölt vele. Ez idegesítő. Maga Atsushit is és a vágya, hogy mindenkinek segítsen, mindenkit megmentsen, idegesítő... Gyenge. Nem tudja megvédeni magát, de amikor más veszélyben van... nehéz beismerni, de erős, erősebb, mint Ryunosuke el tudta képzelni. És ez hihetetlen mód dühíti. Dühíti, hogy alábecsülte a fiú képességeit, de még jobban dühíti mottója : "Küzdelem mások védelméért." Olyan naiv.

***

Egész életében csak két szót akart hallani: "Erős vagy." És most, végre hallhatja, de... egyáltalán nem attól, akitől szerette volna. Az a furcsa, hogy nem okoz csalódást. Szemei aranny színben ragyognak lila árnyalatú csilogással. És az a csillogás bennük...a gyengéd mosoly az arcán és a kéz a vállán, ez mind olyan helyesnek tűnik. Soha nem számított arra, hogy itt találkozik vele, pedig a park nagyon közel van az ügynökséghez.

— Ezt soha nem mondták neked, ugye…? — A hangja lágy, de nincs benne szánalom, Ryunosuke pedig csak a fejét csóválja. A másik mosolya szomorúvá válik, de őszinte marad.

Ők ellenségek...ellenségnek kellene lenniük... De akkor miért állnak olyan közel és ez miért nem idegesítő? Bár ... az eszeveszett sebességgel dobogó szíve és a kiszáradt torka nagyon is idegesítő. De valami belül, valami meleg érzés, ami Ryunosuke számára felfoghatatlan, nem engedi hogy ellöki a szőkét, ellenkezőleg: vállára szeretné helyezni fejét és nyugodtan fellélegezni.

Nakajima mindenkinek segíteni akar, még annak is, aki nem kéri, mindenkit meg akar menteni - Akutagawa még mindig nem érti ezt, és nem valószínű, hogy valaha is megérti -, de egy pillanatra mintha lenne remény arra, hogy segíteni fog neki is, de ez a remény oly gyorsan lessz semmivé, ahogy megjelent. Senki nem fog neki segíteni. De feje magától esik a a fiú vállára, és érzi amint egy meleg kéz végigsimit ahátán. Olyan meleg...és nyugalmat árasz, és eltűnni látszik minden gyűlölet, amit ez iránt a személy iránt éreznie kellene.

— Miért… mit csinálsz? — Nehéz beszélni, torka kiszáradt s a szavakat úgy kell kierőszakolni magából.

— Hah...? Neked... most szükséged van erre... — Igen. Szüksége van. Mindig is szükség volt rá. Még ha nem is ismerte be.

— De… miért segítenél nekem?

— Csak… csak mert.

***

Akutagawa a Parkban történt véletlen találkozás után nem tud nem visszagondolni azokra a meleg kezekre, arra a lágy hangra... Újra érezni akarja... és Dazaitól megtudja, hogy Atsushi szinte minden nap sétál ebben a parkban a két órai szünetében. Miért mondta el neki ezt Osamu? Nem tudja, de utána két óra körül majdnem minden eljött abba  parkba, hogy "véletlenül" újra találkozhassanak.

Csak jött és leült a padra Nakajima mellé, aki mindig ott ült, mintha csak őt várta volna... És ezek a "véletlenszerű" találkozások valami hétköznapivá, sőt szükségessé váltak Ryunosuke számára. Némán, nyugodtan ültek egymás mellett, mintha barátok lennének. A maffia feje pedig mindig a mellette lévő fiú vállára hajlott.

— Miért csinálod ezt...?

— Mert szeretlek. — Atsushi olyan nyugodtan ejtette ki e két szót, mintha valami teljesen hétköznapi dologról beszélne, és nem éppen szerelmet vallott volna.

Hirtelen felkapja fejét, és a arany meleg lilával csillogó szemekbe néz, és a hazugság akár legapróbb jelét próbálja meglátni bennük. De nincs nincs bennük semmi sem ami a hazugság legapróbb jelére utalna, csak...őszinteség. Nakajima csak némán mosolyog, és meleg kezét arcára teszi. Olyan szép... Ha valaki más tenné ezt, a Rashomon abban a másodpercben levágná volna a kezét, de Atsushi... Ő más. Mindig is más volt. És ebben a pillanatban, éppen most, amikor belenéz az őszinteséggel teli szemekbe, látja azt a lágy mosolyt, és érzi, hogy meleg ujjak simogatják az arcát, Akutagawa hirtelen mindent megért. Idegesen csattint a nyelvével, és a másik vállára hajtja a fejét.

— A pokolba is...Jinko...én is szeretlek. — Az utolsó három szót halkan ejti ki, de Atsushi így is hallja.

***

Őrültség beleszeretni valakibe, akit ellenségnek kellene tekintened? Őrültség szinte minden nap találkozgatni parkban, majd egy év múlva végül összeköltözni? Igen. Határozottan az. De érdekli ez Akutagawát? Egy cseppet sem.

Mégis hogyan érdekelhetné, amikor reggel mellette ébred? Mégis hogyan érdekelhetné, amikor egy nehéz küldetés után hazatérve, tudja, hogy várja őt? Mégis hogyan érdekelhetné ez, amikor éppen mellette ül? Csak a kezéért kell nyúlni, és Atsushi maga fogja átölelni, nem kell kérni se. És Ryunosuke érte nyúl, ahhoz a meleghez amit sohase kapott meg. Fejét vállára hajtja. És amikor meleg kezeit a hátán érzi, magához szorítja az első pillantásra oly törékeny testét (bár már rég tudja, hogy nem az).

Ezek a meleg ölelések. Akutagawa most először érzi magát biztonságban. Örökké itt maradna ha tehetné. E meleg kezek karjaiban, biztonságban, gondoskodásban. Hiszen e kezek tulajodonosa, megadja azt a törődést és szeretetet, amit senki sem adott meg neki. Atsushi mellett nem fél önmaga lenni, nem fél sírni, gyengének lenni, mert tudja ő nem fogja ítélkezni. Nem fogja eltaszítani. Vele feledésbe merülnek a hideg nappalok és éjszakák, amelyeket Yokohama hideg utcáin kellett tölteni, mert Nakajima ölelése meleg. Feledésbe merül a fájdalom, amit át kellet élnie. Tudja, hogy ezek a meleg kezek nem engedik el. Szorosabban magához öleli és ,átültetve öt ölébe, méllyet szippant haja édes illatából.

— Szeretlek, Ryu. — Halkan ejti ki ezeket a szavaket, de Akutagawa hallja, elég közel vannak ahhoz, hogy egymás leghalkabb suttogását is meghallják.

— Én is téged, Jinko. — A válsz csupán egy elégedetlen kuncogás. – Én... én is szeretlek... Nakajima.

Még mindig szokatlan a keresztnevén szólítani...de közben olyan helyes. Atsushi közelebb bújik, és Ryunosuke enyhe mosolya elveszik fehér tincsek között, amikor a meleg ajkak érintését érzvi feje bubján. És valakiért élni már nem is tűnik akkora badarságnal. Dazai már régóta elismerte, de élete új értelmet nyert: Szeretni és szeretve lenni.