Helló Mindenki!

Most jön az én kis szentbeszédem. Először is hatalmas köszi, ha azután, hogy nem tartottam be az ígéretem itt vagytok és ezt a könyvet olvassátok. Tényleg csodásak vagytok. Másodszor itt az ötödik fejezet egy nagy adag bonyodalommal, és bár a kedvenc részemhez még nem értünk el valami mást már sikerült. Ha úgy számítjuk ez a hatodik fejezete a könyvnek, és a megtekintés 1150 volt, amikor legutóbb néztem. És a csillagok száma is száz felett van. Szeretném megköszönni, hogy ennyien olvassátok és csillagozzátok a történetemet, holott korántsem a legjobb. Tartsátok meg ezt a jó szokásotokat!

Sziasztok! Fanni

Marinette szemszöge:

Esküszöm, ilyen félős fiút ritkán lát az ember. A velem utazó úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Amint egy biztonságos helyre értem letettem, de ő továbbra is erősen szorított, Fekete Macska pedig savanyú ábrázattal nézett minket. Megköszörültem a torkom:

- Öhm... Elengednél? - Erre sietősen hátralépett és felvett egy laza ,,Semmi sem érdekel" pózt.

- Kettesben akartál lenni velem, mi Katica? - A hangja annyira csöpögött az önimádattól, hogy felfordult tőle a gyomrom. És az a rossz fiús mosoly! Idegesítő. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott róla. Tovább vittem a gondolatmenetem, ez a gúnyos arckifejezés eszembe jutatott valamit. Pontosabban valakit. Konkrétabban Macskát, azzal a gúnyos vigyorral az arcán. Olyan aranyos szokott lenni akkor!

- Inkább kérdéseket tennénk fel - Macska mellém lépett, és átkarolta a derekamat. A fiú arcán féltékenység tükröződött, az én szívem viszont ezerrel zakatolt. Normális esetben elutasítottam volna, de most valahogy biztonságérzetem lett tőle. És legalább ez a srác is leszáll rólam.

- Először is: hogy hívnak? - kérdeztem tőle, mire ismét egy magabiztos vigyor került arcára.

- A nevem Damien - miközben bemutatkozott, kicsit meg is hajolt. Macska mellettem megfeszült, de amikor rátettem a kezem az övére lenyugodott. Folytattam tovább a vallatást.

- Ki volt az a lány és miért haragudott rád? - Damien fáradtan felsóhajtott, és a szemembe nézve válaszolt:

- Jacki? Ő a volt barátnőm. Teljes nevén Jaqualine Thompson. Azért haragszik rám, mert reggel kidobtam, miután kiborult rám, amiért egy másik lányról magyaráztam neki. Aki mellesleg te vagy, Katica - átható pillantással mért végig, és ismét vissza kellett tartanom Macskát, akinek kedve támadt bokszzsákként használni Damient.

- És mi is volt az, ami miatt Jaqualine felháborodott? - kérdeztem résnyire húzott szemmel.

- Megdicsértem a hangod. Jacki, pedig nagyon kényes a hangjára, mert kiskora óta énekes tehetségként tartják számon. Ha valaki elkezdi dicsérni, akkor nem is szokott rám odafigyelni. Rám! Akkor a legrosszabb, ha egy fiú kezdi el dicsérgetni. De én nem értem ezt. Végül is mindenki tud énekelni nem? -Idegességemben a fejemre csaptam. Ekkor meghallottam egy hangot. Macska gyűrűje pityegett. Már csak három perce volt.

- Megvagyunk - néztem Damienre. -Menj innen, nem biztonságos - odajött hozzám elköszönni, mire én csak intettem egyet. Damien csalódottan elvonult. Mintha többre számított volna. Macska ellenben úgy vigyorgott, mintha valaki kijelentette volna, hogy hivatalosan is ő a legjobb mindenben. Így álltunk egy darabig, de ismét jelzett társam gyűrűje. Ránéztem. - Menned kéne.

- Ha feltöltődtem hívlak és helyrehozzuk ennek az idiótának a hibáját - biccentett arra a helyre, ahol Damien elhagyta az utcát. Csak bólintottam és néztem, ahogy eltűnik a házak rengetegében.

,,Kéne egy terv" - hallottam meg ismételten Tikki hangját. Gondolkozz Marinette! Mi lehet a gyengéje? Damien szerint, ha dicsérik, akkor nem is figyel másra. Ez lesz az! Ha el lesz halmozva dicséretekkel, nem is fog másra figyelni, és elvehetjük tőle a hangszert, amit megszállt az Akuma. Visszaindultam a torony felé, amikor mozgást észleltem az utca sarkán. Valaki volt az egyik hirdetőoszlop mögött. Odasompolyogtam mögé, majd harcra készen ráugrottam az illetőre, így mindketten a földön kötöttünk ki. Diadalmasan tekintettem fel, de ennek átvette a helyét az elképedés.

- Adrien? - lemásztam szegény fiúról és felsegítettem, aki viszont amint meghallotta a hangomat vagy egy méterrel odébb ugrott.

- Katica? Te... Te... Te mit keresel itt? -olyan édes volt, ahogy ott dadogott. Mint én, ha Adriennel beszélek. Vagyis vele. Remélem, ez azt jelenti, hogy egymásnak lettünk teremtve.-Nem Párizst kéne megmentened valami gonosz tevőtől?

- Gonosztevők... Párizs... Megmenteni... - teljesen elvesztem a szemében. Olyan szép szeme van! Mintha egy festék palettát néznék a zöld ötven árnyalatával. És nem a szürke ötven árnyalatára gondolok. Ekkor tudatosult bennem, hogy ő is itt van, és nem ártana, ha válaszolnék neki. Még a fejemet is megráztam, és így végleg sikerült kiesnem a kábulatból. - Éppen Fekete Macskát várom, hogy végre hajtsuk a legújabb Párizs-mentő ötletemet. Nagyon bocsi, hogy eltaláltalak, csak azt hittem egy áldozat vagy.

- Honnan tudtad, hogy nem vagyok áldozat, amikor felismertél? - végül is logikus kérdés. Miközben feltette, megvakarta a tarkóját. Ez a mozdulat olyan ismerős! Csak tudnám honnan.

- Nem voltál ott a tömegben, az Eiffel-toronynál - erre ő... Jól láttam? Vagy esetleg képzelődöm? Ez valóság lenne? Mert olyan nincs, hogy Adrien elpirul, ha találkozunk. Akkor lehet, hogy mégis belém esett. Gondolkodóba estem. Most őt szeretem, vagy Fekete Macskát? Figyelmemet ismét Adrien vonta el.

- Te engem kerestél a tömegben? - na, erre mit válaszoljak? Tikki segíts!

,,Sajnálom Marinette, de most nem tudok segíteni, ezt neked kell elintézned. El kell mennem az elődeidhez. Fontos ügy" - igazán köszönöm a segítséget! Ennél még Jie-Jie is többet tudna felmutatni.

,,Rendben Marinette. Ha kiduzzogtad magadat, akkor szólj és visszajövök" -akkor jöhetett a saját mentő ötletem:

- Marinette kért meg, hogy nézzem meg, hogy hol vagy, mivel ma nem mentél suliba, és mint jó barátod aggódik érted - szokás szerint hadartam, de legalább sikerült valami értelmeset mondanom. Szerelmemnek, pedig kellet néhány másodperc, amíg megfejtette, amit mondtam.

- Marinette... Aggódik értem? - furcsán nézett rám, a tekintetében egy döntés fontossága csillogott. Úgy szerettem ezt a tekintetet! De akkor valamiért irritált is.

- Ezt mondtam nem? Mellesleg fontos vagy neki - ezt már megint miért mondtam? Nem kellene infókat közölnöd a magánéletedről Marinette!

- De, de ezt mondtad - bólogatott elgondolkozva, majd felnézett. -Tudom, hogy fontos vagyok neki, ő is fontos nekem, csak... - szemlátomást nem sikerült megfogalmaznia a mondandóját. Én viszont magamról megfeledkezve bámultam rá, és mint később kiderült, suttogva tettem fel egy számomra fontos kérdést neki:

- Csak mi?

- Ő az egyik legjobb barátom, de ez... bonyolult ez az egész - kezébe temette az arcát, én pedig a vállára tettem a kezem. Ekkor felnézett, és úgy, mintha most esne le neki, hogy én is ott vagyok. - Ebből nem sokat értettél igaz? - mosolygott le rám. Imádom, hogy ő a magasabb kettőnk közül, és Alya szerint ez is növeli az esélyét annak, hogy összejövünk.

- A lényeg azért, azt hiszem, hogy megvan. Fontosak vagytok egymásnak, de ez az egész túl bonyolult - úgy összegeztem, mint a legokosabb diák a tanárnőnek, illetve jelen esetben a tanár úrnak. Elismerően nézett rám.

- Jobban megfogalmaztad, mint én, aki benne van ebben az egész őrületben -Amit mondott, az megdobogtatta a szívem. Vagyis inkább csak a dicséret része. Ismételten magam elé suttogtam:

- Az élet nehéz. Főleg, ha szerelmes az ember - Adrien leült a járdaszegélyre, és megpaskolta maga mellett a helyet.

- Beszélj róla - kérte. Még ma is beleborzongok abba a tekintetbe. Rengeteg érzelem volt benne. Ezek között szerepelt a kíváncsiság, a félelem, és a fájdalmas beletörődés. Ekkor éreztem úgy, hogy nyomás nélkül kitárhatom a szívem. Ezért kezdtem el beszélni:

- Hát az igazság az, hogy nem csak Marinettenek vannak szerelmi gondjai. Nekem is vannak már időtlen idők óta. Azt hiszem két fiúba is szerelmes vagyok. Az egyikről a megismerkedésünk napjától kezdve hittem, hogy összetartozunk. Még az se nagyon zavart, hogy csak barátként tekint rám. Így, hát vártam türelmesen, hogy észrevegyen, miközben egy másik srác, akit én tartottam barátnak, ostromolta a szívem. Egy idő után nevetnem kellett az összes gyerekes poénján, és amikor csak rám mosolygott repesett a szívem. Az ember azt hinné, hogy ilyen helyzetben könnyű választani, de nem az. Mindig mást hallok mindenkitől ,,Válaszd őt, mert viszont szeret!" vagy ,,Nem azt mondtad, hogy összetartoztok? Várj rá, és nem fogod megbánni!". Elegem van az ilyenekből. Neked nincs valami használható ötleted? - segély kérően néztem rá, ő pedig rövid gondolkozás után így felelt:

- A szerelem bonyolult, mint ahogy az előbb mondtad. Én biztos nem szívesen lennék a helyedben.

- Ne is legyél - önkéntelenül is elvörösödtem, mert eszembe jutottak a szobám falán lévő fotók róla. Elmosolyodott. Azt hiszem, hogy miattam. Talán mégis szeret?

- Nem lenne jobb, ha azt a srácot választanád, aki udvarol neked? - én ezt már tényleg nem értem. Most akkor szeret, vagy nem? Ha szeret, miért szavaz saját maga ellen? Ha meg nem szeret, akkor, miért nem mondja meg?

- Tudod, hogy kikről van szó? - nyeltem egyet. Ez a kérdés, majd eldönti, hogy mi az igazság.

- Igen, tudom - bólintott félszegen. Ezzel a két szóval törte két darabra a szívem. Belülről zokogtam, de kívülről megkeményedtem.

- Ideje mennem. Tűnj el az utcákról, mert még a végén elkapnak - olyan ridegen beszéltem, hogy szinte fel sem ismertem magamat. - Ja, és igazán, köszi a hasznos tanácsot - gúnyos hangot ütöttem meg, és kihangsúlyoztam a ,,hasznos" jelzőt. Ránéztem még egyszer. Arcáról döbbenet sugárzott. Megvontam a vállam. Aggódjon más miattad. Jojómmal felhúztam magam egy háztetőre, és néhány utca múlva megálltam a Le Grand Paris hotel tetején. Ott engedtem szabadjára a bennem tomboló szomorúságot. Rettenetes volt. Úgy néztem ki, mint egy kislány, akitől elvették a kedvenc játékát. Arra vártam, hogy jöjjön valaki és vigasztaljon meg.

,,Arra aztán várhatsz, édes" -viszhangzott a fejemben ez a néhány szó. Nem Tikki volt az. Tikki... Hol van? Tikki!

,,Itt vagyok, Marinette, csak megbeszéltem néhány dolgot az elődeiddel. Mi a baj?" - nem válaszoltam, csak lejátszottam a fejemben, ahogy Adrien kimondja azokat a külön kedves, de együtt egy szörnyűséget alkotó szavakat.

,,Jaj Marinette" - szinte éreztem, ahogy kis barátom megölel belülről. Felmelegedett tőle a szívem. Nincs időm ilyesmire. Meg kell mentenem Párizst. Ekkor kezdett el csörögni a jojóm. Gyorsan felvettem, és Fekete Macska bűntudatos arckifejezését pillantottam meg. Még így is nagyon aranyos volt!

- Merre vagy bogárkám? - kérdezte, közben nyugtalanul nézelődve.

- Éppen a Grand Paris hotel tetején ülök - váltottam át csevegő üzemmódba.

- Rögtön ott vagyok, és akkor elmondhatod az újabb Párizs-mentő ötleted! - rám kacsintott, én erre meg letettem. Most is valami furcsa bizsergést éreztem. Lehet, hogy Adriennek igaza volt Macskával kapcsolatban. Adrien. Már megint kedvem támadt volna bőgni. Ekkor érkezett meg Macsek, egy, még mindig bűntudatos kifejezéssel az arcán. Elindult felém.

- Szervusz, boga... - torkára forrt a köszönés, amint meglátta kisírt és feldagadt szemeimet, amikből még most is megállás nélkül hullottak a könnyek. Rögtön mellém térdelt. - Mi történt?

- Semmi, semmi. Jól vagyok - álltam fel könnyeimet törölgetve.

- Mond el! - A vállamnál fogva visszanyomott a földre.

- Nem érdekes - szipogtam. - Menjünk és mentsük meg Párizst.

- Párizs ráér. Most te vagy a fontos -olyan lágyan beszélt, hogy szinte én is elhittem neki. Szinte. Megráztam a fejem. - Pedig ez így van.

- Nem igaz - mondtam, és feláltam. Volna, ha Macska nem ül rá a térdemre. - Szállj le rólam! - sziszegtem felé, mire csak megvonta a vállát:

- Addig nem, amíg el nem mondod mi a bajod - úgy tűnt, hogy még élvezi is a helyzetet. Állításomat gúnyos és egyben aggódó mosolya támasztotta alá.

- Találkoztam egy ismerősömmel, aki olyanokat mondott, ami megbántott. Elmondtam. Mehetünk? - lelöktem magamról. Ő meglepetésében meg se tudott szólalni. Feláltam, és a helyzetre kicsit sem tekintettel gúnyolódtam vele. - Csak nem vitte el a cica a nyelved?

- Ki volt az, és mit mondott? - idegesen járkálni kezdett.

- Valaki, akinek hála kibújt a zsákból a macska - itt megengedtem magamnak egy kis nevetést.

- Most komolyan. Ha azt nem árulod el, hogy ki volt, akkor azt mond el, hogy mivel bántott meg - úgy tűnik, hogy megfordult a szerepünk. Most ő az, aki aggódik, és én vagyok az, aki ostoba viccekkel traktálom őt. Viszont, akkor nekem is el kell mondanom az igazat, ahogy Macska szokta.

- Az igazság az, hogy azzal bántott meg, hogy nem érez úgy irántam, ahogy én iránta - mondtam ki egy hangos sóhaj kíséretében.

- Ezt mondta? Hogy nem szeret téged? -Félelem és lelkiismeret-furdalás látszott az arcán.

- Nem szó szerint, de én... én megértettem - lehajtottam a fejem. Amikor felnéztem észrevettem, ahogy társam szemében felismerés csillan.

,,Ne hagyd, hogy leleplezze az Adrien iránti érzéseidet!" - ez a hang annyira irritáló! De... de most igaza van. Macska nem tudhat róla.

- A jó hír viszont az, hogy találkoztam egy olyan emberrel, akit még nem kapott el Sziréna. Lehet, hogy te is ismered. Adriennek hívják -mosolyodtam el. Ha rágondolok önkéntelenül is elmosolyodok. Még mindig.

- Ismerem - bólintott. - Közeli barátok vagyunk - a szeme már nem csillogott, de nekem ez az egy mondat egy mentőövet jelentett. Ha barátok, akkor... akkor lehetséges, hogy Adrien hazudott? Akkor mégis szeret? Igenis lehetséges! Hiszen, ha barátok, nem lehetnek egyszerre szerelmesek ugyanabba a lányba! Viszont Adrien kénytelen hazudni Macskának. Szegénykém! Ettől az aprócska remény lángocskától olyan jó kedvem lett, hogy még Macskának is feltűnt. Szerencsémre máshogy értelmezte. -Most jobb, hogy beszéltél róla igaz?

Bólintottam. Ezután elmondtam a tervet. Macska kockázatosnak tartotta, de hát mit lehet tenni? Elkezdtük keresni Szirénát. Hamarosan meg is találtuk. Éppen a Pont des Arts-on vagyis a szerelmesek hídján tombolt. Kérdőn ránéztem Macskára, aki bólintott. Elindult Sziréna felé, én pedig csak álltam és néztem őket. Vártam a jelre, hogy bevessem az erőmet, és Macskával karöltve ismét megmentsem a napot.