Helló Mindenki!

Ez a történet utolsó fejezete, de még nem kezdek búcsúzkodásba. Azt majd a prológusban.

Nem tudom, hogy mennyire sikerült jól ez a lezárás, de tény és való, hogy nekem megfelel. Remélem nektek is meg fog. (És no para, nem nyírok ki senkit se a végén! Talán...)

Egyszerűen megdöbbentettetek srácok. Egyre több és több új nevet fedezek fel a szavazók, kommentelők vagy egyszerűen csak az olvasók között. Ez biztosít engem arról, hogy még mindig nem olyan rossz az, amit csináltam.

De nem akarok elfelejtkezni azokról az emberkékről sem, akik itt voltak a kezdetek kezdete óta: amikor ez a könyv még csak egy béna kis prológusból állt. De itt voltak és tovább olvastak. És bátorítottak és dicsértek és asszem átmentem köszönetnyilvánításba, de most mindegy. Jöjjön az, aminek jönnie kell.

Köszönöm anyunak, aki meghallgatott (bár alig értett valamit ebből az egészből) és az elején, amikor még belerázódtam ebbe az egészbe, bétázott. De mindig ott volt nekem és kirántott a csillámból a valóságba.

Köszönöm Sziszinek, hogy akkor régen válaszolt nekem és reményt adott. Hogy azóta szinte mindennap beszéltünk mindenről: családról, iskoláról, könyvekről... És, ha bajom volt, kiönthettem neki a lelkem; ha örültem együtt örült velem. Ha neki volt baja, én hallgattam meg és igyekeztem feldobni; ha ő örült, én is boldog voltam. Röviden szólva: köszönöm, hogy a barátnőmnek nevezhetlek Szisz.

Köszönöm mindenkinek, akivel valaha is érintkeztem, akár egy kommentbeli beszélgetés erejéig, akár csak addig, hogy elolvasta ezt a kis szentszöveget.

Utoljára olvashattok egy teljes fejezetet ebből a könyvből. Akármit is kezdtek ezután, remélem néha-néha majd megnézitek majd a profilomat: hátha írok valami hasonló őrültséget.

Elég is legyen belőlem:

Ciaó!

Majdnem utoljára, de Fanni voltam

Ui.: Boldog Március 15-öt! (Már ha lehet ilyet mondani) Kérem a magyarokat, hogy legyenek büszkék a származásukra, az őseikre és arra, hogy ők harcoltak a mi szabadságunkért!

Adrien szemszöge:

Különösebb érdeklődés nélkül hallgattam, ahogy Alya szidja Larát, az anyját és az apját meg a rokonságának többi részét. Lara is szó nélkül tűrte, bár arca arról árulkodott, hogy közben Marinetteel beszélget. Miután Alya kifogyott a szóból megráztam Lara karját és megszólítottam:

- Jobban is kifejthetnéd, hogy ez mégis mit takar - rám emelte tekintetét, ezzel jelezve, hogy itt van a valóságban. Szemeit összevonva nézett Alyára.

- Még mindig azt mondom, hogy kiköpött Feretria vagy - jelentette ki fennkölt hangon. Összeráncoltam a szemöldököm. Az meg ki?

- Nem válaszoltál a kérdésemre - szólaltam meg végül látva, hogy Alya nem reagál - valószínűleg túlságosan haragudott Larára ahhoz, hogy beszéljen vele. Pedig barna szemei elárulták, hogy legszívesebben ő is faggatózna.

- Jól van, na. Megértem, hogy örülnél, ha véget érne ez az egész. És megnyugtatlak, hogy hamarosan véget is ér. Már küldettem Fu mesterért, hogy jöjjön ide és segítsen Marinettenek visszajönni, úgy, ahogy Alya segített nekem idejönni - végre rátért a lényegre és Alya sem bírta tovább, közbeszólt:

- Hogy érted azt, hogy segítettem? - oldalra billentette a fejét. Lara belekezdett a hosszú, hosszú, nagyon, nagyon hosszú magyarázatba. Én azonban nem vagyok hajlandó még egyszer átélni, ezért csak a lényeget írom le.

A magyarázat arról szólt, hogy Lara a szolgálatába állította Alyát és rajta keresztül belefolyt az események alakulásába. Úgymond az ő szemén keresztül nézte a világot. És utasításokat adott Alyának, hogy hogyan oldja meg, hogy Marinette testének és lelkének ne legyen semmi problémája. Aztán még néhány dolgot is ő sulykolt Alyába, mint például az, hogy minél több időt töltsön Marinette közelében. Meg ilyenek. És ezt rettenetesen hosszan magyarázta, színes anekdotákkal díszítve, hogy hogyan és miért használták illetve találták fel a varázslatokat, amiket bevetett Alyán. Barna hajú barátnőm pedig tátott szájjal hallgatta végig - gondolhatjátok, hogy a végére már kicsit sem haragudott rá. Lara személyes varázsa őt is elbűvölte. Mint ahogy mindenki mást is. Köztük engem is. 

- Egyet nem értek - gondolkodott Alya hangosan -, ha csak Marinette ,,megszállása" volt a cél, akkor minek kellett elvenned Adrientől a Fekete Macska gyűrűt? - erre én is felkaptam a fejem. Lara mosolyogva nézett rám.

- Mert Szöszi eddig nem tudta, hogy nem szükséges - megeresztett egy gúnyos vigyort, majd kissé felháborodtam folytatta: - Különben is ez az én férjem gyűrűje volt.

- Igen, volt. Vagyis most már Adriené - emlékeztette őt Alya. Legyintést kapott válaszul.

- Az most mindegy - jelentette ki Lara. Ismét nem figyeltem rájuk. Hanem hallgattam azt, ahogy léptek közelednek felénk és biztos voltam benne, hogy Fu mester érkezett meg.

Hamarosan kinyílt az ajtó és bebizonyosodott állításom igaza. Fu mester, az élő és egyetlen Fu mester állt ott. Felém biccentett, majd Larához fordult.

- Kész vagyok - csak ezt a két szót mondta és mégis, ezt követően rengeteg minden történt. Kívánságom, miszerint érjen véget ez az egész, hamar teljesült. Lara lebontotta a kastélyt, hogy miután elmegy, ne legyen útban. Alyát visszaküldtük iskolába, azzal a feltétellel, hogy amit itt megtudott, ne mondja el senkinek - mielőtt végleg elment volna, a fülébe súgtam, hogy Ninónak beszámolhat, ha szeretne. A válasz egyértelműen igen volt. Lara illetve Fu mester hazaküldte apámat - az utóbbi egy olyan kéréssel, miszerint most már próbáljon jó maradni -, Nooro pedig ment vele. Az ő feladatuk most az, hogy maradjanak a sötétben, ne lépjenek ki a nyilvánosság elé. És persze azt az expedíciót is meg kell szervezni, amivel megmentjük anyát. Az ő talizmánját illetve kwamiját, Duusut is elvisszük majd. Persze, csak akkor indulhatunk, ha már Marinette is jobban lesz. Mert most nincs elég jó állapotban. Kicsin múlt, hogy túlélte... Sokat is kell aludnia, meg minden egyéb. Szerencsére a szülei nem kérdezősködtek sokat, csak segítettek. Ezt is szeretem bennük. Csodás nagyszülők lennének... De megint elkalandoztam, pedig el kell mesélnem, hogy hogyan jutottunk el idáig.

Visszaemlékezés, ezúttal Adrien szemszöge:

,,Igyekeztem segíteni, ahol csak tudtam. Odaadtam a mesternek a tea füvet, meg a különféle hozzávalókat, illetve átvállaltam tőle a lé kavargatását. Közben Lara sem tétlenkedett. Legalábbis gondolom, hogy nem tétlenkedett, mert látni nem láttam sehol. De őt ismerve, megint valami meglepetésen töri a fejét. Ez lehet kellemes vagy kellemetlen, de egy biztos: Marinettenek és nekem nem lesz bajom belőle.

- Lassan elkészül - jegyezte meg a mester.

- Akkor már csak Larára lenne szükségünk - jelentettem ki és az emlegetett szamár azonnal megjelent. Kissé zilált állapotban volt, mintha veszekedett volna valakivel, de egy pislogást követően újra a régi Laraként állt ott. Már amennyire régen ismerem. És mivel most gyakorlatilag úgy néz ki, mint Marinette, csak egy kicsit hosszabb hajjal...

- Mehet a menet? - kérdezte megjátszott könnyedséggel. Szemeimet összehúzva meredtem rá.

- Te félsz - állapítottam meg néhány másodperc elteltével.

- Nem is - nyújtott nyelvet Lara.

- De is - nyújtottam vissza.

- Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Egy durcás kisgyerek - próbált sértegetni.

- Te is - vontam meg a vállam. Dühösen fújt egyet.

- Akkor sem félek - prüszkölte.

- De igenis félsz - vágtam rá. Aztán gyorsan folytattam: - Attól félsz, hogy valami nem sikerül jól és nem jutsz vissza Héloszhoz, igaz?

- Honnan tudtad? - kérdezte egy sóhajtás után.

- Ugyanezt éltem át, amikor megtudtam, hogy te nem Marinette vagy - válaszoltam, mire felzokogott.

- Úgy sajnálooooooooooooooom - nyújtotta el a bocsánatkérést. Sután átöleltem, aminek az lett a következménye, hogy eláztatta a vállamat. Egy idő múlva viszont elapadtak a könnyei. Jobban volt.

- Köszönöm, Szöszi - jelentette ki - nagyon jó barát vagy - mosolygott rám. Megkönnyebbülten visszavigyorogtam. Nem szerettem, ha az emberek körülöttem szomorúak voltak. Olyankor mindig menekültem a közelükből, már kiskoromban is.

- Kész vagy? - kérdeztem, hogy leplezzem zavaromat. Valamennyire sikerült is.

- Persze. Kezdjük. De Adrien - kezdte. Felkaptam a fejem. Eddig nem igazán akart a saját nevemen hívni. - Egy valamit jegyezz meg, rendben? Akármennyire is sablonosan hangzik, vannak esetek, amikor a szeretet ereje tényleg képes mindent legyőzni - komolyan bólogatott ezzel alátámasztva szavait. Komoran bólintottam. Volt egy sejtésem, hogy mire gondol. Marinette is mesélt nekem egy hasonló esetről: az első Valentin napról, amit úgy töltöttünk el, mint Katica és Macska... Milyen kár, hogy nem emlékszem arra a csókra, vagy hogy egy bizonyos kotnyeles riporter nem készített róla felvételt...

- Elhiszem, bár tényleg eléggé sablonos - vigyorogtam le rá, majd a vállára tettem a kezem. - De azért köszi. És amúgy, Marinettenek igaza volt, ha sokat van veled az ember, egészen megkedvel - arca felderült, mire még hozzátettem: - Persze, nem a humorod miatt... - belebokszolt a karomba.

- Ünneprontó - motyogta. Közben Fu mester, aki eddig a háttérben tevékenykedett, odalépett hozzánk.

- Jó lenne, ha mihamarabb elkezdenénk - jelentette ki. Aztán jelentőségteljesen rápillantott Larára. - Amiatt.

- Persze, persze - helyeselt.

Ezt a furcsa beszélgetést követően megkezdődött a szertartás. Ez nagyjából abból állt, hogy Lara mormolt, Fu mester és Wayyz reménykedett, hogy sikerül én pedig érdeklődve figyeltem az egészet. Valószínűleg ott volt a többi Katica előd is, mivel Lara egy felrajzolt kör közepére állt és a kör kijelölt pontjai felől kékes izzás áradt. Egyszerre volt ijesztő és csodálatos. Aztán egyszer csak az izzás abbamaradt és Lara is elhalkult. Vagyis inkább elnémult. Csak annyit vettem észre, hogy Marinette teste zuhan a föld felé és ösztönösen odaugrottam, hogy megmentsem a sérülésektől.

- Helyettem is vigyázz rá, oké, Szöszi? - hallottam meg magam mellett egy hangot. Csak bólintani tudtam. Éreztem, hogy Lara ott áll mellettem, majd egyszerűen szertefoszlik. Letaglózott az az érzés. Mintha elveszítettem volna. Pedig még mindig éreztem a jelenlétét. Halványan, de éreztem. Hogy amennyire távol van, annyira közel is. És bármikor képes segíteni. És hogy fog is.

- A talizmánok! - kiáltott fel Fu mester. Igaza volt. Marinetteen rajta volt a Katica és a Macska talizmán is és mintha Lara említette volna, hogy ebből nagy bajok lehetnek...

Gyorsan lehúztam az ujjáról a gyűrűt. Jó érzés volt az ismerős fekete ékszert a kezemben tartani. És még ennél is jobb volt az, amikor megpillantottam a belőle kiszökő kwamit.

- Megcsináltad, kölyök! Megcsináltad! - ujjongott.

- Mit is? - kérdeztem vissza.

- Kibírtad Larát! És visszahoztad Marinetteet! - örvendezése megmozgatott bennem valamit. Ugyanis, odáig oké, hogy Marinette visszajött. De a teste egyáltalán nem mozgott és éreztem, ahogy fokozatosan hűl ki. Pánikolni kezdtem, de valamilyen oknál fogva a mester már nem volt a szobában. Ajánlom, hogy orvosságért menjen, vagy...! És akkor eszembe jutott az Első utolsó tanácsa. Azt kérte, hogy higgyek a szerelemben. Marinette is hitt bennem. És ez elég erőt adott ahhoz, hogy

.

.

.

megcsókoljam Marinetteet. Jó, tudom, valami nagy hőstettre várt mindenki, de hát a Csipkerózsikában bejött, a való életben miért ne működne?

És valóban működött. Marinette újra vett levegőt és ha csak pár másodpercre is, de felébredt. Rám nézett és elmosolyodott. Ezután süppedt csak vissza a kellemes sötétségbe. És ekkorra már Fu mester is benn volt és Wayyzzel együtt megállapították, hogy Bogaramnak nincs semmi baja és néhány nap pihenés után sokkal jobban lesz."

Adrien szemszöge:

Szóval, így jutottam el oda, hogy néhány nappal később meglátogattam Marinetteet, egy csokor virág kíséretében. És hogy ott maradtam vacsorára. És hogy apa is jött velem. Furcsa mód, remekül kijött Marinette szüleivel. Nem a szokásos mogorva formáját hozta, hanem azt a régi, viccelődőst és boldogan jelentette be, hogy el szeretne majd minket vinni a nyári szünetben egy nyaralásra, Tibetbe. Marinette szülei nagyon kedvesek voltak és persze azonnal igent mondtak az ajánlatra.

Marinette azon a héten már nem jött suliba, de az egész osztály látogatta és jobbulást küldött neki. Ők úgy tudták, hogy barátnőm hasmenés miatt fekszik otthon. Kivéve Ninót és Alyát. Haverom először nem hitte el, amikor elmondtam. Bizonygatta, hogy csak palira akarjuk venni. De aztán egy délután mind a négyen elmentünk Marinettehez és ő bemutatta neki Tikkit. Szegény barátom először elájult, majd mikor Plagg is előbújt és sajtot követelt tőle, nevetve jelentette ki, hogy már érti, hogy miért van mindig camembert szagom. Ezen mind hangosan nevettünk, Plagg pedig tovább nyafogott. Nem hazudtolta meg magát.

Jelenleg egy bulin vagyunk, amit a polgármester rendezett a város hőseinek, amiért sikerült legyőzniük Halálfejet, mert - bár semmi sem tudódott ki a toronyból történtek közül, az emberek úgy érezték, hogy azzal, hogy ,,Katica" megszerezte a másik talizmánt, majd elvonult, valószínűleg megnyerte a harcot. És erről tanúskodtam én is, mint Fekete Macska. Természetesen Alya interjúvolt meg és a blogján még nagyobb lett a megtekintésszám. Büszke lehet magára és ahogy elnézem, az is. Most épp Ninóval táncolnak a parketten. Én itt maradtam Marinette mellett. Úgy döntöttünk, hogy az ünnepségnek csak arra a részére változunk át, amikor is a polgármester elmondja a beszédét és nekünk is meg kell szólalnunk.

Ennek is szép lassan elérkezett az ideje. Szegény Mr. Bourgeois tiszta ideg volt. Fogalma sem volt hol lehetünk, ezért minden erejével igyekezett megtalálni minket. Amikor az egyik embere már harmadszorra jött oda hozzánk megkérdezni, hogy nem láttuk-e a hősöket, úgy döntöttem, nem ártana előbújnunk.

Megszorítottam Marinette kezét, mire felállt és elindultunk egy néptelen utca felé. Ott megálltunk, majd kimondtam a varázsszavakat és máris fekete bőrszerkómban álltam ott. Marinette azonban nem csinált semmit.

- Mi a baj, Bogaram? - kérdeztem. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de szemeiben ott volt a félelem. Ugyanolyan félelem, mint ami az első napunkon látszott rajta. Most is ugyanúgy nézett ki, leszámítva a Katica ruhát. Ugyanis talált egy ügyes fodrászt, akinek segítségével ismét a szokásos frizuráját viselte.

- Ez lesz az első átváltozásom azóta, hogy... - nyitva hagyta a mondatot, de így is megértettem. Átöleltem.

- De mond csak Marinette, nem tanultad már meg, ha velem vagy semmi baj nem érhet? - kérdésem hallatán elvigyorodott.

- Nem - hangzott a válasz. Mélyet sóhajtottam.

- Akkor kénytelen leszek bebizonyítani - megcsókoltam és hosszú pillanatokig csak álltunk. Éreztem, hogy a karjaimban szépen lassan megnyugszik. Végül elváltak ajkaink és csillogó szemekkel nézett rám:

- Menjünk és csináljuk meg, Cicus! - és szinte hallottam, ahogy messze egy ismerős királynő mosolyogva jelenti ki, hogy most már itt a vége, a boldog vége ennek a történetnek és egyetértettem vele. Ez egy tökéletes lezárása egy boldog történetnek, ami - bár korántsem volt zökkenőmentes -, tökéletesen beleillik az életembe. A most már boldog életembe.