Helló Mindenki!

A mostani héten is szerdára kellett volna elkészülnöm a résszel, de nem ment, mivel ennek a fejezetnek voltak olyan részei, amik már felvállalhatatlanul nyálasnak bizonyultak számomra. Szerencsére, mint mindig most is kaptam segítséget. Köszönöm, Szysz!

Hatalmas örömmel vettem tudomásul, hogy nagyon várjátok a további részeket és ez - egy plüss cicákat tartalmazó beszélgetés mellett - szárnyakat adott nekem, úgyhogy szerdán már olvashatjátok is a következő részt.

Hogy a számokról is szót ejtsek: benne vagyunk a top 100 legnépszerűbb fanfiction kategóriában és lassan meglesz az a 10K is. Hatalmas köszönet nektek, srácok! Ha nem lenne a támogatásotok, sosem szeretem meg úgy igazán az írást!

A lelkizéstől kissé kifáradva, de egy plüss cica társaságában készen állok a rész feltöltésére.

Ciaó!

Fanni

Adrien szemszöge:

- Te? - ösztönösen hátrébb akartam lépni, de nem tudtam. A lábaimat mintha odaragasztották volna a földhöz. Gondolom ez is Lara műve volt.

- Miért, kit vártál? - elfátyolosodott tekintettel figyelte az ujján a gyűrűt. Utána rám pillantott, majd arckifejezésemet látva felnevetett. - Komolyan elhitted, hogy én vagyok a te kis Marinetteed?

- Mit műveltél vele? - hangom halk volt, mégis éles, de legfőképp fenyegető. Bármire képes lettem volna. És ezt a velem szemben álló lány is tudta. Azonnal abbahagyta a gúnyos kacagást.

- Ne aggódj, szöszi, nincs semmi baja - önkéntelenül is felsóhajtottam. - De azt nem mondtam, hogy nem is lesz - vigyorgott rám.

- Vigyél el hozzá! - jelentettem ki. Úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legnagyobb vicce.

- Elárulnád, hogy miért tennék ilyet? - kérdezett, fulladozva a visszafojtott nevetéstől. Már nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de nem jutott eszembe semmi meggyőző érv. Legalábbis olyan, amivel őt meggyőzhettem volna. Így csak hallgattam nagy kukán és néztem magam elé. - Sejtettem - biccentett a lány, majd a markában tartott kwamira nézett. Követtem a tekintetét és elhűltem a látványtól. Plagg a szokásos, egészséges fekete színe helyett szürkés volt. És nem azért, mert nem kapott levegőt. Nem, nem. Plagg félt. Szívszorító dolog volt így látni őt. A kis camembert-falót. Az én idegesítő kis barátomat, aki, bár látszólag nem érdekli, hogy mi van velem, mindig figyel és vigyáz rám. Legalábbis eddig így volt. És most nekem kellene megóvnom őt.

- Hagyd békén! - kértem. Az előttem álló pöttyös ruhás újra rám nézett.

- Nem bántom - ingatta a fejét. - Hélosznak még szüksége lesz rá - jelentette ki, én pedig ismételten agyalhattam az ismeretlen név gazdájáról.

- Jól van? - hallottam meg egy gyenge hangot. Mint kiderült Plaggét. Reménnyel teli szemmel fordult Lara felé. Ő, bőszen bólogatott.

- Igen. Sikerült magát metamorfizálnia - ábrándos tekintettel figyelte a messzeséget. Engem meg már megint elfogott az az érzés, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy miről beszélnek.

- Hát igen, világéletében jól használta a mágiát - hümmögött a kis kwami egyetértően.

- Igen, igen, életében... - kezdte a lány kedvesen, de a hangja hirtelen jéggé fagyott: - És ha nincsenek azok a nyavalyás félnótások...

-... akkor ma nem állnál itt - fejezte be a mondatot Plagg.

- Nem - ingatta a fejét Lara. - De ha már itt vagyok, akkor csinálok néhány dolgot... - ördögien elvigyorodott. Szemei a kis macska kwamit fürkészték. Barátom arcára újra kiült a félelem. - Szeretnéd látni Tikkit, igaz?

- Hát p-persze - hebegte válaszképp. Még sose láttam dadogni. Ez egy kicsit megijesztett.

- Akkor Plagg, Karmokat ki! - nevetett fel a pöttyös ruhás lány. Néztem, ahogy a kis kwami berepül a gyűrűbe és Lara pöttyös ruhája átalakul egy fekete és piros színű, pöttyökkel és apró mancsokkal díszített báli ruhaszerű öltözékké. És lehet, hogy csak a fülem csalt, de mintha hallottam volna egy ismerős hangot, amint azt mondja: Vigyázz magadra, kölyök!

- Plagg - motyogtam megsemmisülten. Eközben az immár ultra-szuperhős erőkkel rendelkező Lara, Árnyékvadászra fordította figyelmét.

- Úgy hallottam, hogy nem bírod a fényt. Ne adjak egy napszemüveget? - vigyorgott. Én elfintorodtam, jelezve, hogy még az enyéimnél is bénább a poén. Most őszintén, ki tud ilyen lapos vicceket kitalálni? Az Árnyember ijedt nyikkanással válaszolt. Az előbbieket látva félt a lánytól. Amit meg tudtam érteni. Ha nincs az iránta érzet haragom -, mert ki tudja hova vitte Marinetteet -, akkor én is csak egy minimális félelmet éreztem volna. És igen, minimális. Még véletlenül sem több egy leheletnyinél.

Lara körbejárta a levegőben lebegő alakot és végül megállt a jobb oldalán.

- Mit csinálsz? - kérdeztem. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán empátiából. Nem tudom, hogy mit készül vele tenni, de tuti, hogy nem lesz kellemes dolog.

- Megteszem azt, amire Cseresznyevirág kért - válaszolt, rám se nézve. Nagyokat pislogva néztem rá. Aztán megdörzsöltem a fülemet és visszakérdeztem:

- Cseresznyevirág?

- A te kis barátnőd - sóhajtott Lara. Szemmel láthatólag fárasztónak talált. És innentől kezdve újra az akumatizált gonoszra figyelt. Így volt időm megemészteni, hogy Marinetteet Cseresznyevirágnak hívja.

Arra eszméltem fel, hogy egy test hangosan csapódott mellettem a földbe. Kicsit félve fordítottam el a fejemet - ez, tekintve, hogy ilyen dermedt állapotban nem tudnám megvédeni magamat, helyén valónak tűnt -, hogy szemügyre vehessem azt a valamit. És esküszöm, ha mozdulni tudok, akkorát ugrom, hogy a ház tetején landolok! Ugyanis a mellém leeső valaki nem volt más, mint a civil, akit Halálfej Árnyékemberré alakított. Meglepve nézett körbe, és amikor meglátott még jobban elkerekedtek a szemei. Bár lehet, hogy ennek inkább az volt az oka, hogy mögöttem Lara valami újabb varázslaton ügyködött. Mivel megfordulni nem tudtam, ezért csak annyit láttam, hogy lila és aranyszínű fény-nyalábok repkednek a levegőben. Szemkápráztatóak voltak. És, ahogy megfigyelhettem, ugyanazt a munkát végezték, amit a kis katicák a harcok végén - összetakarították a csaták romjait és rendbe hozták a civileket. Bárki, akinek baja volt, meggyógyult ilyenkor. Feltéve, hogy nem szívfájdalomról van szó. Személyes tapasztalatom szerint, azon csak a szeretet segíthet.

- Most már elindulhatunk, Szöszi - szakította meg elmélkedésemet a lány. Elégedetten nézett körbe, mintegy ellenőrizve magát. Aztán bólintott. - Igen, ez megfelelő lesz - jelentette ki mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám. - Na, akkor mi lesz? Jössz a saját lábadon, vagy nekem kell cipelnem téged?

- De, hát én... - kezdtem hevesen gesztikulálva, de szinte azonnal elhallgattam. Újra tudtam mozogni. Azonnal felélénkültem. Így lesz esélyem visszaszerezni a talizmánokat, Plagget és Marinetteet! És akkor együtt le tudjuk győzni Larát!

- Igen, tudsz - sóhajtott szánakozó éllel a hangjában Lara. Egyértelműen látszott rajta, hogy nagyon unja a viselkedésemet. - De ez nem jelenti azt, hogy tehetsz ellenem bármit is - fagyos hangja egy kicsit sem zavart. Most, hogy tudtam, van egy kicsi remény is arra, hogy megmentsem a többieket, vidámabb lettem.

- Mondták már neked, hogy ha nem vágnál mindig ilyen fejeket, akkor nem lennél rossz társaság? - kérdeztem vigyorogva.

- Én nem vagyok rossz társaság - emelte magasra az orrát. Szemei viszont, mintha csak a szavaival szállnának vitába, pajkosan csillogtak. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelenthet, de határozottan jobb volt, mintha fenyegetőzött volna. - De csak azokkal viselkedem kedvesen, akikben megbízok - jelentette ki, majd tekintete megváltozott. Ismét rideggé vált. - Vagyis régen így volt. Amíg el nem árultak - sebes léptekkel indult a főutca felé, így követtem.

- Hogy érted, hogy régen? És mégis ki árult el? - kíváncsiskodtam. Sértődötten horkantott egyet.

- Azt hiszed, hogy majd pont neked fogom elárulni, igaz?

- Ez volt a terv - bólogattam. Ismét sóhajtott egyet, de most rám hagyta. Csak a szemeit forgatta. Pont úgy, ahogy Marinette szokta. Hirtelen hiányérzetem támadt. Szerettem volna őt megölelni és megcsókolni, újra és újra és újra. Tudni, érezni őt magam mellett. És vigyázni rá. Hogy ne essen el a saját lábában, hogy főzés közben ne öntse magára a szószt, de legfőképpen, hogy ne legyen egyedül, amikor szomorú.

- Készülj. Jönnek a hiénák - mutatott a riportercsoport elé, ami csakugyan közeledett. Ez ki is rázott engem a gondolataim közül. Nem biztos, hogy jó nekem, hogy együtt látnak - illetve a kattogásból ítélve egy képen szerepelek egy ultra-szuperhőssel. Mármint abból a szempontból, hogy apám ki fog nyírni.

- Jó napot, hölgyeim és uraim, itt Nadja Chamack, és egy újabb hírrel jelenkezünk! Városunk két hőse, a jól ismert Katicabogár és Fekete Macska, alig néhány órája nyomtalanul eltűntek az úgynevezett Árnyékvadásszal folytatott harc során. Helyettük viszont egy új megmentőnek örvendhet Párizs népe - hadarta a rózsaszín hajú riporter, és az operatőrnek jelezve a kamera - ami élőben közvetítette az adást - egyenesen Lara arca elé került. Meglepve vettem észre, hogy a lány negédesen mosolyog a gépbe. - Elárulná nekünk a nevét? - tolta a mikrofont is az orra alá.

- A nevem Lara - jelentette be továbbra is hatalmas vigyorral az arcán. A riporterek megdöbbenten pillantottak rá. Hát, igen... a Lara nem éppen hangzik művésznévnek...

- Úgy érti, hogy ez az Ön igazi neve? - kérdezte Nadja, miután újra képes volt megszólalni.

- Miért, most álnevet kellene mondanom? - értetlenkedett Lara. Aztán legyintett. - Mindegy. Már unom az álneveket. Vagy művészneveket, ha úgy tetszik. Nem értem, hogy ebben a korban miért akarja mindenki elrejteni az igazi arcát, bár... - furcsa oldalpillantást vetett rám -... úgy látszik, hogy tanultatok az őseitek hibáiból.

- Hogy? - pislogott szegény riporter. Aztán bizonyára rájött, hogy folytatnia kéne a munkáját, így megpróbált elindulni a lány beszédén. - Úgy érti, hogy Ön a múltból jött hozzánk? De mégis milyen okból?

- Nem, nem a múltból jöttem. Hanem egy barátom segítségével vagyok itt - vagyis, hogy pontos legyek, a barátomért. Meg néhány apró-cseprő jelentéktelen dolog miatt, mint a világ elfoglalása, a talizmánok összegyűjtése... - számolgatta az ujjain, és fel sem tűnt neki, hogy mindenki körülötte megfagyott a félelemtől. Egyszer csak elhallgatott és felemelte a fejét. Tekintete lézerként pásztázta az eget, egészen addig, amíg ki nem szúrt egy távolodó, fekete pöttyöt. - Elnézést, de most dolgom van! - szabadkozott, majd belém karolva emelkedni kezdett. És ami még furább volt: én is lebegtem utána!

Hallottam még, vagy legalábbis hallani véltem, hogy a sok-sok fotós kattogtatja a kameráját, de egyszerűen nem érdekelt. El voltam foglalva azzal, hogy jobbra-balra nézelődjek, ami, mint kiderült lassítja a repülés-lebegést. Vagyis erre következtettem útitársam zsörtölődését hallva:

- Miért nem tudsz nyugton maradni? Olyan nehéz az? Így el fogjuk veszíteni! - Nem értettem az aggodalmát, mert távolodás helyett, egyre inkább közeledtünk a fekete valami felé. Néhány másodperc alatt felismertem és rögtön elment a kedvem a forgolódástól.

- Ez egy Akuma? - kérdeztem, bár tudtam a választ.

- Az - bólintott Lara. Azonnal nekikezdek a szidásának, ha nem fojtja belém a szót az egyik varázslatával. - Tudom, mit csinálok, úgyhogy nyugi - jelentette ki magabiztosan.

Mivel nem tudtam ellenkezni, ezért elengedtem magam: hagytam, hogy húzzon maga után. Meglepve vettem észre, hogy egy rövid idő múlva irányt változtat és az Akuma követése helyett - ami meglehetősen könnyű volt, mert irtó lassan repült -, az Eiffel-torony felé tart. Mégis mit akar ezzel elérni?

- Ez egyszerű, Szöszi - kezdte - építek magamnak egy lakhelyet, elvégre a világ jövendőbeli uralkodónőjének kell egy szép palota, nem? Tudod, ott szokta az ember fogadni a hozzá betérő hűséges embereket - oktatott ki. Ha tudok beszélni, biztos, hogy gúnyosan megjegyzem: vannak olyan emberek? De nem tudtam, így csak gondolatban közöltem az immár Plagg-mentes fejemben. Ám Lara így is meghallott.

- Nem tetszik ez a hangnem - morogta. Megrántottam a vállam. Nekem teljesen mindegy, hogy mit gondol rólam.

Hamarosan leszálltunk a torony előtti téren. Meg kell, hogy jegyezzem, az emberek tátott szájjal és fényképezésre illetve videókészítésre kész kamerákkal figyelték földet érésünket, ám Lara egy intésére hátrébb repültek. Jó néhány métert. Így megüresedett a hely és előbbi lebegő-partnerem mormolásba kezdett. Erősen kétlem, hogy éppen engem szidott volna - mert, bár ez is előfordulhat - ujjainak hegyeiről lilás-arany színű fény csorgott. És szó szerint, cseppenként vált le róla. És mindezt csupán néhány másodperc leforgása alatt. Felfogni sem volt időm - csak egy lila villanásként érzékeltem azt, hogy az eddig cseppfolyósnak tűnő anyag megszilárdul és egy kastély alakját veszi fel, az Eiffel-tornyot használva formának.

- Kész is van az új otthonunk, Szöszi - jelentette ki kissé elgyötört, de diadalmas hangon Lara. Pislogtam párat. Addig oké, hogy kész van. A problémák ott kezdődnek, hogy ez az őrült nőszemély itt akar lakni. Ebben az építészeti csodában! (Utólag belegondolva, meg tudom érteni) Aztán az sem túl jó dolog, hogy velem akar itt élni. Úgy mondja, mintha házasok lennénk! Pedig nem vagyunk azok. Én fiatal vagyok a házassághoz meg az elköltözéshez. Már csak el kell érnem, hogy ezt Lara is beismerje.

- Nem fogok itt lakni - hangom erőtlennek hatott és nem voltam benne biztos, hogy meghallott. De alábecsültem az immár őt szolgáló macskafüleket.

- Pedig fogsz - ellentmondást nem tűrő hangja szinte az utolsó cseppig kiölte belőlem az ellenállást. Szinte...

- Apám nem engedné meg - kockáztattam meg utolsó mentőötletemet. Már ettől az egy mondattól is karikák táncoltak a szemem előtt és sötétedett a világ - Lara nem örült az ellenkezésemnek...

- Ezt a problémát könnyen orvoslom - búgta, mikor lábaim feladták a szolgálatot. Az édes, megszokott sötétség elborított és megnyugtatott. Az az érzésem támadt, hogy ez a pokol már nem tart soká. Nem tévedtem. Sem a sokáig, sem a pokol részében.