Az előző nap az érzelmek és a kinyilatkoztatások forgószele volt Vhaenys Mataeryon számára. Viserys király hívására az idősödő uralkodó előtt találta magát, aki egészségi állapotának romlása ellenére is éles kíváncsisággal rendelkezett. Fáradt, de éles szeme a lányéba fúródott, ahogy azt parancsolta: "Mesélj el mindent a Mataeryon család múltjáról, Lady Vhaenys. Szeretném tudni a történeteket."

Vhaenys mély lélegzetet vett, elméje családja több évszázados történetén járt. Elmesélte Régi Valyria Végzetét, azt a katasztrofális eseményt, amely megölte majdnem az összes sárkányurat és szétzúzta a szigetet. A Mataeryonok csodálatos meneküléséről beszélt, egy titokba burkolt történetről, amelyet generációk őriztek.

Órákon át szőtte a háza történetét, részletezve a túlélésüket a trükközésen és a rugalmasságon keresztül. Viserys király figyelmesen hallgatta, arckifejezésében elbűvölés és melankólia keveredett, mintha a történet régi emlékeket és sajnálatokat kavart volna fel benne.

Ahogy a lány befejezte, a király lassan bólintott, elgondolkodó tekintettel a szemében. "Köszönöm, Lady Vhaenys. A Mataeryonok története valóban gazdag, és érdemes megemlékezni rá. Elgondolkozom azon, amit megosztottál velem."

Azonban új nap virradt, mindez már a múlt része volt, s Vhaenys azon kapta magát, hogy a Vörös Torony hatalmas termeiben és folyosóin bolyong, miközben a királlyal folytatott beszélgetésén elmélkedik. A nap arany fényt sütött a magas ablakokon, meleg, szinte éteri izzással megvilágítva a kőfalakat. Nem volt semmi célja, csupán bolyongva sétált, és engedte, hogy magába szívja az ősi erőd hangulatát, minden lépését a Targaryen-dinasztia nagyszerűségére és erejére emlékezve tett meg. Szívébe keserűség mart, hiszen a Targaryenek nagysága arra emlékeztette őt, hogy a Mataeryonok Valyriában jóval nagyobb tiszteletnek és erőnek örvendtek, most mégis a Targaryenek uralkodnak, míg az ő családja kihal vele együtt.

A délelőtti felfedező út után visszavonult Maegor Erődjében lévő hálótermébe. A szoba elegánsan volt berendezve, de üresnek és hidegnek tűnt. Egyedül fogyasztotta el az ebédet, s a magány adott időt a gondolkodásra. Gondolatai Aemond hercegre, közös pillanataikra és a közöttük kivirágzott, kimondatlan egyetértésre, ami arról tanúskodott, hogy valami kezdetét vette.

Kora délután, amikor az árnyékok hosszabbodni kezdtek, Vhaenys összeszedte bátorságát, és Aemond herceget hívatta. Ismerte az etikettet, így tudta, hogy nem kéretheti magához a herceget, mert magasabb rendű volt, ám az őröknek nem parancsolhatott, hogy kísérjék oda hozzá, magától pedig nem tudta a herceg szobájának helyét és a napirendjét, hogy megkeresse.

Aemond herceg érkezését kopogtatás jelezte. A férfi számított rá, hogyha ő nem keresi a lányt, akkor is találkozni fognak. Egész nap igyekezett elkerülni őt, még az e napra esedékes tanulmányai könyvét is a lakosztályába hozatta, nehogy a könyvtárban összefussanak. Kedves, tanult lány volt, aki mindent tudott az illemről is, mégis távol akarta tartani magától, amikor csak lehet. Vonzódott hozzá, ezt nem tagadhatta le önmagában, de hangosan elismerni nem volt hajlandó, nemhogy engedni ennek a vonzalomnak. Mikor egy szolgáló meghozta a hírt, hogy Vhaenys kéreti őt, meglepetését az okozta, hogy alacsonyabb származása ellenére magához merte hivatni, nem pedig az, hogy valóban találkozni fognak ma, hiszen tegnap megbeszélték.

Miután tegnap visszatért a saját lakrészébe, egyre csak a sárkány járt az eszében. Hol lehet és hogy nem vette észre senki?

Amikor az ajtó kinyílt, Vhaenys Mataeryon egy egészen új arcával találta szembe magát. Ahogy megpillantotta a lányt, mélységesen zavarba jött. A hölgy rokonait látta már nadrágban, és bár szokás volt a Targaryen házban a rokonházasság, rájuk mégsem tekintett asszonyként - ellenben Vhaenysszel. Neki látta a fűzőtől domborodó dekoltázsát, hogy milyen csinos a frizurája, a ruhája és vékony, kecses csípőjét, míg rokonaival kapcsolatban ezek nem tűntek fel neki.

Zavarát nem más okozta, minthogy Vhaenys nadrágot viselt. A fekete anyag megmutatta és kiemelte vékony, elegáns lábait, s hozzá rövid, ám nem hétköznapi kabátot vett fel. Mélyvörös kabátját aranygombok és fekete minták díszítették, s vállán a Mataeryon család címere díszelgett. Magas szárú csizmát húzott, haja bonyolult fonatokba rendezve egyetlen hosszú copfként lógott határa. A fonatok a feje búbján kezdődtek, s tarkóján összeérve eggyé váltak. Aemond egészen biztos volt benne, hogy borzasztóan sok ideig tartott, míg elkészült ez a bonyolult frizura.

- Lady Vhaenys - mosolyodott el. - Remélem, ma is szép napod volt.

- Felfedeztem a Vörös Tornyot, igen lenyűgöző - bólintott. - Aemond herceg, bocsáss meg, kérlek, amiért hivatni merészeltelek, de sajnos nem volt tudomásom, hol talállak és reméltem, most megejthetjük a találkozót, amiről tegnap beszéltünk. Ha nincs ellenedre, hercegem.

- Ellenkezőleg - bólintott Aemond, kezeit a háta mögött fonta össze. - Rám fér a kikapcsolódás a hosszú nap után.

- Örömmel hallom - csillant fel a lány szeme azonnal. - Állok rendelkezésedre, s remélem, megnyerem figyelmed és tetszésed a sárkányommal. Bizonyosan Naemax is várja már a találkozást - felelte viccesen Vhaenys, bár ez nyilvánvalóan csak játékosság volt.

Együtt indultak a Vörös Torony legfelső erkélye felé. A célállomást Vhaenys határozta meg, az utat pedig Aemond mutatta.

- Hadd kérdezzem meg, hölgyem - szólt aztán Aemond. - Ha Naemax itt van a közelben, az őrszemek és a városlakók hogy nem figyeltek fel rá?

Vhaenys sejtelmesen elmosolyodott.

- A sárkányom kifejezetten kiváló a rejtőzködésben. Már Essosban kelt ki a tojásból, így egész élete arról szólt, hogy vigyáznia kellett, nehogy meglássák. A felhők fölött szokott repülni, egészen magasan, és ember által nem lakott területen szállt le - mesélte Vhaenys. Ez egy igen titkos részlete volt az életének, hiszen számára mindig is Naemax volt a legfontosabb így, hogy valódi családja nem volt.

Mikor felértek, a kilátás lélegzetelállító volt, a Keskeny-tenger hatalmas kiterjedése tárult eléjük. Vhaenys mély lélegzetet vett, szíve várakozóan kalapált, majd Naemaxért kiáltott. Hangja visszhangzott a víz felett, erőteljes, parancsoló kiáltás volt ez, amely a levegőben újra és újra felhangzott.

- Māzigon kesīr, Naemax - kiáltott Vhaenys, ahogy az erkély korlátjára támaszkodva előre dőlt a Feketevíz öböl fölé. Aemondban felsejlett a félelem, hogy a lány kizuhan, de nem mondott és nem tett semmit végül. - Naemax! - kiáltott ismét.

Ha a nadrág nem lett volna eléggé különös, a következő pillanatban Vhaenys két mutatóujját a szájába vette, s aztán fülsiketítő füttyentés hangzott fel. Aemond némán figyelte, s elraktározta elméjében a képet, hogy ez az előkelő lány, aki Királyvárban vendégeskedett náluk, rendelkezett egy férfias oldallal is. Fogalma sem volt, mit gondoljon erről és mit kezdjen ezzel, így csendben maradt és három lépést tartva összefonta ujjait a háta mögött. Egyenes testtartással, kimérten várakozott.

Aztán megérkezett Naemax. Egy pillanatra csend lett. Aztán egy sötét alak jelent meg a horizonton, amely gyorsan nőtt. Naemax, hatalmas formája majdnem olyan masszív volt, mint a legendás Balerion maga, s egyenesen feléjük szárnyalt. Pikkelyei koromsötétek voltak, szemei ​​átható sárgák, testét lehetetlenül sok tüske borította. Vhaenys lélegzete elállt a látványától, és Aemond szemében is látta az áhítatot.

Aemond rettegést érzett mellkasában, de ezt jól leplezve mozdulatlan maradt, mikor Naemax a Vörös Torony legfelső szobájának erkélye elé ereszkedett, s Vhaenys a hátára ugrott, mozdulatai egyenletesek és gyakorlottak voltak, mintha nem éppen egy toronyból vetette volna át magát egy fenevad határa. Valyriai nyelven beszélt a sárkányhoz, szavai megnyugtató, dallamos parancsok voltak, s Aemond minden egyes szót tökéletesen értett. Az jóval inkább meglepte, hogy Vhaenys folyékonyan beszéli ezt a különös nyelvet. Naemax halk, pörrenő hanggal válaszolt, mintha egy kismacska volna, nem pedig egy hatalmas szörnyeteg. Folytonos dörmögése olyan volt, mintha beszélne a lányhoz, s hangja mélyen Vhaenys mellkasában visszhangzott.

Naemax óriási szárnyai kitárultak, hatalmas árnyékot vetve a kastély falára. Vhaenys érezte, hogy az ereiben a vért a jókedv ismerős izgalma járja át. Sárkánya hátára ülve legyőzhetetlennek érezte magát, Valyria igazi lányának. Aemond felé fordult, s lila szemében huncut csillogással szólt hozzá.

- Mássz fel, Aemond herceg. Vagy talán félsz? - kacérkodott vele.

Persze, hogy a fiatal férfi félt. Hogy ne félt volna, mikor ez a fenevad majdnem olyan hatalmas volt, mint az ő sárkánya, Vhagar, és a leány csak úgy felpattant rá, mint egy lóra szokás, ráadásul nyereg nélkül: nem volt mire támaszkodnia és irányítani is csak szóval tudta a sárkányt. Semmi oka nem volt rá, hogy ne féljen.

- Dehogy - felelte végül Aemond, s felmászott az erkély korlátjára. Hajába kapott a szél, szíve heves lüktetése figyelmeztette a veszélyre, de igyekezett ezt figyelmen kívül hagyni. Átvetette lábait a korláton, s csupán egyetlen egy másodpercre lepillantott a mélységbe. Esélye sem volt a túlélésre, ha lezuhanna. A sárkány ott repkedett egyhelyben előtte, Vhaenys pedig rá várt, hogy ugorjon.

Gondolta, "egy életem, egy halálom", s átvetette magát a hihetetlen mélység felett a fenevadra, melynek egyik tüskéjében kapaszkodott meg. Nyögve húzta fel magát Naemax határa, nagy terpeszben elhelyezkedve felvette a testhelyzetet, amit Vhaenystől is látott. Térdét behajlította, lábát egy tüskén támasztotta meg, mintha csak kengyel volna, s egy másikba pedig előre nyúlva megkapaszkodott.

A sárkány izmai hullámzottak alattuk, miközben repülésre készült.

- Sōvēs, Naemax - parancsolta Vhaenys, hangja egy igazi sárkánylovas határozottságától visszhangzott.

Naemax egy erőteljes szárnycsapással az ég felé fordult, szárnyai ütemesen vertek. A szél zúgott a fülükben, ahogy feljebb kapaszkodtak, a lenti városi utcák és háztetők bogárméretűre zsugorodtak.

Vhaenys gyakorlott könnyedséggel irányította Naemaxot, parancsokat kiáltott neki valyr nyelven, s a felhők és a Feketevíz-öböl csillogó vize fölött manőverezett. A repülés érzése, az általa hozott szabadság és hatalom mámorító volt. A válla fölött Aemondra pillantott, akinek az arca áhítat és elszántság keveréke volt.

Vhaenys bólintott, s mikor Aemond viszonozta a gesztust, a szíve megduzzadt a büszkeségtől. Látta a hercegen, hogy élvezi a repülést és a lányt boldogság járta át, amiért ezt megoszthatta ezzel a különös, távoli fiúval, aki láthatóan élvezte a társaságát.

Hosszan repültek, miközben a nap aranyszínű árnyalatokat vetett az égboltra, ahogy ereszkedni kezdett. Amikor visszatértek a Vörös Toronyhoz, Vhaenys az erkélyhez irányította Naemaxot. A sárkány úgy ereszkedett az erkélyhez, mint érkezésekor, s először a herceg szállt le, hogy a sárkány megbékéljen a jelenlétével. Ha csak ő ült volna a hátán, könnyedén előfordulhatott volna, hogy Naemax az idegenre fókuszál a társa helyett. Vhaenys nyugtatgatta a fenevadat, mint megbokrosodott lovat szokás, míg Aemond összeszedte a bátorságát, hogy átugorjon a mélység fölött anélkül, hogy lezuhanjon. Amint a herceg biztos talajon állt, Vhaenys meglapogatta Naemax hátát és ő maga is leugrott róla. Mozdulatai kecsesek és könnyedek voltak, mintha fel sem tűnt volna neki, milyen magasan vannak.

- Remélem, nem okoztunk csalódást - mondta Vhaenys, miután Naemax távozott.

- Szó sincs róla – felelte Aemond, és még mindig tágra nyílt szemmel látta az élményt lelki szemei előtt. - Épp ellenkezőleg.

A lány elmosolyodott, s ahogy Aemondra pillantott, egy különös érzés járta át, ami azt súgta, hogy most már ez az élmény valamiféle köteléket jelent közöttük.

Ahogy visszafelé haladtak a Vörös Torony folyosóin, Vhaenys érezte, hogy melegség árad szét a mellkasában. A kötelékük elmélyült, és azt remélte, hogy ez segít nekik eligazodni az előttük álló viharos vizeken. Mert minden bizonnyal nehéz idők közeledtek, ezt a Mataeryon lány mélyen belül érezte, ha más miatt nem, hát az őt érintő bizonytalanság okán. Jövője még mindig kérdéses volt: Királyvárban maradásának oka nem volt tiszta, ám nem volt hova mennie, hacsak nem óhajtott visszahúzódni magányos menedékébe, ahol a családja az elmúlt több, mint kétszáz évet töltötte. Ez utóbbihoz nemigen fűlött a foga, ám Királyvárban csak a vendégszeretet tartotta, semmi más. Ha egy napon a király úgy döntött, nem tart már igényt a jelenlétére, új otthont és célokat kell majd találnia magának.

Együtt sétáltak a fáklyákkal szegélyezett folyosókon egészen a lány szobájáig, ahol a repülés előtt is találkoztak. Ott aztán Vhaenys szembe fordult Aemond herceggel, s egy percig mindketten némán álltak. Úgy tűnt, ez életük leghosszabb perce, amit aztán Aemond tört meg azzal, hogy tett két lépést hátra. Lehajtotta a fejét, majd újra Vhaenysre nézett, így ismét szembesült nadrágba és csizmába bújtatott lábával, ami láthatóan vékony volt, de nem gyenge.

- Köszönöm, hogy velem tartottál, hercegem...

- Aemond - vágott a lány szavaiba a fiú. - Kérlek, szólíts a nevemen.

- Úgy te is - somolygott Vhaenys. - Aemond.

- Legyen így - bólintott a fiatal férfi. - Vhaenys.

- Megbocsáss, de dolgom van még vacsora előtt - biccentette félre a fejét Aemond. - Elköszönök.

- Várom a mihamarabbi viszontlátást - pukedlizett Vhaenys, s figyelemmel kísérte, ahogy a herceg távozik. Nézte a fiatal férfi vékony alakját, karcsú tagjait, csizmáját, s hosszú, egyenes, ezüstszín haját, amit keresztülszelt szemfedője pántja. Nézte, mígnem a herceg eltűnt a folyosó végén a sarkon. Még ott állt néhány pillanatig, s önmagát is meglepte, hogy vissza kellett fognia mosolyát, majd amint ezzel sikerrel járt, szobája ajtajához fordult, s benyitott.

A lemenő nap vöröse besütött az ablakon, fényét a padló kövére vetette. Odabent azonban Vhaenys nem volt egyedül. Az ablaka előtt ott támaszkodott Aegon Targaryen, s mikor hallotta a vendég érkezését, úgy pördült meg, mintha csak a saját lakrészében volna, s végre megérkezne, akit magához hívatott.

- Lady Vhaenys - tárta ki karjait a férfi.

- Aegon herceg - hajtott fejet a lány, bár legszívesebben inkább ráförmedt volna, hogy mit keres az ő szobájában engedély nélkül.

- Nemigen volt még lehetőségünk jobban megismerni egymást, ám szívesen tennék ez ellen - mondta nyíltan, arcán egyértelmű mosoly játszott. Nem takargatta, nem fogta vissza magát, és ettől Vhaenysnek különös érzése támadt. Mintha vigyáznia kellene vele csupán azért, mert nyílt.

- Holnap szívesen tartok veled - hangsúlyozta a mondat első szavát, s remélte, hogy Aegon érti, milyen későinek tartja az órát arra, hogy a herceg a hálótermében legyen. Ám az idősebb fiú csak mosolygott és halkan horkantott.

- Amióta itt vagy nálunk, Lady Vhaenys, voltál már a városban? - kérdezte Aegon, s közelebb lépkedett a lányhoz. Mozgása lassú és kimért volt, ám míg Aemond herceg mozdulatai a meggondoltságtól és mérlegeléstől volt kimért, addig Aegon egy ragadozóhoz hasonlított.

- Még nem, hercegem - biccentette félre a fejét a lány.

- Nos, akkor eljött az ideje, hogy közelebbről is megszemléld a várost. Elhiheted, sokkalta szebb, mint amilyennek az ablakból tűnik - győzködte Vhaenyst mézesmázas hangon. - Tarts hát velem.

- A nap már lebukóban van - értetlenkedett a lány.

- Ilyenkor ébred fel a város - mosolygott Aegon, s egészen közel állt meg Vhaenyshez. - Tarts velem.

Vhaenys érezte, hogy ez most nem kérés volt, hanem egy herceg parancsa, s így egy pillanatig csak bámult Aegon lilán csillogó szemeibe. Ő alacsonyabb volt Aemondnál, ám még így is magasabbnak bizonyult Vhaenysnél.

- Engedd meg, hogy átöltözzek, hercegem - felelte végül kelletlenül, mire Aegon lassan, látványosan végigmérte őt, s leplezetlen mosollyal bólintott, megkerülte a lányt, és távozott, hogy kint várja meg őt az ajtó előtt.

Vhaenys fészkelődött Aegon pillantása alatt, kellemetlenül érezte magát és próbálta ezt a borzasztó érzést elhessegetni, hiszen a herceg társaságába kényszerült, és ezen nem változtathatott. Most nem hívatott öltöztetőt, nem vágyott a társaságukra, így megpróbálta egyedül megoldani az öltözést.

Levetette kabátját és nadrágját, miután megszabadult a csizmájától, s alsóruházatot húzott, majd azt a ruháját választotta, aminek fűzőjét elől kellett megkötni, így egyedül is képes volt meghúzni. Ruhája fekete volt elefántcsont színű fűzőzsinórral és mintákkal. Szorosra húzta a fűzőjét, haját megigazította, s megmozgatta tagjait, mintha így felkészülhetne a herceg társaságára.

Nagy levegőt vett végül, s kilépett a szobája ajtaján.

- Csodálatos. Kövess, kérlek - bólintott elégedetten Aegon herceg, mikor ismét végigmérte a lányt. Most már előkelő hölgynek tűnt, úgy is öltözködött.

Keresztülsétáltak a Vörös Torony folyosóin, melyet félhomályba borított a Nap, ami éppen eltűnt a horizonton. Mire kiértek, leszállt az éj. Aegon határozott léptekkel haladt, mint aki nem először surran ki a kastélyból. Természetesen az itt élő előkelő családtagok egyike sem hagyhatta el a várat engedély és kíséret nélkül, így Aegonnak és Vhaenysnek ki kellett szöknie. Tilosban jártak. Ahogy folyosókat hagytak maguk mögött, Vhaenys kíváncsisága egyre csak nőtt.

Ahogy Aegon vezetésével kisurrantak, s őröket vertek át ezért, Vhaenys szíve egyre hevesebben vert a mellkasában. Amint kiléptek várból, Vhaenys orrát megcsapta a város bűze. Emberi és állati ürülék szaga keveredett sárral, különféle főtt és sült ételekkel és füsttel. Ahogy lenyugodott a Nap, a város életre kelt. Az utcákat kacagó, szórakozott emberek lepték el, árusok kiabáltak, hogy azoknak a portékáiknak találjanak gazdát, amik nappal nem kelhettek el. Gyerekek rohangáltak a bódék között, almát loptak és kenyeret.

Aegon ment elől, mutatta az utat az egyre szűkebb utcákon, mígnem elértek Bolhavégbe. Az utcák egyre csak vékonyodtak, a levegő nehezebbé vált, a szag pedig szúrósabbá. Eddig figyelemmel kísérte az embereket és a város történéseit, ám most Vhaenys léptei lassultak, ahogy körbenézve olyan dolgokat látott, amik kellemetlen érzést ébresztettek benne.

- Aegon herceg - szólt az előtte haladó fiú után. - Hova megyünk?

Aegon visszapillantott Vhaenysre, s csintalan fény villant szemeiben, miközben elvigyorodott.

- Bízz bennem, Lady Vhaenys, a város leglenyűgözőbb részét fogom megmutatni neked - vonta fel szemöldökeit, majd előre fordulva ismét felvette előbbi sétatempóját.

Vhaenys csak azért követte ezen a kétes környéken, mert sokkal nagyobb félelemmel töltötte el az, hogy egyedül maradhat itt, minthogy milyesfajta helyre vezetheti a herceg. Amint befordultak a sarkon, elérték céljukat: a Selyem utcára kanyarodtak, ahol a bordélyok álltak. Vhaenys szemei elé olyan látvány tárult, amilyet még soha nem látott. Olvasott a mezítelenségről, a házastársi kötelességről és tettekről, no meg persze a bordélyokról is, ám most valójában ott állt, s saját szemeivel láthatta mindazt, amiről korábban csak olvasott.

Asszonyok kebleit látta mezítelenül, s férfiak kezét olyan helyre tévedni, ahol nem illő járnia. A sötétben csupán néhány fáklya nyújtott világosságot, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a Mataeryon lány láthassa, ahogy férfiak asszonyokat szorítanak a falhoz, akik nem is ellenkeznek, csupán kacagnak, s széttárják lábaikat, hogy a férfiak a szoknyájuk alá nyúlhassanak.

- Aegon herceg, ez... - torpant meg a lány. Fogalma sem volt, mit gondoljon, mit érezzen, de az a gondolata támadt, hogy nem kellene itt lennie.

- Lenyűgöző? Valóban az - vigyorgott Aegon, s a lányhoz lépve belekarolt, hogy újra sétára késztesse. Vhaenys Mataeryon nem ezt a szót kereste. Valami egészen más fogalmazódott meg elméjében. - Ez Királyvár valódi varázsa. Élvezzük hát.

Vhaenys olyannyira meg volt illetődve, hogy szólni, s ellenkezni sem bírt. Tekintetét kapkodta a meztelen testek között, miközben Aegon bevezette egy bordélyba. Lányok kacagtak, s férfiak fülébe duruzsoltak, akik aztán elvezették őket egy privát szobába a helyiség túloldalán lógó függönyön túl.

- Nem kellene itt lennem - szólalt meg végül suttogó hangon a lány.

- Ugyan - mosolygott rá Aegon. - Itt mindenkinek helye van, és még semmit nem láttál.

Úgy tűnt, Aegon herceg valóban örömét leli a kéj házában, és tényként kezelte azt, hogy Vhaenys is így fog érezni. Láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy ez másként lesz. Vhaenyst félelemmel töltötte el, hogy a férfiak és a nők miként érnek egymáshoz. Micsoda nyíltság, micsoda felháborító látvány!

Leghátul, egy privát szobába zárkóztak be, ám nem voltak egyedül. Odabent egy férfi éppen hátulról hágott meg egy nőt, akárcsak a kutyák. A bőr ütemes csattogása éktelen zajt vert a csendes szobában, míg az asszony kéjes nyögéssel tűrte.

Vhaenys elrettenve hátrált, amíg csak tudott, s minden ösztöne azt súgta, meneküljön, ám erre képtelen volt.

- Nézd - duruzsolta Aegon. - Hát, nem gyönyörű? A természet csodája. Erre teremtettünk.

Vhaenys mögé állt, teste szorosan az övéhez simult, s a lányt hátulról átkarolva megragadta az arcát és az állát, s kényszerítette, hogy a jelenetet nézze. Hátán érezte a herceg mellkasát, s ágyékát a fenekénél. Kényelmetlenül közel volt hozzá. Az előttük álló férfi teljesen mezítelen volt, ahogy a nő is, s a lány bőrébe martak a körmei, ahogy a derekát markolva egyhelyben tartotta.

- Eressz el - szólt halkan Vhaenys. - Elég volt!

Kirántotta magát Aegon szorításából, s gyorsan ellépett tőle. Aegon arcára fagyott a mosoly, ám más nem változott meg a szobában: a csattogás, a sóhajok, a nyögések ugyanúgy folytatódtak. A herceg arca elkomorodott, s tett egy lépést felé.

- Talán nem tetszik? - kérdezte, s a párosra mutatott.

- Én... Nekem nem szabadna itt lennem - szólt ismét Vhaenys, s ahogy Aegon felé lépett, ő hátrált. - Vissza kell mennem a Vörös Toronyba.

- Miért?

Ez volt a kérdés, amire Vhaenys maga sem tudta a választ, egyszerűen csak érezte a gyomra legmélyén. Menekülni akart vissza a hálótermébe, el innen, el a fertőtől. Mert annak vélte mindezt. Ruhátlanul, a koszban párosodott ez a két személy, akiket soha nem látott ezelőtt, és nem is fog már. Nézte Aegon immár komor arcát, s látta, hogy szemeiben még ott csillog a vágy, a kéj, s az ezek iránti sóvárgás. Hirtelen Vhaenys meglátta az Aegon hercegben pislákoló fájdalmat és romlottságot, aminek még csak a közelébe sem akart menni.