A herceg arra riadt fel, hogy egy holló kopogtat baldachinos ágyának oszlopján, s egyenesen őrá bámul. Aemond a szemöldökét ráncolva könyökölt fel az ágyában, s rövid ideig a madarat bámulta. Nem tudta elképzelni, hogy mástól jöjjön, mint Vhaenystől, viszont mivel odakint már pirkadt, minden jel arra mutatott, hogy a lány éjnek évadján írt neki. Mi lehetett olyan fontos, hogy ilyen későn hollót kellett küldenie?

Aemond ledobta magáról a takarót, kikelt az ágyból, s gyorsan elkapta a madarat. Lehúzta az üzenetet a holló lábáról, s elhessegette.

Az üzenet rövid volt és világos.

"Elindultak a fejedért."

Összegyűrte a levelet, s felpillantott. Úgy nézett körbe a teremben, mintha már itt is lenne a fejvadász, ám egyedül volt. Megfeszítette az állkapcsát, s a kandallóba hajította a levelet, ami aztán porrá égett. Tudta, hogy el fog jönni ez az idő, de most, hogy itt volt, egy percre lemerevedett.

Csupán egyetlen egy percre állt meg, azután összeszedte minden józan gondolatát, a higgadtságát és a komolyságát. Ruháihoz lépett, s gyorsan felhúzta a nadrágját, aminek madzagjait szorosan megkötött a csípőjén. Csizmát és kabátot vett és a derekára erősítette a kardja tokját a fegyverrel együtt. Meg kellett erősítenie az őrséget, figyelmeztetni mindenkit, és felkészülni, hogy bárki az életére törhet.

Futólépésben indult el a hálóterme ajtaja felé, ám mielőtt kinyitotta volna azt, megtorpant. Ujjai a kilincsre fonódtak, mégsem tett semmit. Mit mondhatna, honnan tudja, hogy támadás fogja érni őket? Ha nem hozza a tudomásukra a veszélyt, akkor mivel indokolta volna meg a fokozott óvatosságot? Keze a kilincsre fagyott, s ő újra lemerevedett. Nem volt terve.

Belátta, hogy meg kell várnia a reggelt, így mást nem tehetett, csak várnia kellett, hogy a kastély feléledjen. Az ablakához állt és a horizonton felkelő Napot nézte, míg meg nem hallotta a szolgálók motoszkálását.

Amint benyitott az első szobalány, aki ébreszteni szokta, azonnal megpördült a tengelye körül, hogy aztán kisiessen a szobából. Érezte, ahogy feszülnek az izmai és az állkapcsa, s tekintete úgy járt jobbra-balra folyamatosan, hogy képtelenség lett volna észrevétlenül elmenni mellette. Minden szolgáló arcát megnézte, s emlékeztette magát, hol és mikor látta őket korábban. Bár, ha sikerül megbízniuk a feketéknek valakit, aki már a kastélyban él, akkor mit sem számított, hogy idegeneket keres. Ébernek kellett lennie, ugrásra késznek minden pillanatban.

Minden reggelét a gyakorlópályán kezdte, ahol legalább egy, de előfordult, hogy két órát is eltöltött, hogy kardforgatása a lehető legjobb legyen, ám ezen a napon elkerülte az udvart. Esze ágában sem volt a vívást gyakorolni, mikor biztosra tudta, hogy az életére törhetnek az elkövetkezendő napok bármelyik percében. Bízott Vhaenysben, így tudta, hogy nem hazudna a lány neki. A veszély valós és közeli volt.

Útja elsőként a királyi testőrség parancsnokához vezetett, aki jelenleg Ser Criston Cole volt. Aemond nem kifejezetten kedvelte a lovagot, de a kardforgatás gyakorlásához és a szolgálathoz éppen megfelelő volt. Ha egyenlőek lettek volna, Aemond valószínűleg nem barátkozott volna vele. Most azonban őrá volt szüksége, hogy felhívja a figyelmét rá, milyen fontos, hogy a testőrség végezze a munkáját, s talán még többen védjék a családot.

- Ser Criston - szólította meg a lovagot, akit az udvaron talált meg. Nem óhajtott gyakorolni ma, mégis a küzdőtéren találta magát. Kardjára támaszkodott, s megállt a faltól nem messze, hogy a lovag értse, nem óhajt ma kiállni senki ellen.

Ser Criston fényes páncélját és fehér köpenyét viselte, ami azt mutatta, hogy a testőrség tagja. Elfordult az edzésen résztvevőktől, s a herceg elé lépve fejet hajtott. Sötét haja, szeme és borostája volt, s tekintetében valami különös bujkált.

- Mindazok után, ami történt, Criston, remélem, intézkedtél - mondta szigorúan Aemond.

- Hercegem? - biccentette félre a fejét a lovag.

- Eljönnek értünk - felelte a fiú. - Értem egészen biztosan eljönnek, a kérdés, kit áldoznak fel azért, hogy a fejemet vegyék. Bízom benne, parancsnok, hogy meghoztad a kellő intézkedéseket annak érdekében, hogy a család minden tagja biztonságban legyen. Igazam van?

Aemond hangja erősen szarkasztikus és durva volt, ahogy nyílt utalásokkal kérte számon a lovagot, ezzel hangsúlyozva, hogy bár világéletében ismerte a férfit, aki jóval idősebb volt nála, ám mégiscsak egy lovag volt, nem több, míg ő hercegként élt ebben a kastélyban.

- Természetesen - köszörülte meg a torkát, jelezve, mennyire kényelmetlenül érezte magát. - Megkettőztem az őrséget, ami folyamatosan fennáll, hercegem.

- Helyes - bólintott Aemond. - Mindenki legyen résen.

Aemond elfordult, hogy hátra hagyja a lovagot, ám az újra megszólította.

- A csuklyás nem idegen volt - szólt utána. Aemond megtorpant, s lassan visszafordulva a lovagra nézett.

- Ser Criston...

- Mit művelsz, Aemond herceg? - kérdezte halkan Criston, s közelebb hajolt a fiúhoz, hogy egészen biztosan ne hallhassa meg őket senki. - Kivel találkoztál ott? Mi történt?

- Semmi közöd hozzá, lovag - sziszegte a herceg, s hangja fenyegetőn csengett. Minden egyes szót külön tagolt, szeme szikrákat szort. - Egy idegen volt, semmi több!

- És egy sárkány is volt ott, ami a lovagok életét vette - erősködött.

- Vigyázz, parancsnok - mondta halkan Aemond, fenyegetőn. - Mikor megtaláltatok, egy idegen bukkant fel, aki elmenekült, és egy lovas nélküli sárkány elkóborolt Sárkánykőről. Azzal akadtak össze a lovasok. Megértetted?

Ser Criston hosszasan tartotta a szemkontaktust Aemond herceggel, majd ellépett tőle, s nem szólt semmit. Aemond remélte, hogy a lovad rájött, hol is a helye és tartani fogja a száját. Az, hogy Sárkánykőről elkóborolt egy lovas nélküli egyed, nem volt elképzelhetetlen hazugság, hiszen ott volt Vermithor, Tengeri Köd, Birkatolvaj és Ezüstszárny is. Róluk tudták, hogy Sárkánykőn tanyáznak. De arról is tudomásuk volt, hogy léteznek vadon élő sárkányok is, akik soha nem engedtek embert a közelükbe. Ők voltak Kannibál és Szürke Szellem. A hat sárkányból bármelyikre ráfoghatta a támadást, csupán el kellett kerülnie, hogy Naemax neve felmerüljön.

Aemond és Ser Criston sem mondott már semmit, így a herceg elfordult, s maga mögött hagyta a sértett lovagot. A viselkedésével csupán az volt a probléma, hogy emiatt Aemond nem bízott meg benne. Tudta, hogy a királyi testőrség lovagjai mind végzik a munkájukat, de a bizalom hiánya miatt a herceg nyughatatlan volt. Kardját és két tőrt is magánál tartott onnantól kezdve, hogy megkapta Vhaenys figyelmeztetését, s mindenkire úgy bámult, mint potenciális merénylőre.

Daemon herceg közvetítője a bolhavégi kifőzdékben talált rá eszközeire. Az egyik a Városi Őrség őrmestere volt; hatalmas termetű, brutális ember, aki elvesztette munkáját, mert részeg tombolásában agyonvert egy szajhát. A másik a Vörös Torony patkányfogójaként szolgált. Valódi nevüket nem őrizte meg a történelem, csak Vér és Sajt néven emlegették őket.

A patkányfogók éjjel jártak be a Vörös Toronyba, hogy munkájukat végezve senkinek ne legyenek láb alatt, s ezért a Sajtnak nevezett férfi épp úgy ismerte a Kegyetlen Maegor által épített rejtekajtókat és a titkos járatokat, mint az általa levadászott kártevők. Sajt egy elfeledett járaton át, az őröket kikerülve bevezette Vért az erőd szívébe. Egyesek szerint maga a király volt a célpontjuk, Aegont azonban a Királyi Testőrség vigyázta, Aemond elővigyázatosságának hála, és Maegor Erődjébe még Sajt sem ismert más utat, csak a vaskarókkal telerakott árok felett átvezető felvonóhidat.

Körbejárhatták volna Maegor Erődjét, hogy megkeressék Aemond Targaryent, de túl sok éjszaka is dolgozó szolgálón és őrön kellett volna átjutniuk, ezzel veszélyeztetve a küldetésüket és a saját életüket is. A siker érdekében másik irányba indultak, s tervükön változtattak, ám az utasításon nem. Fiút fiúért.

A Segítő Tornya már korántsem volt ennyire biztonságos. A két férfi a falakon át lopódzott be, elkerülve a bejáratot őrző katonákat. Ser Otto lakrésze nem érdekelte őket, inkább lánya egy emelettel lejjebb lévő szobáját vették célba. Alicent királyné ugyanis itt rendezkedett be Viserys király halála után, mert Aegon fia feleség-húgával, Helaenával együtt beköltözött Maegor Erődjébe. Ahogy a két férfi belépett a királyné lakosztályába, magukra zárták az ajtót, s mielőtt Alicent kiáltani tudott volna, Sajt kipeckelte a száját és megkötözte az asszonyt. Míg ő ezen ügyködött, Vér puszta kézzel fojtotta meg a királyné szolgálóját, aki rajta kívül az egyedüli személy volt a szobában. Miután ezzel megvoltak, leültek, és vártak, mert tudták, hogy Helaena királyné minden este, lefekvés előtt áthozza a gyerekeket nagyanyjukhoz.

A veszélyről mit sem sejtő Helaena királyné alkonyatkor érkezett három gyermekével együtt. Jaehaerys és Jaehaera hatévesek voltak, Maelor kettő. Amint beléptek a lakosztályba, Helaena megfogta kisebbik fia kezét, és anyját szólította. Vér elállta az ajtót, és végzett a királyné testőrével, Sajt pedig elkapta Maelort.

- Ha sikoltasz, mind meghaltok - figyelmeztette Vér a fiatal lányt.

Helaena királyné meglepő módon megőrizte a nyugalmát. A hölgyek, s asszonyok többsége talán sikított volna, vagy segítségért kiált, ám a fiatal királyné csendben maradt. Nehezen vette a levegőt, keze és lába remegett, a gyomra öklömnyire zsugorodott, de nem hangoskodott.

- Kik vagytok? – kérdezte, s hangja reszketett a félelemtől.

- Adósságbehajtók - felelte Sajt. - Szemet szemért, fiút fiúért. Csak egyet akarunk, hogy rendezzük a számlát. A többinek nem esik bántódása, haja szála se görbül - mondta, majd ajkai gonosz vigyorra görbültek. - Melyiktől akarsz megválni, felség?

Amint rájött, mire megy ki a játék, Helaena királyné kérlelni kezdte támadóit, hogy inkább őt öljék meg. Szemeiben könnyek gyűltek, végigfolytak az arcán, s kevés hiányzott hozzá, hogy térdre rogyjon a bérgyilkosok előtt. Mindezdig Alicent királyné megkötözve vergődött a sarokban, s tehetetlensége majdhogynem fizikai fájdalmat okozott neki.

- A felség nem fiú. Fiúnak kell lennie - figyelmeztette Sajt a királynét, s várt, hogy a fiatal asszony válasszon, mielőtt Vér elunja magát, és megerőszakolja a kislányt. Legalábbis ezzel fenyegetőzött. - Válassz, különben megöljük mindet.

A végül mégiscsak térdre rogyó, s így könyörgő, zokogó Helaena végül kisebbik fiát, Maelort nevezte meg. Talán azt gondolta, a fiú még túlságosan fiatal ahhoz, hogy megértse, vagy mert az idősebbik, Jaehaerys Aegon király elsőszülöttje és örököse volt, a Vastrón várományosa. Választania kellett, hogy valamennyien túléljék, s ő ha nem szívesen is, de megtette.

- Hallottad, kölyök? – suttogta Sajt Maelornak. - Édesanyád holtan akar látni.

Rávigyorgott Vérre, a behemót pedig egyetlen suhintással levágta Jaehaerys herceg fejét. A királyné sikoltozni kezdett. Különös, de a patkányfogó és a mészáros tartották a szavukat. Nem bántották Helaena királynét és életben maradt gyermekeit, inkább a herceg fejét magukhoz ragadva elmenekültek. Távozásukat kiabálás és zokogás követte, ám Sajt jól ismerte az őrök által ismeretlen titkos átjárókat, és a gyilkosok eliszkoltak. A különös kegyetlenség abban rejlett, hogy a két gyilkos tudta, hogy a trónörökös lesz az áldozat, mégis választásra kényszerítették az anyát.

Aemond a Vörös Torony legfelső szobájának erkélyén állt. Ott, ahonnan egyszer átvetette magát Naemax hátára Vhaenysszel együtt. Most elmerengve bámult a messzeségbe - el Királyvár felett, a tenger felé. A nap üresen telt. Elméje fáradt és megviselt volt a folyamatos figyelem és feszültség miatt, de képtelen lett volna elaludni. Ezért volt még mindig napközbeni ruhájában, kardjával az oldalán.

Csak akkor rezzent össze, és eredt futásnak, mikor meghallotta a lentebbi folyosókról felszűrődő sikoltások és sírások hangját. Szíve őrült tempóban lüktettet, s érezte, ahogy minden idegszála pattanásig feszül, ahogy kettesével szedi a lépcsőket lefelé. Túlságosan rettegett a bekövetkező haláltól és a fenyegetéstől ahhoz, hogy féljen a lépcsőről való leeséstől. Rohant a hangok irányába, mik egyre magasabb fokozaton szóltak, s a kiáltozások középpontjában édesanyja hálótermét találta.

Alicent királyné a karjába zárta egyetlen lányát, kinek elegáns ruhája több ponton is - karján, ruhája alján és derekán - vöröslött a vértől, hajuk kócos volt, s mindkettejük arca piroslott a zokogástól. A szoba túlsó felében Aegon tört-zúzott. Felkapott egy széket, a falhoz vágta, majd lesöpörte az asztalon álló tárgyakat, az asztalt pedig felrúgta. Addig erőszakoskodott, míg az asztal egyik lábát ki nem szedte, s azzal kezdte ütlegelni a szolgálót, aki először a keze ügyébe került; mindeközben artikulátlanul üvöltött, s több ér is kidudorodott homlokán és nyakán. És a szoba közepén ott hevert egy megállíthatatlanul növekedő vértócsa közepén a hat esztendős Jaehaerys Targaryen herceg teste - a feje nélkül.

Mérföldekkel messzebb, Sárkánykő kastélyának egyik szobájában Vhaenys Mataeryon a kandalló előtt állva rágcsálta az ujján a köröm melletti bőrt, s félelme egyre csak nőtt. Ki kellett volna lopóznia, hogy ott lehessen Királyvárba, és megakadályozhassa az Aemond ellenei merényletet. Fogalma sem volt, mit tehetne, de még a bizonytalanságot is inkább választotta volna, mint a tudatlanságot és a tehetetlenséget.

Mikor felbukkant az ablakban a holló, a lány ragadozó módjára vetette rá magát, s egész testében lüktetett a szíve, mikor elolvasta a sorokat.

"Bűnömért Jaehaerys Targaryen herceg fizetett. A háború kezdetét veszi ezzel. Ég veled, Magány."