A hajnal a tengerparton találta őket. Az új nap első sugara rózsaszín és narancssárga árnyalatokra festette az eget, lágy fényt vetve Aemondra és Vhaenysre, ahogy a homokban feküdtek. A tenger felől érkező hűvös, sós szellő keveredett a felkelő nap gyenge melegével, keserédes kontrasztot teremtve azzal, ami miatt ide érkeztek; azzal, amit Aemond tett.

Aemond mozdult meg először, a csizmáját csapkodó hideg tengervíz érzése kirántotta zaklatott álmából. Felült, homokot söpört le a ruhájáról, és Vhaenysre pillantott, aki mellette feküdt. Általában olyan aprólékosan befont haja most laza hullámokban omlott az arca köré, csillogva a kora reggeli fényben. Békésnek tűnt, de Aemond ismerte az érzelmek viharát, amely a felszín alatt kavargott. Soha nem látta még a lányt ilyen ártatlan, s védtelen állapotban. Még soha nem látta aludni. Arcizmai ellazultak, érzelemmentes arca nyugalomról árulkodott, s most meglátszott rajta, milyen fiatal. Gyermeki szépsége megbabonázta a herceget: vonzotta ez a könnyedség, ez a felhőtlen gondtalanság. Irigy volt, ő is erre vágyott.

- Vhaenys - mondta halkan, és ujjaival gyöngéden a lány arcát simította. - Mennünk kell.

A lány halkan hümmögött, kezét arcához emelve megdörgölte azt, szemei ​​lassan nyíltak fel, s egyenesen Aemond gyönyörű arcába nézett. Hullámként érte a felismerés, hogy hol vannak, és az előző esti beszélgetés súlya, valamint az, mi történt, ami ide vezetett. Felült, körülnézett, mintha emlékeztetőre volna szüksége, hol is van, majd Aemond pillantását kereste.

- Jön a dagály - tette hozzá a fiú, s felállva a kezét nyújtotta. Vhaenys elfogadta, és megengedte, hogy a herceg felhúzza őt. Mindkettejük lába átázott, nadrágjuk és csizmájuk a testükhöz tapadt.

- Maradhatnánk - mondta Vhaenys, és hangja enyhén remegett a hidegtől és az álmatlanságtól, de álmodozó volt. - Távol maradhatnánk mindentől. Itt olyan nyugodt...

- Királyvár és Sárkánykő között vagyunk félúton, azért elég messze vagyunk attól, hogy "távol maradjunk mindentől" - horkantott Aemond szórakozottan.

- Tudod, hogy értem - forgatta meg a szemeit a lány, de nem tudta visszafojtani a mosolyát.

- Tudom - sóhajtott Aemond gondterhelten.

Vhaenys mosolya elhalványult, ahogy érezte, hogy a hideg valóság visszaszivárog közéjük. A könnyelműség rövid pillanata éles ellentétben állt helyzetük súlyosságával. Maga köré fonta a karját, és most még élesebben érezte a hideget.

- Menedéket kell találnunk – mondta Aemond a horizontot fürkészve. - Valahol biztonságos helyen, ahol megtervezhetjük a következő lépésünket.

Vhaenys bólintott, bár elméje félig még mindig a tengerpart álomszerű békéjében járt.

- Szerinted valaki látott minket?

Aemond megrázta a fejét.

- Nem tudhatjuk. De nem kockáztathatunk. Mennünk kell.

Aemond kioldotta a ló kantárját, amit a tengerpart végében levő fák egyikéhez kötött ki, s visszavezette az állatot a lányhoz. Vhaenys nyeregbe szállt, majd kivette lábát a kengyelből, s Aemond felült mögé. A lány érezte, ahogy a fiú felsőteste a hátához simul, s egyik kezével átkarolta a lány derekát, hogy biztosan fent maradjon. A ló elindult, Naemax pedig álmosan pislogott fel a fűből, majd nagy mordulással visszahanyatlott, mikor látta, hogy Vhaenys csupán rámosolyog, de nem felé megy és nem mond neki semmit.

- Aemond – kezdte tétován, s fejét enyhén elfordította, hogy szeme sarkából a mögötte ülő Aemondra nézhessen. - Tényleg azt hiszed, hogy ez a háború elkerülhetetlen?

A herceg egyetlen szeme elszántság és sajnálat keverékével telt meg.

- Igen. Aegon soha nem fog engedni. Azt hiszi, hogy a trón az övé, és harcolni fog azért, hogy megtartsa. Rhaenyra sem hátrál meg. Igazságot fog követelni Lucerysnek. Valószínűleg az én fejemet.

Vhaenys felsóhajtott, szívét elnehezítette a közelgő konfliktus tudata, és féltette Aemondot.

- És mit tegyünk? Menjek vissza Rhaenyrához, te pedig Királyvárba, és forduljunk egymás ellen?

Aemond előre kapott és meghúzta a kantárt, a ló pedig a fejét rángatva megállt, és a fiú oldalra dőlt, hogy egyenesen a lány arcába nézhessen.

- Nem fordulunk egymás ellen, érted?

- Akkor mégis mit fogunk tenni? Ha nem lehet megelőzni ezt a háborút, és te a bátyádat támogatod, én pedig Rhaenyrát, mégis hogyan tarthatnánk ki egymás mellett? - kérdezte idegesen a lány. Elege volt a talányokból, a bizonytalanságból és abból, hogy hirtelen egy polgárháború közepén találta magát, és nagyon úgy tűnik, hogy kezd teljesen beleszeretni a polgárháborúban ellentétes oldalon álló hercegbe. Borzasztóan elege volt.

Könnyek szöktek Vhaenys szemébe, de visszapislogta őket, és nem engedte, hogy végiggördüljenek az arcán. Elfordult a fiútól, s újra lépésre ösztönözte a lovat, hogy tovább haladjanak.

- Nem akarlak elveszíteni, Aemond - mondta halkan, s többet nem akart a fiúra nézni, így a tengerpart végét jelentő fűtengert szuggerálta.

- Nem hagyom, hogy bajod essen, érted? - kérdezte Aemond, ám Vhaenys nem nézett már rá és nem is felelt. - Nem fogjuk elveszíteni egymást. És ami a többit illeti... mindent megteszünk, hogy megvédjük azokat, akiket szeretünk. De fel kell készülnünk a legrosszabbra. Rendben? - próbálta kihangsúlyozni a valódi mondanivalóját, és felhívni magára a figyelmet.

A lány nem felelt: a félelem és a bizonytalanság még mindig marta.

Aemond szorítása megerősödött a derekán, de be kellett látnia, hogy nem fog választ kicsikarni belőle.

Ahogy csendben folytatták útjukat a tengertől távolodva, a felkelő nap melegíteni kezdte kihűlt testüket. Elhagyták a partot, immár a fűtenger terült el alattuk, s egyenletes lépésekkel haladtak egyre távolabb, hátha találnak egy kisebb menedéket, ahol egy időre meghúzhatják magukat.

Hosszas lovaglás után egy kis, elhagyatott horgászkunyhóba botlottak, amely a sziklák között fészkelődött. Szerény építmény volt, de menedéket és pihenőhelyet biztosított számukra. Talán órák teltek el, mióta nem szóltak egymáshoz. Most Aemond leugrott a lány mögül, és az ajtóhoz lépett, hogy körbenézzen, biztonságban vannak-e. Vhaenys a lóról figyelte a fiút, s készen állt rá, hogy menekülniük kell.

Aemond óvatosan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált, hogy megbizonyosodjon róla, hogy egy elhagyatott helyről van szó. Láthatóan nem volt a környéken senki, de jobb volt biztosra menni. Aemond bement a kis házba, Vhaenys pedig a torkában dobogó szívvel várta, hogy a fiú ismét felbukkanjon.

- Nem nagy, de megteszi - mondta, mikor ismét feltűnt, és megfogta a kantárt, míg a lány leszállt. A lovat a ház melletti oszlophoz kötötte, majd kinyitotta az ajtót a lánynak.

A ház fából készült, s láthatóan borzasztó öreg volt már. A tető árnyékot adott a ház előtti területre is, amit az oszlop tartott, ahova a lovat kötötték. Odabent egyetlen helyiség volt csupán: itt állt egy egyszemélyes ágy, egy kisebb asztal két székkel és egy konyhának csak nehezen nevezhető pultrész. Minden fából készült, rozogának tűnt és kellemetlenül kicsi volt a helyiség.

Vhaenys körülnézett a kis térben, meglátta az egyszerű berendezést, valamint a hal enyhe illatát, ami kintről szökött be az ablakon. Egy tó húzódott a ház mögött, ehhez tartozott a vadászkunyhó.

- Elég - mondta, és egy apró mosollyal ajándékozta meg Aemondot végre.

Vhaenys letelepedett az egyik székre, és miután megbizonyosodott róla, hogy nem fog összeroskadni alatta, nagyot sóhajtva hátradőlt. Aemond kintről szerzett fát, hogy aztán kisebb tüzet rakjon az ágy lábánál lévő kaminban. A hely és a megrakott tűz nem volt elég nagy ahhoz, hogy kellőn felmelegítse őket, de jóval kellemesebb idő kerekedett bent, mint azelőtt volt. A tűzgyújtási feladat után Aemond leemelte a kardját a derekáról, felakasztotta a szék támlájára, majd ő is helyet foglalt.

- És most? - kérdezte Vhaenys hosszas hallgatás után. Kezdett kissé kellemetlen lenni, ahogy Aemond bámulja őt. Érezte, ahogy a fiú szeme a bőre minden milliméterét végigjárja, majd a haját, sötét ruháját, a nyakát figyeli. Olyan volt, mintha meg akarná érteni őt azzal, hogy bámulja és az emlékezetébe akarná vésni minden porcikáját.

- És most... - szusszantott Aemond gondterhelten, s megdörgölte az arcát. Előre dőlve az asztalra támaszkodott, s mindentudó mosolyt villantott. - Most kiélvezem minden együtt töltött pillanatunkat, mielőtt újra elválnak útjaink.

- Mert elválnak útjaink? - kérdezett vissza Vhaenys, de persze tudta, hogy ennek így kell lennie. Aemond a trónbitorló király öccse volt, természetesen a zöldek mellett kellett lennie; Vhaenys pedig a jövőjét és a szabadságát látta Rhaenyrában, ezért őt kellett támogatnia. Tudta, hogy Aegon uralma alatt teljesen elveszne. Vagy el kellene hagynia Westerost a biztonsága érdekében, hiszen Naemax miatt mindig fenyegetést jelentene, vagy olyan jövőt eredményezett volna ez, ami számára a kényszerekről szólna. Élete első tíz és közel hét évét azzal töltötte, hogy egy várba bezárva élt egy tisztáson, éppen ezért nem volt hajlandó kényszerek közt leélni a maradék éveit. Bár az Aemondtól való távolságtartás is kényszer volt, ám közel sem akkora, mint amekkorát Aegon uralma jelentett volna a számára.

- Vissza kell mennünk, tudod - ingatta a fejét Aemond.

- Tudom - szusszantott a lány. - De bár ne kellene! Bárcsak... - állt fel idegesen és végigsimított a haján. Tegnap óta szétjöttek a tincsei a homokban fekve, s kissé koszos lett, de nem volt feltűnő.

- Bárcsak? - dőlt újra hátra a fiú, s érdeklődve hallgatta Vhaenyst.

- Legszívesebben elmennék innen - felelte halkan végül. Körbefordult, majd ismét a hercegre pillantott. - Messze innen, és vissza se néznék.

- Mi tart vissza? - vágta rá azonnal. Vhaenys szemöldöke magasra szaladt, ajkain hitetlenkedő mosoly játszott.

- Te! - mutatott rá. - Hát, nem érted? Bárhova elmehetnék, fognám Naemaxot és elrepülhetnék Essosba vagy Westerostól nyugatra, hogy felfedezzem azt, amit még senki nem látott ezelőtt. Bármit megtehetnék, mert nem kötnek kötelességek és rokonok. Nincs senkim a világon, és a nevem velem együtt ki fog halni. Ha lesz is gyermekem, nem viselheti a Mataeryon nevet, hiszen nem létezik férfi, aki örökítse ezt a nevet. Nincs jövőm és fogságban éltem a múltamat, hát szerinted mégis mi tart itt engem ebben a kibontakozni készülő háborúban? Csak is te!

Aemond hallgatott. Szíve hihetetlen tempót diktált, és képtelen volt megszólalni, de Vhaenys csak annyit látott ebből, hogy a fiú állkapcsa megfeszült.

- El kellene mennünk - lépett Vhaenys az ablakhoz. - Messze.

- És, hova mennél? - kérdezte végül Aemond, miután úgy döntött, belemegy a játékba.

Vhaenys nagyot nyelt, s hosszú percekig csak bámult kifelé a tóra, ami mellettük állt. Minden csendes és nyugodt volt. Ha nem álmodozott volna egy egészen másik helyről, talán arra kérte volna Aemondot, hogy maradjanak itt csak ők ketten. Fogtak volna halat a tóból, szedtek volna bogyókat a közelben, és itt éltek volna nyugalomban. De nem mondta, mert szíve titokban máshová húzott. Az elmúlt tíz és hét évben minden egyes nap arra gondolt, hogy bármit megadna azért, hogy eljusson egy bizonyos helyre. Egy helyre, amiről csak álmodozni mert. Egy helyre, amit nem láthatott még, mégis otthonként gondolt rá.

- Vhaenys?

Soha senkinek nem mondta el még ezelőtt, még a szolgálóknak sem. Mély levegőt vett, s úgy döntött, hogy Aemondot beavatja a titkába.

- Valyriába - felelte végül.

- Valyriába? - hökkent meg a fiatal férfi. Lassan felállt a székről, s szemöldökét ráncolva, lassan sétált a lányhoz, aki még mindig az ablaknál állt. Most nem ért hozzá, nem közelítette meg, csak mellé állt és lenézett rá. Kitartóan figyelte a lányt, s próbált kiigazodni rajta.

- Én csak... - vett nagy levegőt Vhaenys. Úgy érezte, egy végtelenül súlyos titok fájdalma röppent fel a szívéről és most már mindent el akart mondani a fiúnak. - A Végzet óta senki nem járt ott, elhagyatott és veszélyes lehet, de onnan származunk. Mindketten onnan jöttünk, a megmaradt Velaryonok és Targaryenek mind onnan származtak, mégsem volt ott egyikünk sem - fordult végre felé. Aemond most olyan kíváncsiságot, rajongást és vágyat látott Vhaenys szemében, amit még soha ezelőtt. Látta rajta, hogy tényleg el akar jutni oda, s nem értette, neki miért nem jutott ez eszébe eddig.

- Azt mondják, élhetetlenné vált - ingatta a fejét a fiú.

- De mi megnézhetjük - lépett közelebb a fiúhoz, s megragadta a karját. - Sárkányaink vannak, akiknek a bőre és a pikkelye vastagabb, mint bármiféle védelem a birodalomban és képesek repülni. Valyria fölé repülhetünk, fentről megnézhetjük, és mi lehetünk több száz év után az elsők, akik Valyriában járhatnak a Végzet óta! Mi...

- Vhaenys - fogta meg a lány könyökét, s enyhén megrázta, hogy végre őrá figyeljen. - Valyria élhetetlen. Elpusztult a Végzet során, még a sárkányok is belehaltak a borzalmakba, amik ott történtek. Vulkánok törtek ki, a föld meghasadt, és minden vár összedőlt - sorolta. - A sárkányok mind elpusztultak, vérvonalak értek véget, és minden élhető semmivé lett! Nem mehetsz oda!

- Miért nem? - kiáltott Aemondra.

Sokkal gyorsabban és jobban felemelte a hangját, mint tervezte. Nem akart kiabálni a fiúval, nem akart mérges lenni rá, de elárulva érezte magát, amiért ezt a hatalmas titkot megosztotta vele, amire kétkedés és elutasítás volt a válasz. Csalódott. Azt gondolta, Aemond osztozni fog csodálatában és lelkesedésében.

Aemond döbbenten nézte, ahogy Vhaenys ajkai megremegnek indulatában és szemében látta a tüzet, mely képesnek mutatkozott felperzselni mindent. A lány ellökte magától a fiú kezét.

- Mit tudsz te Valyriáról? - folytatta még mindig emelt hangon a lány. - Lehet, hogy élhetetlen és borzalmas hely, de az is lehet, hogy a Végzet óta kivirágzott, s az ember eltűnése után újjászületett önnön erejéből! Lehet, hogy...

- Bármi lehetséges, Vhaenys, hiszen csak beszélgetünk! - vágott a szavába indulatosan, majd mély levegőt vett, s nyugodtabban folytatta. - Ez csupán filozofikus beszélgetés egy olyan helyről, ahol kétszázharmincegy éve senki nem járt. Nem tudhatjuk, milyen, nem tudunk semmit.

- Ez így van, de mi képesek vagyunk túlélni azt, ha megnézzük, mi van ott - lehelte ámulattal a lány, s újra megfogta a fiú kezeit, ezúttal az ujjait szorította meg. - Mit árthat? Mi történne, ha csupán néhány napra eltűnnénk és megnéznénk, mi van ott, ahonnan származunk?

Vhaenys várakozásteljesen, nagyra tágult szemekkel nézett fel Aemondra, aki hitetlenkedve pillantott vissza rá, s elakadt a szava. A gond az volt, hogy Vhaenys érvei kifogástalanok voltak.