Megmosdatták Vhaenyst, s kitisztították a ruháját. Amint visszavette nadrágját és kabátját, egy leány befonta a haját és már jóval inkább hasonlított korábbi önmagára. Végre tiszta volt és jóval nyugodtabb, bár szíve összetört. Elárulva érezte magát Aemond által, és ezt nem tehette semmi megmagyarázhatóvá vagy megbocsájthatóvá. Először csak csalódott és szomorú volt, összetört a szíve. Ezt az értetlenség váltotta fel. Miért mentette volna meg Aemond, miért rejtette volna el őt a királyné és az újdonsült király elől, ha tényleg elárulta? Miért hagyta szökni, ha Aegont akarta a trónra, de tudta, hogy ő szólni fog Rhaenyrának? Mikor rájött, hogy nem talál választ a kérdéseire, csupán a harag maradt neki. Bármi vezérelte is Aemond Targaryen herceget, Vhaenyst magára hagyta, s ott volt a koronázási ceremónián díszruhában, tehát míg a lány éhezett és egyedül volt, őrá várt, addig ő trónra ültette a részeges bátyját, aki csak az élvezetek hajszolására vágyott. Vhaenys haragja egyre nőtt, de ahogy ott állt Sárkánykő szikláin Rhaenyra többi  szövetségesével, összegyűjtötte ezt a haragot, amit Aemond iránt érzett, és mélyen elraktározta magában. Nem mondott semmit egy szolgálónak sem, nem panaszkodott a hercegnőnek vagy akárki másnak. Mély titokként őrizte mindazt, amit Aemonddal együtt éltek át, s düh lángja vette körbe ezeket az emlékeket, hogy senki ne lelhessen rájuk.

Őrök, lovagok, és Targaryenek, valamint Velaryonok vették körbe a halotti máglyát, mellyel a torz gyermeket búcsúztatták, kit Visenyának neveztek el. A füst magasra szállt, s mindenki némán várakozott, míg Daemon és Rhaenyra szorosan egymás mellett álltak a máglya előtt, s lángra lobbanó gyermeküket gyászolták. Néma pillanat volt, melyet senki nem tört meg.

Egészen addig, míg egy fehérköpenyes, idegen lovag nem érkezett. Rhaenyra lovagjai mind kardot rántottak, ám a ser megszólalt, mielőtt bármit is tehettek volna.

- Jó szándékkal jöttem, testvéreim - szólt fennhangon, s levette sisakját. Hosszú haja, dús szakálla volt, s a lány első gondolatai közt szerepelt, hogy úgy tűnt, hűséges tekintete van. Az őrök leeresztették a kardjaikat, mire a lovag térdre borult. Ekkor tűnt csak fel Vhaenysnek, hogy oldalán egy kis táska leng, mely egyszerű vászonból készült. Belenyúlt a lovag, s egy koronát húzott ki belőle, melyet Rhaenyra felé nyújtott. - Esküszöm, megóvom a királynőt minden erőmmel, és véremet hullatom érte! Nem veszek feleséget. Nem birtoklok földet. Nem nemzek gyermeket. Megőrizem titkait, engedelmeskedem neki, mellette lovagolok, és megvédem nevét, s becsületét.

Daemon a lovaghoz lépett, s elvette tőle a koronát, majd feleségére pillantott. Hosszan nézte őt, majd odasétált, s maga helyezte a koronát a hercegnő fejére, aki némán nézett vissza rá. Vhaenysben felrémlett a kép, ahogy a férfi ugyanezt tette a bátyjával, mikor a trónterembe szenvedte magát Vaemond meghallgatásakor. Daemon térdet hajtott, s királynőnek szólította őt, ezzel hódolva be, s ismerve el jogos uralkodónak Rhaenyra Targaryent. Minden jelenlévő bába, nevelőnő, családtag, őr, lovag és vendég térdre borult, így Vhaenys is behajlította balját, s letérdelt. Soha nem térdelt még senki előtt. Viserys király előtt pukedlizett, lehajtotta a fejét, s elismerte őt, de még őelőtte sem térdelt le. Most mégis leereszkedett, s lehajtotta fejét Rhaenyra előtt, kit ezennel királynővé koronáztak.

- Éljen Rhaenyra Targaryen királynő, első ezen a néven, az andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királynője, a Hét Királyság úrnője és a Birodalom védelmezője - hirdette ki Daemon herceg, a körülöttük levők pedig egyként harsogták a feleletet.

- Éljen soká! - kiáltott Vhaenys is teli torokból a többiekkel együtt.

A királynő távozásával együtt mindenki más is felemelkedett, s követték őt vissza a kastélyba. A sziget és a kastély is viselte a Sárkánykő nevet, s Vhaenys úgy látta, valóban méltó a névre. Sziklákkal teli sziget volt, a kastély falai pedig áttörhetetlenül vastagnak tűntek.

- Lady Vhaenys - szólította meg a királynő, mikor már közel jártak a kastélyhoz. A lány a királynő mellé kocogott, s fejet hajtott. - Emlékszel a teremre, ahol fogadtalak benneteket korábban?

- Igen, felség - bólintott a lány.

- Ott fogunk tanácskozni, és szeretném, ha velünk tartanál - mondta, s mikor megpillantotta a lány értetlen arckifejezését, folytatta. - Úgy hallottam, jártas vagy a történelemben és igen tájékozott, ha a házakról és a térképekről van szó. Bár harcban nem vettél részt, ha jól értesültem, mindről olvastál már. Eszes leánynak tűnsz, egészen biztos vagyok benne, hogy remek meglátásokkal bírsz majd.

- Megtisztelsz, felség - hajtott fejet ismét a lány, s Rhaenyra királynő oldalán lépett be a kastélyba. Nem utasította hátra a helyére, nem mondott neki semmit ezek után, csupán meghívta a tanácskozásra, s ez olyasfajta megtiszteltetés volt, melyet egyenes háttal, felszegett állal viselt.

Ugyanoda érkeztek, mint sok-sok órával korábban, s most tüzet gyújtottak az asztal alatt, mely megvilágította a különböző mélyedéseket, ezzel felfedve az asztali térkép minden szegletét. Vhaenys lenyűgözve bámulta a kőfaragványt, melynél tökéletesebbet még nem látott ezelőtt. Csodálatosnak tartotta, s láthatta rajta Westeros minden fontos pontját.

Minden fontos tábornok, herceg, hercegnő és nagyúr felsorakozott a teremben, s Rhaenyra nyitó szavára vártak.

- Milyen a helyzetünk? - kérdezte végül, ahogy végignézett az asztalon, ahova seregeket jelző bábukat állítottak fel, melyek a házak jelképeivel voltak beazonosíthatóak.

- Van harminc lovasunk, száz íjászunk és háromszáz gyalogosunk - felelte Daemon készségesen. - Sárkánykőt viszonylag könnyű megvédeni, de a hódítás eszközeként e sereg hagy maga után kívánnivalót. Üzentem a Városi Őrségbeli hű embereimnek. Többen is támogatnak, de nem tudom, hányan.

- Mostanra kinyilvánította támogatását a Caltigar-, a Staunton-, a Massey-, a Darklyn-, és a Bar Emmon-ház is- szólt közbe egy nagyúr, kit Vhaenys nem ismert, de mindenki más tisztában volt kilétével, ugyanis nem szóltak közbe.

- Édesanyám Arryn volt - felelte Rhaenyra. - A Völgy nem árulja el a saját vérét.

- Zúgó mindig is jó barátja volt atyádnak, felség. Daemon herceg jóváhagyásával már küldtem is hollókat Grover nagyúrnak - nézett körbe a nagyúr.

- Grover nagyúr arra hajlik, amerre a szél fúj. Látnia kell, hogy erősek vagyunk, és hogy támogatjuk, ha háborúra kerülne sor.

- Én magam fogok tárgyalni vele - vágta rá Daemon.

- Mi van Viharvéggel és Deressel? - szökkent fel a kérdés.

- Engedelmetekkel - szólalt fel Vhaenys váratlanul, s érezte, hogy minden tekintet őrá szegeződik, míg ő a térképen a "Deres" feliratot bámulta, s mutatóujjával végigsimított rajta. - Amennyire én tudom, nem élt még olyan Stark, aki elfeledte esküjét, a Stark-házzal pedig miénk az Észak is.

- Borros Baratheont viszont muszáj emlékeztetnünk apja esküjére - felelte Rhaenyra.

Ekkor két újabb bábú került fel a táblára, többek között Szűztó, Varjúpihenő és Alkonyvölgy hármasához.

- Mi hír van Hullámtörőről? - fordult a királynő Rhaenys hercegnőhöz.

- Corlys nagyúr Sárkánykőre hajózik - felelte Rhaenys.

- Hogy felesküdjön a királynőjére - tette hozzá sietve Daemon.

- A férjem parancsol a Velaryon-flottának - hagyta figyelmen kívül Rhaenys a harcias herceget. - Ő dönti el, hova küldi.

- Imádkozunk mindkettőtök támogatásáért - felelte a királynő. - Ahogy azért is naponta imádkoztunk, hogy felépüljön. Egy Keskeny-tengeri kikötő sem merné magára haragítani a flottáját - mondta Rhaenyra, majd visszafordult az asztal és a többiek felé. - Az ellenségünk?

- A Lannisterek közt nincsenek barátaink - felelte Daemon. - Tyland már túl régóta szolgálja a Segítőt, Otto Hightowernek pedig kell a flottájuk.

- A Lannisterek nélkül nem lelünk szövetségre az Aranyfogtól nyugatra - villant rá Vhaenys szeme. Túl sokat olvasott a Lannister seregről, az erejükről, a hatalmukról és a múltjukról. Túl érdekesnek találta, hogyan élték túl Westerosban idáig az évszázadok során, ezért sokat tudott róluk.

- Nem - vágta rá Daemon. - A Folyóvidék kulcsfontosságú lesz.

- Bocsásd meg a nyerseségem, felség, de nem az emberek számítanak - szólt közbe egy nagyúr. - Az ügyed olyan eszközzel bír, amilyet nem látott a világ a Régi Valyria napjai óta. Sárkányokkal.

Rhaenyra körbepillantott az egybegyűlteken.

- A zöldeknek is vannak sárkányaik - mondta, mintha ezzel megcáfolhatná az iménti állítást.

- Három felnőtt - lépett előre Vhaenys. - Vhagar, Sunfyre és Dreamfyre. Nekünk itt van Syrax, Caraxes, Meleys. A fiaidé Vermax, Arrax és Tyraxes. Baeláé Holdtáncos. És engedelmeddel, itt van Naemax is, aki könnyedén vetekszik Vhagarral.

- Egy sárkányunk sem vett részt háborúban - felelte Rhaenyra.

- És vannak gazdátlan sárkányok is - erősködött Vhaenys. - Vermithor és Ezüstszárny...

- Itt vannak Sárkányhegyen - vágott közbe Daemon.

- ...és Tengeri Köd.

- Hullámtörőn fészkel - igazolta a herceg. Vhaenys nem hitte el, amit hallott: a tékozló herceg mellé állt az érvelésben. - Nincs lovasuk. Ám van még három vad sárkány, mind itt tanyázik.

- Ki ülné meg őket? - vitatkozott Rhaenyra.

- Tizenhárom sárkányunk van a négy ellenében - vágott vissza Daemon. - Valamint húsz tojást is őrzök a Sárkányhegyen. Na most, meg kell vetnünk a lábunkat, kell egy erőd, amely elszállásolhat egy nagyobb sereget - mondta, s letett egy újabb bábút, majd rámutatott. - Innen, Harrenhalból elvágnánk a nyugatot, sárkányokkal fenyegetnénk Királyvárat, és minden zöld mocsok fejét karóra tűznénk holdfordulta előtt - vázolta fel a tervet Daemon. Vhaenys azt vette észre, hogy egyet kell értsen vele. Mikor először találkoztak, a férfi kedves volt vele, ám a lánynak gyorsan rá kellett jönnie, hogy a herceg nem egyszerű lélek. Hirtelen haragú, agresszív és akaratos volt, mindemellett őszintén és kitartón támogatta a felesége trónigényét, tehát kész volt áldozatot hozni és behódolni. Különös, kettős személyiség volt, aki kiismerhetetlennek tűnt kissé.

- Felség! - sietett be a lovag, aki a koronát hozta korábban. - Megpillantottak egy hajót. Egy gályát, háromfejű, zöld sárkánnyal a zászlaján

- Minden őrtornyunk kémlelje az eget! - adta ki a parancsot Daemon azonnal.

Időközben besötétedett, a Nap alig nyaldosta már a horizontot, és mikor a királynő elindult, hogy fogadja a hajóval érkezőket, csupán Daemon és az őrök tartottak velük, más nem. Parancsba adta a többiek kastélyban maradását, s a többség vissza is vonult, ám Vhaenys az asztalnál maradt. Tekintete követte a fény útját, mely a határokat és a birtokneveket jelölte, s elméje úgy forgott, mint a legélesebb kard. Azon elmélkedett, mit lehet tenni azért, hogy Rhaenyra elfoglalhassa a trónt, s Aegont letaszítsák. Semmiféle megoldást nem látott, csak a harcot, s hirtelen ott találta magát a kellős közepén. Néhány héttel ezelőtt még boldogan ismerte meg Essos népét, az utcáit járta és arra repült a sárkánya hátán, amerre szíve húzta; most viszont egy kirobbanni készülő polgárháború közepén találta magát egy trón nélküli királynő oldalán.

Tekintete cikázott a városnevek felett, s elméjében ott lüktetett minden tudás, amit az évek alatt halmozott fel. Gondolatai viharát egy madár zavarta meg: holló röppent be az ablakon, s egyenesen elé ereszkedett. Éppen a "Viharvég" feliratra telepedett, s két gombszemével Vhaenys arcába bámult, majd nagyot krákogott. Lábára gondosan összetekert papiruszt erősítettek. Vhaenys nagyra tágult szemekkel, lassan nyúlt a madár felé. Csitította, hogy nehogy elrettenjen, s mikor megszerezte az írást, a pecsétre bámult, ami lezárta. A viasz fekete volt, a belenyomott minta pedig egy szemet formázott. Nem ismerte ezt a jelzést vagy címert, így az egyetlen dolog, ami eszébe jutott az volt, ahogy Aemond herceggel szoktak búcsúzni egymástól. "Látlak még."

Hevesen verdeső szívvel nézett körbe, s bár egyedül volt, mégis elrejtette a levelet kabátja zsebébe, majd futólépésben indult meg a szoba felé, ahol megmosdatták. Bár nem mondták neki, elkönyvelte ezt a saját szobájának. Amint magára zárta az ajtót, feltörte a pecsétet és zihálva kitekerte a pergament, hogy aztán olvasni kezdjen.

Drága Magány!

Ezt olvasva Vhaenys egészen biztos volt benne, hogy Aemond írta neki a levegőt. Az írását nem ismerte, így erről nem tudta megmondani, tőle van-e, azonban a megszólítás elég bizonyosságot adott neki. Aemond volt az egyetlen, akinek elmesélte, milyen magányosnak érzi magát, mióta az eszét tudja, mert a családja hiánya minden napja minden percében ott lüktetett. Mikor élete során a legboldogabb volt, akkor is magányosnak érezte magát.

Nehéz szívvel írok neked, de remélem, jó egészségben talál téged a levelem.

Mire ez eljut hozzád, attól tartok, hogy sok minden megtörtént, és az általunk ismert világ visszavonhatatlanul megváltozott. Szeretném, ha megértenéd, mindenekelőtt, hogy tetteimet a megóvásod iránti vágy vezérelte, még akkor is, ha másnak tűnt.

Amikor azon a végzetes hajnalon felébresztettelek, azzal a tudattal tettem, hogy a zöldek gyorsan haladnak, hogy biztosítsák Aegon trónját. Apám halálhíre gyorsan és váratlanul ért mindannyiunkat. A kialakult káosz közepette csak a te biztonságodra gondoltam. Ismertem a tanács kíméletlenségét, és nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy elkapnak a mesterkedéseik közben.

Talán kegyetlen irónia volt, hogy amikor meg akartalak védeni, elűztelek. Nem akartam, hogy elkapjanak a kialakuló zűrzavarban, ezért arra kértelek, hogy tűnj el, és maradj rejtőzködve. A Rhaenyra iránti hűséged, bár kimondatlanul is, nyilvánvaló volt azok számára, akik közelről figyeltek. Egy kémekkel és besúgókkal teli várban már a jelenléted is kockázatot jelentett.

Nem akartalak megterhelni helyzetem bonyolultságával. A családi kötelesség és szívem igazsága között szakadva küzdöttem, hogy megtaláljam a helyes utat. A bátyám trónigénye megtévesztésre és kapzsiságra épült, és bár a családom mellett álltam, tőled soha nem vártam ezt. A legrosszabb tréfa az egészben az, hogy Aegon maga mondta, hogy nem vágyik a trónra és nem képes az uralkodásra, mi mégis királlyá tettük. Egy óvatlan pillanatban, bormámorosan azt kérte, engedjem útjára egy hajón, s vegyem át ezt a szerepet tőle.

Vhaenys szíve hevesen vert a mellkasában. Ahogy találkozóról találkozóra egyre jobban megismerte Aemondot, bár soha nem mondta ki a fiú, a lány értette a fiú mondatai mögötti tartalmat, mely arról tanúskodott, hogy Aemond örömmel ülne fel a Vastrónra. A fiú filozófiát és politikát tanult, elképesztően intelligens volt fiatal kora ellenére és amellett, hogy remek kardforgató volt, a szavakkal is kellőn bánt. Ha Aemond nem is lett volna tökéletes király, azt nem tagadhatta a lány sem, hogy sokkal alkalmasabb erre a feladatra, mint Aemond.

Az a látvány, ahogy a Naemaxon menekülsz, keserédes látomás volt, amely még mindig kísért az álmaimban.

A fenyegető konfliktus árnyékában született szövetségünk volt életem legigazibb része. Minden közös pillanatunk, minden lopott csók, minden elsuttogott ígéret – ezek voltak a szentélyem, a vigasztalásom. Egy árulásokkal teli világban a mi kötelékünk volt az egyetlen horgonyom a reményhez.

Tudom, hogy biztosan elárulva érzed magad, amiért olyan hosszú időre magadra hagytalak, s úgy tűnt, nem megyek vissza érted, de arra kérlek, hogy értsd meg, a tetteim soha nem irányultak ellened. Távol akartalak tartani a kibontakozó vihartól, hogy biztonságban legyél, amíg meg nem találjuk a megoldást.

Most, amikor Rhaenyra mellett állsz, tudd, hogy lélekben veled vagyok. Fáj a szívem a köztünk lévő távolságért, a félreértésekért, amelyek most szakadékként hevernek közöttünk. Mindent megteszek e falak között, hogy a lehető legjobban alakuljon a sorsunk. Bár most úgy tűnhet, hogy útjaink eltérnek egymástól, úgy gondolom, hogy továbbra is ugyanarra tartunk.

Az előttünk álló út veszélyes, és a tét soha nem volt nagyobb. De esküszöm, hogy visszatalálok az ösvényre, melyen te is jársz. Addig is légy erős, magányom. Tartsd meg szilárdan a Rhaenyrába vetett hitedet, míg csak helyesnek véled, és tudd, hogy az én szívem a tieddel dobog.

Ne felejts el, s remélem, látlak még.

Ékkő

Mikor Vhaenys megismerte Aemond szeme elvesztésének történetét, a fiú azt is elárulta neki, hogy szeme helyére egy zafírt tett. Innen jött az álnév, amit használt, hogy írjon a lánynak. Vhaenys újra és újra elolvasta a levelet, és minden szó mélyen a szívébe égett. A benne rejlő érzelmek vihara kíméletlen volt – a düh, a zavarodottság és az Aemond iránt érzett kétes érzések mind a dominanciáért küzdöttek. A levél nem törölte el kétségeit vagy fájdalmát, de a megértés és a remény csillogását biztosította.