A reggeli nap ragyogóan sütött a Vörös Torony fölött, hosszú sugarakat vetve a gyakorlóudvar körülötti macskakövekre, amik körbevették a poros küzdőteret. Az udvar, amely általában magángyakorlatok vagy katonai gyakorlatok helyszíne volt, ma másfajta energiával bírt. A szolgák és az őrök találtak okot arra, hogy a közelben lebzseljenen: tekintetüket Aemond Targaryen herceg szokatlan látványa vonzotta, aki az ezüsthajú Lady Vhaenys Mataeryonnal harcolt.

Aemond az udvar közepén állt, kardja megcsillant a napfényben. Mozdulatai precízek voltak, testtartása tökéletes. Vele szemben Vhaenys a mozdulatait tükrözte, saját kardját elszántan tartotta. Ugyanúgy kihúzta magát, állát felszegte, s erősen koncentrált, akárcsak Aemond. Mintha a lány tükröt tartott volna a herceg elé. Bár kevésbé volt tapasztalt, ígéretesnek bizonyult az első lecke alkalmával. Vhaenys korábban is tanult vívni, s harcos modorral forgatni a kardot, ám a herceg ezerszer ügyesebbnek és tapasztaltabbnak tűnt.

- Ne feledd - utasította Aemond nyugodt, mégis parancsoló hangon -, ez nem a nyers erőről szól, hanem a pontosságról és a kontrollról. Figyeld a mozdulataimat, és próbáld összeegyeztetni őket a magadéval.

Vhaenys bólintott, bíbor szemei ​​Aemond minden mozdulatára összpontosítottak. Egy sor ütést és hárítást mutatott be, mindegyik hibátlan, tökéletesen kimért és szándékos volt. Vhaenys követte, próbálkozásai kezdetben ügyetlenek voltak, de Aemond figyelmes szeme alatt fokozatosan javultak. A fiú Vhaenys mögé lépett, és határozott, de gyengéd érintéssel igazította meg a kezét, amivel a kardot tartotta és a súlypontját.

- Tartsd egyenesen a csuklód - mormolta, lehelete melegen a lány fülét simogatta. - És mindig légy tisztában a környezeteddel.

Aemond a lány mögött állt, aki érezte vállán a fiú testét, ahogy az előre nyúlt, s megigazította a tanítvány kezét. Végigvezette kecses ujjait a lány karján, keze a felkarján pihent meg, s egyetlen pillanatra habozott, hogy ellépjen. A bámészkodók suttogtak egymás között, egyesek nyíltan bámulták őket, míg mások úgy tettek, mintha a feladataikkal foglalnák el magukat, bár valójában mindannyian a harcoló fiatalokat vizslatták, s róluk susmorogtak. A Targaryen herceg és a Valyriából származó titokzatos hölgy látványa túlságosan izgalmas volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják. Még egy olyan intrikáktól és drámáktól átitatott helyen is, mint a Vörös Torony, ez szokatlan látvány volt.

Ahogy folytatták a gyakorlást, az acél éles összecsattanása hallatszott az udvaron. Vhaenys erőteljes ívben meglendítette a kardját, amit Aemond könnyedén hárított. Elmosolyodott, s a lány úgy érezte, a fiú kifejezetten jól mulat az ő tudatlanságán, ám őt magát is meglepte, hogy ez mennyire nem zavarta. Általában ilyenkor zavarban volt vagy ideges lett, de most csak jól mulatott a helyzeten ő is a herceggel együtt.

- Jobb - mondta helyeslő hangon Aemond. - De előre kell látnod az ellenfél lépéseit. Próbálj meg olvasni a szándékaimban. Figyeld a mozdulatok kezdetét, és a szem mozgását. Ha akarja az ember, ha nem, mindig arra mozdul a szeme, amerre a teste akar menni. Ez eredendő ösztön, a szem csak nagyon ritkán csap be, ha a tulajdonosuk borzasztóan edzett, mondhatni mester.

Vhaenys elmosolyodott, szemében elszántság villant. Nem felelt, csak bólintott, hogy megértette és felkészült az újabb összecsapásra.

Egy óra kemény gyakorlás után mindketten izzadtak voltak és ziháltak. Vhaenys szünetet kért, és az udvar széléhez közeli, árnyékos területre sétáltak. Egy szolgáló vizet hozott nekik, amit hálásan hajtottak fel. A nap eddig tűzött rájuk és az edzést is komolyan vették, így valóban kimerültek és kiszáradtak.

- Javulsz - jegyezte meg Aemond a homlokát törölgetve. - De van még mit tanulni.

Vhaenys mély levegőt vett, arca kipirult az erőlködéstől.

- Köszönöm, hogy tanítasz.

Aemond szeme meglágyult, ahogy ránézett.

- Örömmel.

A kellemes csevely és kettejük megosztott pillanatát egy árny szakította meg Vhaenys arcán. Aemond észrevette, és összeráncolta a homlokát.

- Mi volt ez? Gond van? - kérdezte a herceg, s úgy tűnt, valóban érdekli.

Vhaenys habozott, majd úgy döntött, hogy megszólal.

- Máshol jártam fejben, bocsáss meg - biccentett félre, majd ismét felnézett Aemondra. - Tegnap este... Aegon herceg hívott, hogy megmutassa Királyvárat. Még nem láttam a várost rendesen, érkezésemkor csupán egy szegletébe nyerhettem bepillantást, ezért gondoltam, nem lehet baj belőle. Érdekelt - vallotta be. - De aztán...

- De aztán? - grimaszolt Aemond gyanakvón, s közelebb lépett a lányhoz. Önkéntelen mozdulat volt ez, de mikor észrevette ezt, nem tett ellene. Ott maradt a lány közelében, s türelmetlenül várta, hogy Vhaenys folytassa a beszámolót.

- Elvezetett egy bordélyházba. Becsapott, hogy elhagyjam a kastélyt. Azt gondoltam, megmutatja a várost, de egy bordélyban kötöttünk ki.

Aemond arckifejezése azonnal elsötétült.

- Micsoda? Bordélyházba vitt?

Vhaenys bólintott, tekintete találkozott az övével.

- Igen. Ez... zavarba ejtő volt. Soha nem láttam még hasonlót. Amikor rájöttem, hol vagyunk, el akartam menni, de nem engedett el egykönnyen. Lefogott... Kényszerített, hogy... nézzem... és... én... én...

Vhaenys zavartan forgolódott, ám Aemond elkapta a karját. Ez volt talán az első nyílt érintés kettejük között. Tekintetük találkozott.

- Az a barom - szitkozódott Aemond, s akaratlanul is szorított egyet Vhaenys karján. - Nem volt joga ehhez.

Vhaenys a karjára tette a kezét, próbálta megnyugtatni.

- Ahogy tudtam, eljöttem - ingatta a fejét a lány, s tekintete a herceg kezére siklott, ahol a karját szorította. Aemond követte a pillantását, s szorítása enyhült, de még néhány pillanatig nem eresztette el.

Aemond aztán egyenesen Vhaenys szemeibe nézett, tekintete megtelt a harag és az aggodalom keverékével.

- Nem hiszem el, hogy ilyen meggondolatlanságot és tiszteletlenséget csinált.

- Megtette - felelte Vhaenys halkan. - De engem jobban zavar, hogy ez mit jelent. Miért akarná ezt tenni velem? Miért vitt oda?

Aemond állkapcsa megfeszült.

- Mert nem törődik senkivel, csak önmagával. Játékszernek tekinti az embereket.

- Engem? Játékszernek tekint engem? - vonta fel a szemöldökét Vhaenys, és kiszabadította magát Aemond keze közül, s ellépett tőle. Jól hallotta?

- Ne vedd magadra, ez Aegon erkölcsi bizonyítványa - köpte a szavakat. - Számára az elegendő, hogy hölgy vagy, befolyásolhatónak gondol, mert még nem ismer és a saját vágyait és céljait tekinti elsődlegesnek - sorolta Aemond, s ismét Vhaenys szemeibe nézve tett egy lépést felé.

Hosszú csend következett, miközben mindketten próbálták megemészteni az elhangzottakat. Aemond úgy érezte, védelmeznie kell Vhaenyst, mert rájött, mennyire szeretné biztonságban tartani őt, bár nem volt hajlandó ezt beismerni. Mindemellett persze tenni akart azért, hogy ez nehogy feltűnjön bárkinek is.

- Nem árthat neked - mondta végül határozott hangon Aemond. - A szavamat adom.

- Ezt nem tudhatod - ingatta a fejét a lány.

- Ígérem - erősködött a fiú. - Ahogy mondtam: a szavamat adom.

Csendben fejezték be a víz elfogyasztását, a beszélgetés súlya ott lebegett közöttük. Vhaenys tudta, hogy folytatnia kell a napját, de úgy érezte, hogy elméje megragadt abban a pillanatban, mikor ott az árnyékban összefonódott a tekintete Aemond hercegével. Egy végtelennek tűnő pillanat volt.

Az edzés után Vhaenys úgy döntött, hogy ellátogat a kertbe. A Vörös Torony kertjei a nyugalom helyei voltak az udvari élet káoszában. Átsétált a buja növényzeten, magába szívva a nyíló virágok illatát és a madárdalt. A kertek békéje adott neki időt, hogy átgondolja az elmúlt napok, különösen az elmúlt percek eseményeit.

Talált egy félreeső padot, leült, hagyta, hogy a lágy szellő lehűtse a bőrét. Gondolatai Aegonra és annak vakmerő viselkedésére vándoroltak. Nem értette a férfi indítékait, de tudta, hogy óvatosnak kell lennie vele. Aemond védelmezési ígérete megvigasztalta, de rájött, hogy ébernek is kell lennie. Aemond veszélyes is lehetett, hiszen őszinte bizalmat érzett a fiú iránt, de be kellett látnia, hogy valójában nem ismeri őt. Az ő pozitív érzései nem garantálták, hogy Aemond is ugyanígy viszonyul hozzá.

Gondolataiba merülve észre sem vette egy ismerős alak közeledését, amíg meg nem szólalt.

- Lady Vhaenys - hallatszott egy hang a háta mögül.

Megfordult, és meglátta Ser Criston Cole-t, a királyi őrség tagját, aki tiszteletteljesen bólintott.

- Ser Criston - üdvözölte, s felállt a padról. - Mi szél hozott ide?

- A közelben járőröztem, és megláttalak - mondta. - Biztosítani akartalak róla, hogy a Vörös Tornyon belül biztonságban leszel, és a király vendégszeretetét élvezed, így a testőrség is így figyel rád, hölgyem.

Vhaenys érezte, hogy ez a kimért, váratlan beszéd oka csakis megtévesztés lehetett. A lovagnak nem volt kötelessége, hogy mindezt közölje vele, így csupán csel vagy megfélemlítés lehetett a beszélgetés oka.

- Köszönöm, Ser Criston - erőltetett magára egy mosolyt a lány, ahogy felpillantott a páncélos férfira.

Criston bólintott, tekintete elgondolkodó volt.

- Ha valaha segítségre vagy védelemre van szükséged, ne habozz szólni az őrségnek. Azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk.

- Megnyugtatóak a szavaid, Ser Criston. Emlékezni fogok rájuk - válaszolta Vhaenys, s reménykedett benne, hogy ezzel le is zárták a beszélgetést. Criston Cole frusztrálta őt, kellemetlenül érezte magát, de illedelmesnek kellett lennie.

Ser Criston tiszteletteljesen meghajolt, mielőtt folytatta útját. Vhaenys nézte, amint elmegy, s némi megkönnyebbülés öntötte el. A nap még fiatal volt, és sok dolga akadt.

Elhatározta, hogy legközelebb ellátogat a könyvtárba. A hatalmas könyv- és tekercsgyűjtemény örvendetesen elvonta a figyelmét aggodalmairól. Miközben a könyvek között bolyongott, kiválasztott néhány kötetet a régi Valyria történetéről és a sárkánytanról, valamint olyan témákról, amelyek lenyűgözték.

Vhaenys egy csendes sarokban telepedett le, és elmerült az olvasásban. Az ősi szövegek Valyria dicsőségéről és bukásáról, a Targaryenek felemelkedéséről, valamint a sárkány és a lovas közötti erős kötelékről szóltak. Elvesztette az időérzékét, elmerült az oldalakon található történetekben és tudásban.

Amikor végre felnézett, a délutáni nap elmozdult, és hosszú árnyékokat vetett a könyvtárra. Vhaenys nyújtózkodott, és a tanulmányaiból származó beteljesülés érzése öntötte el. Úgy döntött, visszatér a szobájába, hogy megpihenjen a közös vacsora előtt.

Miközben visszafelé tartott, nem tudott nem gondolni Aemondra. Az iránta való aggodalma mélyen megérintette, és azon kapta magát, hogy alig várja a következő edzésüket. Izgatottan várta, hogy ismét lássa a fiút és tényleg ő volt az egyetlen, aki felé valódi bizalmat érzett - akár viszonozta ezt a herceg, akár nem.

A nap hátralévő része váratlan fordulatot vett aztán: az udvari kötelességek és a társadalmi interakciók homályában teltek el az este korai órái. Vhaenys meghívást kapott a trónterembe, ahol a város népe előadta panaszait a királynak és segítőjének, de részt vett az eseményen a királyné és a hercegek is. Mindvégig szem előtt tartotta Aemond szavait, és figyelt a bajok jeleire, de magát a fiatal herceget sem tudta figyelmen kívül hagyni.

Ahogy leszállt az éj, Vhaenys visszavonult a szobájába, és úgy érezte, egy sikeres nap áll mögötte. Tudta, hogy az előttük álló napok új kihívásokat hoznak majd, de úgy érezte, készen áll szembenézni velük. Olyan szövetségessel, mint Aemond, úgy gondolta, képes eligazodni Királyvár alattomos vizein, és megvédheti magát azoktól, akik ártani akarnak neki.

A szobájához érve Vhaenys egyetlen vágya az lett, hogy felfrissüljön. Kényelmesebb ruhába öltözött, és leengedte a haját, így a vállára hullott. Érzelmek keveréke dúlt a lelkében - hálát érzett Aemond támogatásáért, Aegon szándékai miatti aggodalmát, valamint saját erejének és rugalmasságának növekvését.

A közös vacsora után az ágyában feküdt, és a nap eseményei újra játszódnak a fejében. Aemond dühe Aegon tettei miatt, ígérete, hogy megvédi őt, és egyre erősödő kötelékük töltötte ki a gondolatait. Reménnyel aludt el, mert tudta, hogy nincs egyedül ezen az úton.

Ahogy az éjszaka beborította a Vörös Toronyot és Királyvár városát, az utcák elcsendesedtek a csillagok éber tekintete alatt. Vhaenys sárkányokról és távoli vidékekről álmodott, ám korábbi álmaival ellentétben most valaki más is megjelent elméjében: Aemond herceg vékony, előkelő megjelenésű alakja rajzolódott ki előtte álmaiban.

Ahogy Vhaenys mély álomba süllyedt, elméje egészen messze repítette őt a valóságtól. A való világ elmosódott, teret adva a képzelet birodalmának és a tudatalattinak. Egy ismerős képpel indult az álom - a Vörös Torony tróntermében állt. A fáklyák fényéből született árnyékok a falakon táncoltak, a hatalmas oszlopok a lány fölé magasodtak, s azt az érzést keltette benne a terem, hogy ő maga milyen jelentéktelen és kicsi. Álmában a terem közepén állt, s mikor elindult előre, léptei visszhangoztak a teremben. A trónterem üres volt egyetlen személyt kivéve: a trón előtt Aegon herceg feszített, megjelenése előkelő, mégis fenyegető volt. Nézte, ahogy Vhaenys lassan közeledik felé, szemeit le sem vette róla, s ettől a lányt kirázta a hideg. Szokásos hanyag viselkedését valami sötétebb váltotta fel, amit a lány még nem látott ezelőtt.

Aegon előre lépett, lépteit visszahangoztak a falakról, s tekintete Vhaenys szemeibe fúródott, amitől a lánynak olyan érzése támadt, mintha a fiú a lelkébe látna. Aegon szája sarka felfelé kunkorodott, a báj és a rosszindulat keveredett kisugárzásában, amitől Vhaenys szívét a félelem szorította össze.

- Lady Vhaenys - szólította meg az álombéli Aegon, hangja suttogó és tompa volt. - Mintha elvesztél volna.

Vhaenys lába földbe gyökerezett, tagjai lefagytak, ahogy Aegon közel merészkedett hozzá. A félelem átjárta minden porcikáját, s legszívesebben elfutott volna a másik irányba, ám képtelen volt megmozdulni. Mikor Aegon egészen közel hozzá megállt, a fáklyák mind kialudtak a teremben.

- Mit akarsz, Aegon? - Vhaenys hangja túlságosan hallhatóan remegett, viszont a fiú arcán széles mosoly terült el.

- Azt akarom, ami mindig is arra várt, hogy elvegyem, s enyém legyen - felelte búgó hangon a fiatal férfi, s ahogy beszélt, orra a lány orcáját súrolta. Vhaenys a bőrén érezte Aegon alkoholmámoros, forró leheletét, amitől elfogta az undor. Nem az alkohollal volt problémája, mindinkább a herceg személyével.

Hirtelen megváltozott a kép. A trónterem eltűnt, s helyére a szűkös, félhomályban úszó, bordélybéli szoba került, amit már látott korábban a Selyem utcán. Az izzadság és a vágy illata betöltötte a levegőt, és Vhaenyst a kicsapongás látványa és hangja vette körbe. Meztelen testek vonaglottak körülötte, és az élvezet és a fájdalom nyögései olyan kakofónia volt, amely elborította az érzékeit.

Aegon megjelent mögötte, keze szorosan a lány nyakát markolta.

- Látod? - suttogta a fülébe. - Ide tartozunk, az emberi vágy és a bűn szívébe.

Vhaenys el akart húzódni, de a herceg szorítása túl erős volt, képtelen volt ellépni tőle.

- Nem - mondta emelt hangon. - Ez nem én vagyok.

Aegon kacaja gonoszan csengett, s visszhangzott a lány elméjében.

- Nem menekülhetsz az elől, ami vagy, Vhaenys. Nem tagadhatod meg a benned rejlő sötétséget - morogta Aegon a fülébe.

A körülöttük lévők arca elmosódott, a vágy torz maszkjait öltötték magukra, Vhaenys testén pedig végigsöpört a páni félelem. Elméjében ott üvöltött a késztetés, hogy menekülnie kell a bordélyból és Aegontól. Összeszedve minden erejét, könyökét hátra mozdítva gyomorszájon vágta a herceget, kinek szorítása enyhült, ő pedig kiszabadult, s futásnak eredt. Úgy futott, mintha az élete múlna ezen, s csak akkor állt meg, mikor tüdeje már szúrt, s vére a fülében lüktetett.

A Vörös Torony legfelső szobájának erkélyén találta magát, a naplemente festette színesre a jelenet szereplőit és a köveket. Aegon is ott volt, mintha követte volna, s azt sugallta a lánynak, hogy nem szökhet el előle.

Újra kinyújtotta a kezét, hogy megragadja őt, de egy alak lépett közéjük – Aemond, kivont karddal és elszántságtól lángoló szemekkel pillantott bátyjára.

- Nem érhetsz hozzá - jelentette ki Aemond határozott és megingathatatlan hangon.

Aegon vicsorgott, arca eltorzult a dühtől.

- Azt hiszed, meg tudod védeni? Ne nevettess - köpött egyet a fiatal férfi, mire Aemond ujjai szorosabban fonódtak a kard markolata köré.

A két testvér szembefordult egymással, a feszültség tapintható volt a levegőben. Vhaenys hálát és csodálatot érzett Aemond iránt, megingathatatlan elhatározása reménnyel töltötte el.

Az álom ismét megváltozott, a jelenet sötétséggé alakult. Vhaenys megbotlott, előre esett és egy végtelen űrben kezdett zuhanni. Gyomra liftezett ettől, tekintete a semmibe révedt, és a félelem egyre csak nőtt benne. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadjon valamit – bármit –, amibe kapaszkodhat. Mikor már feladta a reményt, s azt hitte, hogy elnyeli a sötétség, egy pár erős kar elkapta.

Felnézett, és Aemond tekintetével találta szembe magát, akinek az arca békés és megnyugtató volt.

- Megvagy - mondta halkan.

Az üresség elhalványult körülöttük, helyét a hajnal lágy fényében fürdő derűs táj vette át. Együtt álltak egy füves dombon, a Vörös Torony a távolban meredt az égnek. A veszély és a félelem érzése semmivé lett, helyébe a biztonság és a béke érzése lépett.

- Most már biztonságban vagy - suttogta Aemond, és a karja még mindig a lányt ölelték. - Eddig téged kerestelek.

- Engem? - kérdezett vissza a lány döbbenten, bár hangja alig volt több suttogásnál. - Miért?

- Erősnek kell lennünk - folytatta a herceg, mintha Vhaenys meg sem szólalt volna. - Együtt bármivel szembenézhetünk.

Aemond keze a lány arcát simította, ujjai megcirógatták őt, s Vhaenysnek csak ekkor tűnt fel, milyen közel van hozzá a fiú.

- Nem számít, mi történik velünk, együtt túlélhetjük - felelte a lány, bár fogalma sem volt, miért mondja ezt.

Ahogy az álmokkal lenni szokott, ez a jelenet is halványulni kezdett, a táj szelíd ködbe olvadt. Vhaenys érezte, hogy visszarándul a valóságba, és Aemond vigasztaló jelenléte egyre csak távolodik tőle. A reggeli fény beszűrődött az ablakán, ő pedig az ágyban feküdt, szíve még mindig hevesen kalapált álma élénkségétől. Fogalma sem volt, mit jelenthet az álom végi párbeszéd, de minden egyes szó beleégett elméjébe.