Aemond herceg nem maradt sokáig, csupán két kupa bor fogyott, majd illedelmesen megköszönte és távozott. Az ajtó végig tárva nyitva volt, az őr háttal nekik állt a folyosón, a szobalány pedig a sarokban húzta meg magát. Nem maradtak kettesben, nem történt semmi illetlen dolog, megtartották a három lépés távolságot. Vhaenys mégis bűnösnek érezte magát.

Aemond határozott, gyors léptekkel hagyta maga mögött a folyosókat, hiszen úgy ismerte a Vörös Torony minden zugát, mint a tenyerét. Itt nőtt fel, itt volt mindene, ami kedves volt neki. Hol máshol lehetett volna, hiszen innen származott. Most átszelte a folyosókat Maegor Erődjében, ami a kastély azon része volt, ahol a királyi lakosztályok álltak. Maegor Erődje egy négyzet alakú hatalmas erődítmény volt, melyet egy három és fél méter vastag fal és egy vastüskékkel bélelt száraz árok vett körül. Az erődítmény gyakorlatilag egy kastély volt a kastélyban.

Ahogy Aemond elérte a saját lakrészét, a kétszárnyú ajtaját erőteljesen belökte, s már épp megkönnyebbülhetett volna, ám nem volt egyedül. Hálóterme magánya mindig megkönnyebbülést nyújtott neki, hiszen egyetlen szempár sem figyelte őt, nem méregették, nem ítélkeztek felette és nem súgtak össze a háta mögött. Mindegy volt, hogy jó vagy rosszindulat vezértele az embereket, mindkét tábor szájára vette őt. Még időben kihúzta magát és helyére igazította érzelem-maszkját, nehogy felfedje mindazt, ami benne kavargott. Senki nem láthatta a valódi arcát.

- Aegon - biccentette félre a fejét Aemond, s lassú léptekkel a hálóterem feléig sétált el. Bátyja a baldachinos ágy egyik rúdjába kapaszkodott, s negédes mosollyal figyelte öccsét. - Mit keresel itt?

- Azt hittem, később jössz csak - felelte az idősebb fiú. - Meghágtad? - vigyorgott.

- Miről beszélsz? - grimaszolt Aemond. Persze tudta, mit is mondott a fivére, de tőle akarta hallani, hogy bevallja, mi célból beszél így. Aegonnak mindig volt célja, mindig szándékkal piszkálódott, s most is csak arra várt a fiatal herceg, hogy megtudja, mit akar az idősebb.

- Nem tudod, hova kell rakni...?

- Térj a lényegre, Aegon - förmedt rá.

- Milyen ő? - nyalta meg a szája szélét Aegon.

Aemond vett egy mély levegőt, és igyekezett megőrizni a nyugalmát. Testvére szakadatlan gúnyolódása nem volt újdonság, de ma este a szokásosnál is jobban megviselte. Talán amiatt a váratlan nyugalom miatt, amelyet Vhaenyssel érzett, vagy a béke ritka pillanata miatt, amelyen osztoztak. Akárhogy is, nem volt kedve Aegon provokációihoz.

- Ő vendég minálunk és rangos hölgy, egy Mataeryon - mondta Aemond határozottan. - A megérdemelt tisztelettel bántam vele.

Aegon felkuncogott, kissé megbotlott, miközben megpróbálta megtartani a fogást az ágyrúdon. Szemei ​​üvegesek voltak a részegségtől, de volt egyfajta élesség a tekintetében, ami valami számítóbbra utalt.

- Tisztelet, mi? Jobb ember vagy nálam, testvérem - nevetett halkan, gúnyosan.

- Nem volt nehéz megugrani ezt a mércét - válaszolta Aemond szárazon, és megmozdult, hogy öntsön magának egy pohár vizet az asztalán lévő kancsóból. Mélyeket kortyolt, remélve, hogy a hűvös folyadék segít lecsillapítani fokozódó ingerültségét.

Aegon felnevetett hangos és vidám hangon, legalábbis most, hogy alig érzékelt valamit a valóságból, az volt.

- Ó, ne már, Aemond, ne légy olyan komoly. Elvégre csak beszélgetünk.

Aemond letette a poharat, és szembefordult a bátyjával.

- Mit akarsz, Aegon?

Aegon mosolya kissé elhalványult, és közelebb hajolt, hangja összeesküvő suttogássá vált.

- Tudni akarom, mit gondolsz róla. Ez egy valyriai lány. Ő maga a megtestesült rejtély és történelem és te imádod ezeket - duruzsolta, Aemond pedig azon gondolkozott, bátyja vajon mit akar ezzel elérni.

Aemond arckifejezése csak egy töredékét enyhült.

- Intelligens és kiegyensúlyozott. Olyan méltósággal viseli magát, amilyet ritkán találni - mondta végül, s remélte, ennyi elég lesz Aegonnak.

Aegon bólintott, szemei ​​kissé összeszűkültek.

- És kétségtelenül gyönyörű. Ezek a valyr vonások egészen feltűnőek. Értem, miért vonzódhatsz hozzá.

Aemond megharagudott a célzásra, de úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.

- Vendég az otthonunkban. Arra kellene összpontosítanunk, hogy jól érezze magát, ne pedig a személyes ügyeibe nyúljunk bele. Vonzalomra ne is gondolj, bátyám - figyelmeztette.

Aegon ismét felnevetett, durva és gúnyos hangon.

- Mindig is te voltál a kötelességtudó herceg, nem pedig én, ugye? Nos, talán igazad van. De nem tudok nem kíváncsi lenni új látogatónkra. Van benne valami, ami... másnak tűnik - vigyorodott el és megnyalta alsó ajkait.

Aemond felvonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogy a bátyja a vendégükről beszélt. Aegon vonzalma a feltűnően fiatal és csinos leányok iránt köztudott volt, bár senki nem beszélt róla és szigorú titokként kezelték.

Aegon vállat vont, tekintete ködössé vált.

- Ne nézz így rám, öcsém. Be kell vallanod, hogy neked is feltűnt, milyen kecses, ahogyan hordozza magát, vagy ahogyan rád néz. Tűz van a szemében, elszántság. Izgalmas - vont vállat vigyorogva.

Aemond egy pillanatig a testvérét tanulmányozta, majd felsóhajtott.

- Menj aludni, Aegon. Túl sokat ittál, és mindkettőnknek pihenésre van szükségünk.

Aegon elmosolyodott, de ellökte magát az ágyrúdtól, és kissé megingott, ahogy az ajtó felé indult.

- Jó éjszakát, testvér. Ne engedd, hogy nemes szíved túl sok bajba keverjen - hahotázott.

- Egyenesen a hálótermedbe indulj, és verd ki a fejedből Lady Vhaenyst - szólt még utána.

- Mindenképp kiverem - kacagott hangosan Aegon herceg, s tovább tántorgott, míg öccse csak a szemét forgatta.

Aemond nézte, ahogy Aegon kibotorkál a szobából, és az ajtó halk puffanással becsukódik mögötte. Hosszan kifújta a levegőt, és érezte, hogy a feszültség lassan kiürül a testéből. A bátyja szavai azonban ott visszhangoztak a fejében, és érzelmek kavalkádját hánytorgatta fel benne, amivel nem volt egészen készen szembenézni.

Odament az ablakhoz, és kinézett a sötét városra. A hold alacsonyan pihent az égen, ezüstös fényt vetve a háztetőkre. Vhaenysre gondolt, a csendes erejére, amelyet a lány árasztott magából az este során, és a vele érzett kiismerhetetlenségre. Ritkán talált valakit, aki osztozott a történelem és a tanulás iránti szeretetében, aki megértette az örökség súlyát. Emellett persze gyönyörűnek is találta a lányt, ám ezt a gondolatot elhessegette szinte azonnal. Felesleges volt szépségét szemrevételeznie, hiszen személye sokkal fontosabb volt. Aemond sokkalta fegyelmezettebb volt, minthogy hagyja magát túlságosan elragadtatni az ilyen gondolatokkal. Túl sok bonyolultság volt a gondolatkavalkádban, túl sok bizonytalanság. Koncentráltnak kellett maradnia és ébernek. No, nem az alvást óhajtotta megvonni magától, hanem a fegyelmezettségét és távolságtartását akarta megőrizni.

Egy utolsó pillantást vetve a holdfényes városra, megfordult, levetette elegáns gúnyáját és lefeküdt. Nem engedhette, hogy kialvatlanság gyötörje őt.

Másnap reggel Aemond szokása szerint korán kelt. A nap éppen felkelni kezdett meleg fényt vetve a kastélyra. Gyorsan felöltözött, és elindult a gyakorlóudvar felé, alig várta, hogy kardgyakorlattal kitisztítsa az elméjét. A kardforgatás kihívást jelentett neki, hiszen egyik szeme teljesen hiányzott, így félig vakon sokkalta jobban kellett koncentrálnia, mint másoknak. Mégis ő volt a legjobb. Szorgalma, hogy ne kerüljön hátrányba sérülése miatt, egyre előrébb hajtotta a gyakorlásban, míg verhetetlenné vált.

Amint belépett az udvarra, már ott találta Ser Criston Cole-t, aki egy csoport fiatal lovagtanoncot felügyelt. Az idősebb lovag üdvözlésképpen bólintott, amikor Aemond felé közeledett.

- Jó reggelt, Aemond herceg – mondta Ser Criston. - Korán keltél, mint mindig.

Aemond bólintással felelt neki.

- Sok a tennivaló, Ser Criston. És úgy látom, hogy a nap edzéssel való kezdése segít kitisztítani az elmémet.

- Bölcs vagy, mint mindig - helyeselt Ser Criston, és átnyújtott Aemondnak egy gyakorló kardot. - Ha partnerre van szükséged, hercegem, állok rendelkezésedre.

Egy órán át monotonista edzést tartottak, s kardjaik ütemes összecsapása megnyugtató rutint nyújtott Aemondnak. A mozdulatok formájára, a mozgására összpontosított, hagyta, hogy a fizikai megerőltetés elűzze az előző éjszaka elhúzódó gondolatait. Aemond forgott, előre lendült, s lecsapott. Hátrált, kitért, és úgy vetette magát Ser Cristonra, mintha valóban támadási szándékai volnának.

Amikor végre megálltak, mindketten nagy levegőt vettek, Ser Criston elismerő pillantást vetett Aemondra.

- Zavartnak tűnsz, hercegem. Minden rendben? - zihálta a ser.

Aemond habozott, majd bólintott.

- Jól vagyok, Ser Criston. Csak... Láttad a vendégünket?

- Nem volt szerencsém hozzá, csak távolról láttam őt - mondta végül a lovag egy rövid bólintással. - Lenyűgöző hölgynek tűnik - folytatta némi habozás után, s óvatosan pillantott a herceg felé. Hezitált, hogy kimondja-e, ami a fejében járt, de végül nem fogta vissza magát. - Úgy tűnik, nagy benyomást tett rád.

Aemond tekintete találkozott a lovag pillantásával, arckifejezése komoly volt. Azon gondolkozott, vajon Ser Cristonnak mi lehetett a célja ezzel, vajon mi mondatta ezt vele. Kényelmetlenül érintette, hogy a lovag belé látott, s kimondta azt, ami elől tegnap este óta menekült. Mikor neki is eszébe jutott ez a gondolat, elhessegette, nem foglalkozott vele, ám most Ser Criston kimondta azt, amit ő nem volt hajlandó figyelembe venni.

Aemond magára erőltetett egy halvány mosolyt.

- Valóban figyelemre méltó. De vigyázz a nyelvedre, ser - Aemond herceg csak ennyit mondott összepréselt ajkakkal, majd ismét felemelte kardját.

Újrakezdték az edzést, és Aemond még jobban megerőltette magát, gondolatait és érzelmeit minden egyes ütésbe és hárításba belesűrített e. Aemond izzadt, kimelegedett, szíve hevesen vert és a vér úgy zúgott az ereiben, hogy szinte érezte a sodrását. Mire végeztek, jobban koncentráltnak érezte magát. Elméje végre rendezett volt, nem csapongott, s nem tett felesleges köröket Maegor Erődjének azon folyosóján, ahol vendégük pihent. Fogalma sem volt, meddig lesz a Mataeryon lány Királyvárban, ám még arra sem volt kész, hogy eldöntse, jobb lenne-e vajon az élete, ha a lány távozna vagy sem. Túlságosan érdekelte, egy megfejthetetlen talánynak bizonyult, ezért piszkálta a fantáziáját a kilétének kérdése.

Az edzés után a gyakorlókardot visszaszolgáltatta a pálya mellett álló mesternek, majd lakosztálya felé igyekezett, hogy megmosdjék. Parancsba adta a fürdő előkészítését, így mire felért Maegor Erődjébe, a forró víz csak rá várt. Nagy kádat építettek neki, puha szövettel bélelték ki, és tűzforró vizet készítettek oda neki édes illóolajokkal telítve.

- Kifelé - szólt egyszerűen, a szolgálóleányok pedig leszegett fejjel mind kisiettek. No, persze titkon vetettek még egy pillantást a hercegre, aki bár nem volt fenségesen jóképű, ám kecses, elegáns mozgása, intelligenciája és kimértsége vonzalmat ébresztett a leányokban.

Aemond kigombolta öltözékét, s a földre hajította a sötét kabátját, ami alatt aztán a fehér ing került sorra. Félmeztelenül állt a kád előtt, keze magasderekú nadrágja fűzőjénél pihent, s elgondolkozott. Habozott. Arra várt, hogy döntésre jusson. Néhány másodperc volt csupán, míg mozdulatlanul így állt, ám mikor elhatározta, mit akar, egyetlen rántással kioldotta nadrágja fűzőjét. Letolta nadrágját, s csupaszon mászott be a forró, illatos vízbe.

- Őrség - szólt ki fennhangon, mikor már mellig ellepte őt a víz.

Egy páncélos nyitott be a lakrészbe, s magát kihúzva állt meg a küszöbön. Szó nélkül várta a parancsot.

- Hozd ide Aurolát - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - A legnagyobb titokban.

Az őr nem kérdezett, nem tett megjegyzést, csak sarkon fordult és eltűnt. Mikor az ajtó legközelebb kinyílt, nem az őr lépett be rajta, hanem egy leány, aki a szolgálók ruháját viselte. Egyszerű, vörösbarna ruházat volt piszkosfehér köténnyel, haját összefogva viselte.

- Aemond herceg - pukedlizett.

- Gyere közelebb - utasította, a lány pedig engedelmeskedett. - Mosdass meg.

És a lány engedelmeskedett. Nem először fordult elő, hogy Aurola kezei a herceget érintették. Szivaccsal mosta meg őt, majd maga is levetette ruháit, s széttárt lábakkal ereszkedett a kádba. Titok volt ez, melyet csupán néhányan ismertek, ám ők mélyen magukban őrizték. Aemond meg sem mozdult: hátra döntött fejjel, behunyt szemmel élvezte, hogy a lány a dolgát végzi, s hallgatta sóhajait, miközben fantáziája szárnyra kelt, s csukott szemhéja belső vásznán a maga fantáziaképét figyelte, míg teste vágyait egyre feljebb korbácsolta a szolgáló leány.

o O o

Miután a lakosztályán reggelizett, a nap további része találkozók és feladatok homályában telt el, de Vhaenys soha nem állt távol a gondolataitól. Azon elmélkedett, mi történhet a lánnyal most. Az apja, Viserys király okkal rendelhette ide a lányt, s azon túl, hogy megismerje egy ősi ház utolsó leszármazottját, aki a Régi Valyriából származott, nem volt oka itt tartani. Hosszas beszélgetések sorozata után nem volt oka itt tartani, mégis Aemond úgy érezte, Vhaenys nem csupán néhány napig fog náluk vendégeskedni. A szoba, amit berendeztek neki, a bánásmód, amiben részesült, s a szavak, melyek elhagyták a király és a királyné száját, mind-mind arra engedtek következtetni, hogy állandó vendéggé vált náluk Vhaenys Mataeryon.

Mire a nap lemenni kezdett, és arany árnyalatot vetett a kastélyra, Aemond azon kapta magát, hogy a könyvtár felé tart, abban a reményben, hogy a csendben és a könyvekben vigasztalást talál. Hosszú volt a napja és elméje lüktetett. Megannyi emberrel találkozott, és a kedveltnél többet beszélt, így nyugalomra vágyott, amit a könyvek szoktak megadni neki. Ahogy belépett a könyvtárba, meglepődve látta, hogy Vhaenys már ott ül egy asztalnál, előtte egy halom ősi könyvvel. Felnézett, amikor a férfi közeledett, és szeme felcsillant a felismeréstől.

-  Aemond herceg - mondta lágy hangon, miközben felállt és gyorsan meghajolt. - Nem számítottam rá, hogy itt látlak.

Aemond elmosolyodott, és érezte, hogy szavaira melegség árad szét benne. Bár nyugalomra és csendre vágyott, a lány jókedvre derítette.

- Gyakran jövök ide esténként. Ez egy jó hely a gondolkodásra és az elmélkedésre. És mondtam tegnap, hogy kifejezetten élvezem a történelmet és a tudást, ezek pedig könyvekből meríthetők.

Vhaenys bólintott, és az előtte álló könyvekre pillantott, miután visszaereszkedett a székére.

- Mit olvasol? - kérdezte végül Aemond, miután csend telepedett rájuk.

- Csak a Targaryen-dinasztia történetéről olvastam. Annyi mindent lehet tanulni.

Aemond helyet foglalt vele szemben, és érezte, hogy megnyugszik.

- Valóban így van. Talán tanulhatnánk egymástól, megoszthatnánk, amit tudunk.

Vhaenys elmosolyodott, őszinte és meleg arckifejezéssel pillantott a hercegre.

- Kiváló ötletnek hangzik, Aemond herceg.

Miközben belemélyedtek az ősi szövegekbe, megvitatták a történelmet és megosztották gondolataikat. Bár ismét beszélt és nem volt egyedül, mégsem érezte ezt tehernek. Szórakoztatta és nyugodt volt. Vhaenysben talált egy rokonlelket, valakit, aki megértette az örökség súlyát és a tudásra való törekvést. És ahogy az este éjszakába fordult, a könyvtár a gyertyafény lágy fényében fürdött, Aemond pedig rájött, hogy még sok ilyen pillanatra vágyik Vhaenysszel, ha valóban hosszan fog tartani a vendégeskedése, ahogy azt Aemond sejteni vélte. A tanulás, a halk beszélgetés és a lopott pillantások, apró mosolyok mind-mind kitöltöttek egy űrt, amiről a herceg nem is tudott. A lapozás halk susogása és a beszélgetés időnkénti moraja a nyugalom és az összpontosítás légkörét teremtette. Vhaenys belemerült a Hódítás részletes beszámolójába, szemei ​​gyorsan jártak a szöveg fölött. Aemond azon kapta magát, hogy jobban figyeli őt, mint a szöveget, ami előtte feküdt, és lenyűgözi a koncentráció intenzitása. Nézte a szigorú arcot, a bíborszemeket, amik a sorok fölött szálltak, és a szájat, aminek belső felét rágcsálta a lány, miközben koncentrált. Ez utóbbi talán tudatlan cselekvés volt, ezért méginkább megragadt Aemond figyelmét.

- Gondolkoztál már azon - szólalt meg hirtelen Vhaenys, megtörve a csendet -, milyen lehetett élni abban az időben? Tanúi lenni azoknak az eseményeknek, amelyek a világunkat formálták?

Aemond mérlegelte a kérdést, és hátradőlt a székében.

- Előfordul olykor. Van egy részem, amely vágyik arra, hogy saját bőrén tapasztalja meg a történelem nagy pillanatait, hogy lássa azokat a döntéseket és tetteket, amelyek oda vezettek, ahol most tartunk. De van egy részem is, aki elégedett a jelennel, és beéri a tudással.

Vhaenys elgondolkodva bólintott.

- Bölcsesség van ebben. Múltunk megértése segíthet a jövőnk irányításában. Ezért tartom annyira lenyűgözőnek a történelmet. Ez egy módja annak, hogy kapcsolatba léphessünk azokkal, akik előttünk járták ezeket az utakat.

Aemond elmosolyodott, s oly gondolat támadt elméjében, ami önmagát is meglepte.

- Úgy beszélsz, mintha magad élted volna meg. A történelem iránti szenvedélyed nyilvánvaló.

Vhaenys arca enyhén kipirult, finom rózsaszínné vált, amelyet Aemond megnyerőnek talált. Mikor Vhaenys lesütötte a szemeit, a herceg engedett a csábításnak és egyetlen egy másodperc erejéig elmosolyodott. Mikor a lány ismét felnézett, Aemond arca ismét kifejezéstelen volt.

- Azt hiszem, mindig is erős kötődést éreztem az örökségemhez. Ez a részem, éppúgy, mint a vérem és a nevem. Tudod, hercegem - gondolkozott el a lány. - Engem mindig is arra neveltek, hogy tanuljak és minden részét ismerjem a múltnak. Nekem ez éppoly részem, mint a karom vagy a lábam. Nekem se őseim, sem Mataeryon leszármazottaim nem élhetnek velem egyidőben ezen a Földön, így minden alkalmat megragadok, mikor többet tudhatok meg róluk.

Ismét csendbe temetkeztek, s mindketten csak a maguk olvasmányával foglalkoztak. Így szálltak el percek, majd órák, s ők szótlanul, egymással szemben ültek e hosszú idő alatt. Csak amikor egy szolgáló belépett, hogy újabb gyertyákat gyújtson, akkor döbbentek rá, milyen későre járt.

- Valószínűleg meg kellene állnunk éjszakára – mondta Aemond vonakodva, és becsukta a könyvét. - Elég későre jár.

Vhaenys a könyvtár két ablaka közül az egyikhez lépett, ruhája susogása megtörte a csendet, s ahogy kipillantott a szabad égre, milliónyi csillaggal és a kerekedő holddal találta szembe magát. Ekkor eszmélt csak rá az idő múlására, mi eddig teljesen észrevehetetlen volt. A sorok elvették a figyelmét, a történetek lekötötték - még arról is megfeledkezett, hogy Aemond herceg ott ül vele. Most azonban, ahogy visszafordult a terem felé, Aemond feszített előtte. Kabátja finom anyagból készült, fekete volt, gombjai aranyszín pompáztak. Egyszerű öltözék volt, mégis látszott rajta, hogy drága.

- Már magasan jár a Hold - szólt végül. Vhaenys nem tehetett róla, akaratlanul is végigmérte a herceget.

- Elkísérhetlek hálótermedig? - kérdezte a fiú, s az asztaltól ellépve az ajtóhoz indult. - Bár ez a Vörös Torony és Maegor Erődje, mégiscsak biztonságosabb, ha nem egyedül rója a folyosókat az ember éjjel.

- Köszönöm, hercegem.

Vhaenys elfogadta a felé nyújtott kezet, s életében először érintette meg Aemond Targaryent. Bőre csupán a finom anyagot simította, mégis később, mikor sajgó szívvel visszagondolt ismeretségük kezdetére, ez jutott eszébe, mint első érintés. Most társas csendben mentek át a félhomályos folyosókon, a pislákoló fáklyafény hosszú árnyékokat vetett a falakra. Ha nem érezte volna a lány karját a könyökhajlatában és alkarján, Aemond akkor is pontosan tudta volna, hogy Vhaenys mellette van. Hallotta ruhája halk susogását és érezte azt a különös, édes illatot, ami a lány bőréből áradt. Kellemes volt, tetszett az orrának, és elraktározta elméjében ezt a tetszést.

Ahogy az ajtóhoz értek, Vhaenys őszinte arckifejezéssel fordult a herceg felé.

- Köszönet, herceg. Mindenért. A ma este... kellemes volt.

Aemond meghajtotta a fejét, és érezte, hogy ritka mosoly húzza az ajkát. Ezt most nem tudta elfojtani, mint az eddigieket.

- Enyém volt az öröm, hölgyem. Aludj jól - mondta, s elfordult. Ekkor döbbent csak rá, mit művel, s minél távolabb akarta magát tudni a lánytól.

- Aemond herceg - szólt utána a lány, mire a fiú megtorpant. - Ne vedd tolakodásnak... Holnap szívesen töltenék időt veled, ha van időd egy egyszerű vendégre - mosolygott, és Aemond ezt kellemesnek találta.

- Megtisztelő volna, hölgyem - hajtott fejet. - Elképzelésed is van róla, milyen időtöltéssel szórakoztathatom unalmas napodat eme idegen falak között? - tárta szét karjait teátrálisan a fiatal férfi.

- Gúnyolódsz velem, hercegem - kuncogott fel röviden a lány, s egyik kezével szobája ajtajába kapaszkodott.

- Eszembe sem jutna - szusszantott Aemond, hogy elrejtse mosolyát.

- Ez esetben - vett nagy levegőt a lány. - Szeretném meglátogatni a sárkányomat.

- A sárkányod? - szaladt magasra a herceg szemöldöke. Azóta nem hallott Naemax felől, amióta rövid mondatokkal megemlítették a vacsoraasztalnál előző éjjel, és ami ennél fontosabb volt: nem is látta a fenevadat. Egy sárkányt már tojáskora után is könnyű észrevenni, nemhogy felnőttként, mégsem jelentette egy őrszem sem a sárkány közeledtét. Hacsak a lány el nem hagyja Királyvárat engedély nélkül, a sárkánynak a közelben kellett lennie. Mégis észrevétlen maradt.

- Igen - bólintott. - A közelben van. Meglep?

- Hogy lehetséges ez? - kérdezte őszinte csodálattal és döbbenettel.

- Jó éjszakát, Aemond herceg – mosolygott Vhaenys, és egy pillanatig a férfi szemeibe nézett, mielőtt besurrant volna a szobájába. Magára zárta az ajtót, s végleg elvágta magát Aemond vizslató szemei elől.

Aemond még egy ideig csendben figyelte az ajtót, mintha az válaszolhatott volna a lány helyett. Lady Vhaenys többé nem jött ki, az ajtó pedig nem felelt, így saját lakrésze felé indult, hogy végre maga mögött hagyja Vhaenys Mataeryont és ezt a különös érzést, ami a lányhoz bilincselte a gondolatait és a figyelmét. Meg kellett szabadulnia tőle, de most, hogy kiderült, a sárkánya is a közelben van, mégsem vette észre senki, még inkább őrá tudott csak gondolni, semmi másra.