Vhaenys Mataeryon az ebédlőbe vezető nagy ajtó előtt állt, szíve kalapált a mellkasában. Sokat hallott a Targaryen-udvar nagyszerűségéről, de az, hogy ezt első kézből látta, teljesen más volt. Mély lélegzetet vett, megsimította ruhája vörös anyagát, ezüst hímzése lágyan megcsillant a fáklyafényben. Egyetlen lépéssel maga mögött hagyta a szolgáló leányt, a félelmeit és a kételyeit.

A szoba csodálatos volt, egy hosszú asztal, csillogó ezüst edényekkel és finom kristályserlegekkel állt a középpontban, s számos kandeláber meleg fénye világította meg az ételkölteményeket. A falakat gazdag kárpitok díszítették, amelyek röpködő sárkányok jeleneteit ábrázolták, élénk színeik elmozdulni látszottak a villódzó fényben. Viserys király az asztalfőn ült, jelenléte betegsége ellenére is tekintélyt parancsoló volt. A király bal oldalán Helaena hercegnő állt, ezüst-arany haja fényt kapott, ahogy megfordult, hogy kíváncsian nézzen Vhaenysre.

Az asztal mögött állt Aegon és Aemond, mindketten feltűnőek voltak a maguk módján. Aegon könnyed vigyorával és laza magabiztosságával, Aemond pedig heves tekintetével és csendes viselkedésével. Ahogy Vhaenys közeledett, érezte magán az összes Targaryen tekintetét, és borzongás futott végig a gerincén. Egész élete tanítása azt sugallta neki, hogy meneküljön, mert a családja soha nem jött ki jól a Targaryenekkel. Mégsem futott el. Lábait kényszerítve haladt előre, s tiszteletteljesen a király felé hajtotta a fejét.

- Felség - mondta határozott hangon. - Köszönöm a vendéglátást. Megtisztelsz.

- Lady Vhaenys - felelte Viserys király, és kedves mosoly terült szét az arcán. - Örülünk, hogy velünk tartasz. Kérlek, foglalj helyet. Sok megbeszélnivalónk van, és sok élveznivalónk is - intett az étel és a székek felé.

Vhaenys az asztal közepéhez közeli üres székre ült, és hagyta, hogy a többiek változó érdeklődéssel figyeljék őt. Minden bizonnyal tisztában volt a kilétével mindenki, aki a teremben volt és számított. Megfigyelték, elfordultak tőle, majd ismét őt vizslatták.

- Bocsássatok meg késedelmemért - szelte át a szobát hirtelen egy új személy, kit Vhaenys még soha nem látott korábban. Ahogy a fiúk kihúzták magukat, és amilyen könnyedséggel nem vett tudomást a nő a vendégről, Vhaenys ki tudta találni, ki érkezhetett. Alicent Hightower királyné sietett köreikbe.

- Királyném - erősítette meg a lány gyanúját a király. - Csatlakozz, épp hozzá készülünk látni a vacsorához. Vendégünk pedig Lady Vhaenys Mataeryon.

Alicent nem felelte, csak hosszasan megnézte magának a lányt, miközben leereszkedett a király melletti székre. Vhaenys felemelkedett a székéről, pukedlizett, majd visszaült, miután a királyné is helyet foglalt.

Ahogy mindannyian elhelyezkedtek az asztal körül, az alattvalók elkezdték felszolgálni az első fogást, egy gazdag levest, amely növényektől és más fűszerektől illatozott, valamint vadkan húsát rejtette.

- Lady Vhaenys – szólalt meg végre Alicent királyné gyengéd, és tapogatózó hangon. – Sokat hallottunk a házadról és az ide érkező figyelemreméltó utazásodról. Elég nagy kaland lehetett.

Vhaenys udvariasan elmosolyodott, és bólintott.

- Valóban, királyném, majdhogynem három hétig tartott. Ez egy sok kihívással teli utazás volt, de egyben csoda pillanatait is megtapasztaltuk. Hálás vagyok, hogy itt lehetek, egy ilyen nagyra becsült társaságban.

- Milyen ékes szavak - somolygott Alicent.

- Igen jó mestereim voltak - vágott vissza Vhaenys.

- Úgy hallottam, sárkányod is van - szólt közbe Aegon, és csillogó szemmel tekintett át a lányra az asztal túloldaláról. - Azt hallottam, hogy igen látványos. Hatalmas és félelmet keltő. Szívesen látnám testközelből.

Vhaenys mosolya megenyhült a sárkány említésére.

- Naemax valóban csodálatos. Ő az én rendíthetetlen társam és védelmezőm. Talán egy napon lesz rá lehetőséged, hercegem - biccentett Vhaenys. Esze ágában sem volt Naemax közelébe engedni egyetlen Targaryent sem, de ezt nem mondhatta vendéglátóinak.

Aemond, aki eddig hallgatott, most megszólalt.

- Bátyámat mindig is lenyűgözték a sárkányok - mondta. Eddig tudta kimenteni magát a beszélgetés alól, ám további hallgatását már helytelennek gondolta. Még csak nem is üdvözölte a vendéget. Már akkor tudott róla, mikor Viserys király kiküldte a hollót, hogy magához hívja a lányt, s azóta megannyi feljegyzést olvasott a Mataeryon családról, hogy felkészült legyen, ám valójában találkozni vele egészen más volt.

- Osztom a herceg nézeteit - mosolygott a két fivérre Vhaenys. - Van egyfajta kapcsolat, egy kötelék, amely túlmutat a puszta barátságon vagy rokoni szálon. Mintha a két lélek összefonódott volna.

- Mintha egy dalnok szónoklatát hallanánk - mosolygott a fiú.

- Komédiásnak tűnök tán, hercegem? - vonta fel a szemöldökét Vhaenys.

- Én értem, mire gondolsz - vágott közbe Helaena, mielőtt elfajulhatott volna ez a szóváltás. - Leírhatatlan ez a kötelék.

A beszélgetés könnyedén folyt a témák előrehaladtával, és a feszültség, amit Vhaenys kezdetben érzett, enyhülni látszott. Azon kapta magát, hogy őszintén élvezi a királyi család társaságát, kérdéseik és történeteik örvendetesen elvonják a figyelmét múltja súlyáról és jövője bizonytalanságáról.

Helaena hercegnő, aki többnyire csendes volt, hirtelen megszólalt.

- Hadd kérdezzem meg, Lady Vhaenys, milyen elfoglaltsággal szoktad mulatni az időt? Én kifejezetten élvezni szoktam a kastélybeli falikárpitok mintázatának elemzését, ha éppen nem a gyerekekkel játszom - csacsogott. Ez a két mondat összességében több volt, mint amit az egész társalgás alatt mondott eddig.

Vhaenys egy pillanatra elgondolkodott, gondolatai azokra az időkre sodródtak, amelyeket ősei könyvtáraiban töltött, régi szövegeket és térképeket tanulmányozva.

- Mindig is szerettem a történelmet és a tanulást. Annyi mindent lehet felfedezni a múltban, annyi lecke és történet van, amit élvezhetünk.

Helaena szeme felcsillant az érdeklődéstől, ám a király szólalt meg hamarabb.

- Osztom ezt a szeretetet. Westeros és azon túli történelem végtelenül lenyűgöző. Bár én már nem mozgok oly könnyedén, Helaena lányom egészen biztosan szívesen megmutatja a könyvtárat - szavalta Viserys.

- Az valóban kedvemre volna - szólt lelkesen a lány.

- Remek volna - felelte Vhaenys meleg mosollyal az arcán, és érezte, hogy a hercegnővel kifejezetten jó kapcsolat alakulhatna ki, ha hosszabb időre tervezne itt maradni.

Ahogy az étkezés folytatódott, a beszélgetés könnyedebb témákra terelődött. Aegon humoros történetekkel mesélte el az udvari kalandjai egy részét, nevetést váltva ki minden jelenlévőből, bár Vhaenysnek volt egy olyan érzése, hogy nem minden kacaj volt őszinte. Emellett azt is észrevette, hogy Aegon herceg kupája kétszer olyan gyorsan ürült ki újra és újra, mint a többieké. Még Alicent királyné visszafogott viselkedése is megenyhült, őszintének tűnő mosoly játszott az ajkán.

A vacsora a desszerttel ért véget, mely Vhaenys számára csupán néhány szőlőszemből állt. Soha életében nem volt nagy étvágyú, és most is jóval hamarabb megtelt a hasa, mint a többieké. A vacsora nagy része alatt csak ült és a többieket figyelte, valamint beszélgetett.

Ahogy a desszert is fogyatkozni kezdett, Alicent királyné visszavonult, és Helaena is távozott a gyerekekkel, hogy lefektesse őket - elmondása alapján a dajkával nehézkesen alszanak el, s minden éjjel énekel nekik. Így hát a család férfitagjai maradtak csupán Vhaenys szórakoztatására.

- Fenséges lakoma volt - szólalt meg a király aztán. - Köszönöm, hogy velünk költötted el, Lady Vhaenys.

- Megtisztelsz, királyom - mosolygott a férfira a lány.

Viserys egy könnyed intéssel hívta magához szolgálóit, akik szó nélkül teljesítették a kimondatlan parancsot, s a királyt a székkel együtt felemelték, hogy a halótermébe vigyék. Minden bizonnyal betegsége előrehaladott állapota nehézkes járást eredményezett.

- Holnap elcsevegnék veled, Lady Vhaenys. A Kistanács termében kényelmes is lesz, légy ott, mikor a nap a legmagasabban jár - szólt, s ez volt a végszó, mielőtt távozott.

- Lady Vhaenys - szólította meg aztán Aemond herceg, aki sokszor inkább csendes megfigyelő volt, mint aktív résztvevő. A lány ránézett a fiúra, s ahogy Aemond beszélt, úgy érezte, mintha most látna igazán először a fiút. Arca keskeny volt, szigorú és kimért, ajkain mégis játékosság bújt meg, ami furcsa ellentmondást kölcsönzött személyiségének. Ezen a ponton Aemond kissé előre dőlt, az asztalon támaszkodott, kezében a borral teli kupája lengedezett, ahogy kézfejét mozgatta. - Ha valóban a Mataeryon ház leszármazottja van, te is Régi Valyriából származol. Gyönyörű világ lehetett.

- Minden bizonnyal az volt - válaszolta Vhaenys szomorúságtól árnyalt hangon. - Bár csak a családom által továbbadott történetekből tudok róla, ahogy ti is, feltételezem. Páratlan szépségű és erővel bíró hely volt, amely mára elveszett az időkben. De fénykorában nem létezhetett annál csodálatosan hely.

Aemond elgondolkodó arckifejezéssel bólintott.

- Tragédia, hogy egy ilyen hely elpusztulhat. De talán valamilyen módon tovább él mindnyájunkban és a sárkányokon keresztül - fűzte tovább a szót. Vhaenys elmosolyodott a szavai hallatán, melegséget érzett a mellkasában.

- És még én volnék dalnok - mosolygott Vhaenys, s utalt vissza a vacsora elején történt szóváltásukra. Aemond herceg csupán egy halk, rövid kuncogással válaszolt.

- Mily csodás költőiség veszett el bennetek - horkantott gúnyosan Aegon, s egyetlen hajtással lehúzta italát.

- A Régi Valyria örökségét magunkkal hordjuk a vérünkben és a szívünkben - tárta szét a karjait teátrálisan a lány, s jószívűen nevetett. Megártott volna az a három kupa bor, amit ivott a vacsora alatt?

Míg beszélgettek, Vhaenys ugyan csak csipegetett, ám a fivérek jóízűen ették a desszertet, mely valóban ínycsiklandóan nézett ki. A tejszínnel töltött, friss bogyós gyümölcsökkel ékesített, finom péksütemény eszegetése közben Aegon herceg felemelte serlegét.

- Az új barátokra és az új kezdetekre. Lady Vhaenys, remélem, kellemesen telnek majd napjaid Királyvárban és a Vörös Toronyban - mondta nyájasan, talán túlzottan negédesen.

Vhaenys is felemelte saját serlegét, az ujjai alatt hűvös volt a kemény tárgy, és ismét ivott, mikor a hercegek is ajkukhoz emelték a bort.

Teltek a percek, melyek egyre feszültebbek és nyújtottabbak lettek Vhaenys számára. Vissza akart vonulni a szobájába, hogy végre lepihenhessen, és már a hercegekkel való fecsegést is igen megunta, de ismerte az etikettet: ő nem bonthatott asztalt.

Közel két hosszú órával később aztán Aegon herceg imbolyogva felemelkedett a székéről és az ajtó felé indult, miközben arról motyogott, hogy talán becsípett kissé. Alig bírt megállni a lábain. Vhaenys ösztönei azt súgták, hogy mindenképpen tartson távolságot a fiatal férfitól; a gondolat pedig, hogy részeg mámorban esetleg hozzáérhet a karjához vagy a vállához, egyenesen taszította.

Aemond herceg és Vhaenys is felálltak, s mikor Aegon kitántorgott az étkezőből, s hirtelen kettesben találták magukat.

- Elkísérhetlek a hálótermedig? - kérdezte a herceg illedelmesen, bár láthatóan nem fűlött hozzá a foga túlságosan. Az illem mozgatott mindenkit.

- Nem szükséges, hercegem, köszönöm - mosolygott a lány.

- Tán tudod a pontos utat? - vonta fel a szemöldökét Aemond, s összefonta ujjait a háta mögött, ezzel kihangsúlyozva vékony, arisztokratikus megjelenését. Kérdése provokatív volt, ez nyilvánvaló.

Vhaenys kuncogva hajtotta le a fejét, majd ismét a hercegre pillantott, aki rátapintott a lényegre. Persze, hogy egyedül elveszne a kastélyban.

- Köszönöm - felelte végül halkan, s együtt indultak útnak.

A Vörös Torony folyosói csendesek voltak, amikor Aemond és Vhaenys elhagyta az ebédlőt, lépéseik halkan visszhangoztak a kőfalakon. A fáklyák fénye hosszúkás árnyékokat vetettek a padlóra, amelyek táncoltak és imbolyogtak ahogy a két fiatal egyre távolodott az étkezőtől. Az este váratlanul kellemes volt Vhaenys számára, és azon kapta magát, hogy jobban élvezi Aemond társaságát, mint várta. Tetszett neki a kimért csendesség és hogy figyelte őt. Úgy látta, a fiatalabb herceg igencsak hasonlít őrá: nem szerette a felesleges nyájaskodást, és nem leplezte, hogy kíváncsi rá, ki is ő. Távolságtartó, de figyelmes volt vele szemben.

- Köszönöm, hogy elkísérsz, Aemond herceg - mondta Vhaenys, megtörve a köztük lévő kényelmes csendet.

- Szívesen teszem, Lady Vhaenys - felelte Aemond udvarias hanglejtéssel. Kimért volt és finom. - Remélem, élvezetesnek találtad az első estéd Királyvárban.

- Valóban kellemes volt - ismerte el Vhaenys, és tekintete a bonyolult faliszőnyegekre és a falak mentén kihelyezett díszes páncélokra tévedt. - A családod nagyon kedvesen fogadott.

Aemond ránézett, ép szeme éles és figyelmes volt.

- Megtiszteltetés számunkra, hogy itt vagy. Nem gyakran vannak vendégeink ilyen előkelő származással, főleg nem a Régi Valyriából - somolygott.

Vhaenys elmosolyodott.

- Köszönöm. Meg kell mondanom, a történetek, amelyeket Királyvárról hallottam, nem hasonlítanak a valósághoz. Ez egy csodálatos hely.

Aemond bólintott.

- Megvan a maga varázsa, bár szerintem egészen más lehet, mint amit megszoktál.

- Valóban más – értett egyet Vhaenys, és ismét körbepillantott. - De van itt egy vibrálás, amit érdekesnek találok. Úgy tűnik, mintha a városnak lenne egyfajta sajátos energiája. Tetszik.

Még néhány pillanatig csendben sétáltak, mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Vhaenys azon kapta magát, hogy lopva Aemondra pillant, és felkeltette az érdeklődését a fiatalember, aki oly kimért és barátságos volt egyszerre, hogy a lány nem tudott nem erre figyelni. Egészen más volt, mint bátyja, Aegon, befelé fordulóbb és megfontoltabb. Volt benne egy mélység, amit a Mataeryon lány lenyűgözőnek talált.

- Kérdezhetek valamit, Aemond herceg? – szólalt meg aztán Vhaenys lágy hangon.

- Természetesen - válaszolta Aemond, és a tekintete kíváncsivá vált.

- Te örömödet leled Királyvárban? - kérdezte Vhaenys, s a fiatal férfire pillantott.

Aemond arckifejezése kissé megenyhült.

- Nos... - gondolkozott el a fiú, s rögid ideig hallgatott. Ujjait összefűzte a háta mögött, úgy sétált új ismerőse mellett. - Szívesen olvasom és tanulmányozom Westeros történetét. Filozófiában és politikában tájékozódom. Élvezem a kardvívás gyakorlását is. Ez egyrészt fegyelem, másrészt az elmém kitisztításának módja. Ezeket élvezem. Királyvár egy egészen más téma.

- Osztom a történelem iránti szeretetedet - bólintott a lány. - Megannyi bölcsesség található az előttünk járók történeteiben. És a kardvívás, bár nem vagyok olyan ügyes, mindig is lenyűgözött. A megkívánt kecsesség és precizitás csodálatra méltó.

Aemond érdeklődve nézett rá.

- Talán egy nap mutathatnék néhány technikát. Többségében harcolni vágyó lovagok jutnak, így mindig jó, ha van egy párbajtárs, aki megérti a fegyelem és az összpontosítás fontosságát.

- Egy véleményen vagyunk, hercegem – válaszolta Vhaenys mosolyogva a gondolatra. - Megtiszteltetés lenne tanulni tőled. Bár nem hiszem, hogy én bármiféle kihívást nyújthatnék neked.

Ahogy közeledtek a szobához, a folyosók szűkültek és eldugottabbak lettek. Aemond megállt egy nehéz faajtó előtt, és teljesen szembefordult vele. Az ajtó előtt egy fegyveres őr állt mozdulatlanul, némán.

- Ha jól értesültem, ez a szobád, Lady Vhaenys. Ha bármire szükséged van, ne habozz kérni.

Vhaenys különös csalódottságot érzett a szívében, ahogy szembefordult a fiúval. Aemond váratlanul kedvesnek tűnt, de a lány érezte, hogy mindez csupán álca, s sokkal több rejlik alatta, mint amit először látni engedtetett. Kiismerhetetlennek és távolinak tűnt, és ezzel felkeltette a lány érdeklődését. Vizslatta őt bíborszín szemeivel, figyelte minden vonását, mintha így megfejthetné őt.

- Ne vedd tolakodásnak, kérlek, és ne értsd félre - szólt végül a lány. - Meginvitálhatlak egy pohár valyriai borra? - intett a szobája felé Vhaenys, hogy egészen biztosan értse őt a herceg. - A Régi Valyriából származik a módszer, ahogy készült. Képtelen voltam enélkül eljönni, reméltem, nektek is elnyeri a tetszéseteket.

Aemond vékony ajkai összepréselődtek, s szája sarka óvatosan megrándult egy óvatlan pillanat erejéig. Nem vetette le érzelem-maszkját, csupán egy kis rést engedett rajta, ám hamar be is foltozta azt. Nem tudta mire vélni a lányt, hiszen léteznie sem kellett volna. Egy Mataeryon lány. Az utolsó. A vérvonalának ki kellett volna halnia évszázadokkal ezelőtt, s talán nem is az volt, akinek mondta magát, de az ezüstszínű haját és bíborszemeit nem tagadhatta le, a Régi Valyria vére csörgedezett benne, és ezt semmilyen vér és név nem másíthatta meg. Talán Mataeryon volt, talán nem, de igaz valyr volt.

Végül Aemond szeme felcsillant az érdeklődéstől.

- Egy korty Valyria - biccentette félre a fejét. - Erre nem mondhatok nemet.

Aemond herceg kinyitotta az ajtót, és előre engedte a lányt. A kandallóban hatalmas lánggal lobogott a tűz, a szoba felmelegedett és félhomály telepedett rá. A helyiségben egy szolgálólány állt, akit Essosból hozott magával Vhaenys, s most a parancsára elővette a díszes kupákat, amik a Menedékből származtak, és egyes elbeszélések alapján még a Régi Valyriából emelte el Jaehaelor Mataeryon. Aranyserleg volt vérvörös és fehér díszítéssel, s a szolgálólány ebbe töltötte a finom bort.

- Ez a bor a Régi Valyriát idézi, mintha csak ott volnánk - magyarázta Vhaenys, miközben kézbe vette a kupát. Az ajtó nyitva maradt, a szolgáló a sarokba húzódva próbált úgy tenni, mintha ott sem volna, a herceg és a vendég pedig a medvebunda mellett, a kandallótól nem messze állt. – Ez azon kevés dolgok egyike, ami megmaradt abból az időből.

Aemond átvette a felkínált serleget, és annak bonyolult mintáit tanulmányozta.

- Ritka kincs tehát.

A kandalló mellett álltak, a tűz arany fényt vetett rájuk. Vhaenys kortyolt egyet a borból, és megízlelte a nyelvén táncoló gazdag, aromás ízeket. Aemond is így tett, arckifejezése elismerő volt.

- Kitűnő – mondta Aemond, és helyeslően bólintott. - Van benne egyfajta... megmagyarázhatatlanság.

- Így hát olyan, akárcsak te, hercegem - mosolyodott el Vhaenys, s felpillantott Aemondra. Nem akarta ezt mondani, mégis kicsúszott a száján. Inkább újra ivott, minthogy ismét elszólja magát. - Bocsáss meg.

- Ne fájjon a fejed emiatt - felelte Aemond, s nem bírta visszafojtani rövid, halk kuncogását.

Aemond enyhén előrehajolt, a tekintete erőteljes volt.

- Mesélj még az otthonodról, Lady Vhaenys - kérte. - Olyan hihetetlen, hogy egy Mataeryon áll előttem. Olvastam a családról, ismerem az urak és úrnők nevét minden generációban, és tudomásom van a Végzetről is. Rólad mégsem tudok semmit.

Vhaenys hosszan hallgatott, a borba bámult, ám végül felpillantott a herceg ép szemébe, mely bár lila árnyalatot öltött, mint minden igaz valyriainak, ám valamivel világosabb volt, mint Vhaenysé.

- Úgy nőttem fel, hogy meséket hallgattam a Régi Valyriáról, annak pompájáról és bukásáról. A családom nagy gondot fordított örökségünk megőrzésére, még a bujkálás alatt is. Egy félreeső birtokon laktunk, távol a kíváncsiskodó szemektől, körülvéve könyvekkel és emlékeinkkel. Csendes élet volt, és tele volt tanulással és hagyományokkal - mondta lassan.

Aemond figyelmesen hallgatta, érdeklődését egyértelműen felkeltette.

- Miért éltetek ilyen hosszú ideig titokban? - kérdezte végül.

- Mert... Mert a valyriaiakat nem látják szívesen a világ más tájain - felelte Vhaenys. - Legalábbis kezdetben így volt, és engem is erre neveltek. Aztán a Targaryenek elvették az uralkodás jogát, a két család pedig harcban állt a Régi Valyriában. Erre is neveltek - tette hozzá.

- Hallottam róla, ha nem is sokat - köszörülte meg a torkát Aemond, s újra kortyolt a borból. Mintha bizsergett volna az italtól a nyelve. - Mára sok minden megváltozott.

- Talán igen - pillantott fel a lány a fiú szemeibe, s ő is ivott, mintha egy új szövetség köttetett volna ezzel.