A délutáni nap hosszú árnyékokat vetett az elhagyatott halászkunyhóra, aranyfényben úsztatva a szerény szerkezetet. Aemond és Vhaenys az elmúlt órákat azzal töltötték, hogy Valyriáról vitatkoztak és azon töprengtek, van-e megoldás a háború megelőzésére. A kunyhó ideiglenes menedéket nyújtott, de a kinti világ továbbra is körbezárta magát. Gyomruk korgott az éhségtől, ám a tó vize csillapította szomjukat.

Aemond hátradőlt a székében, egyetlen szemét Vhaenysre szegezte. Az ablaknál állt, és a tó nyugodt vizét bámulta, arcát megvilágította a lágy, meleg fény. Aemond látta, hogy az arckifejezésébe belevésődött az indulat, ami vitájuk nyomán ébredt benne.

- Még mindig azt gondolom, hogy el kellene mennünk Valyriába - mondta Vhaenys határozott, de némi kétségbeeséssel tarkított hangon. - Ez egyfajta ősi hatalom helye, egy szentély, ahová senki sem merne követni minket. Megszabadulnánk mindentől.

Aemond mélyet sóhajtott, és a halántékát dörzsölte.

- Ezt már megbeszéltük, Vhaenys - szusszantott fáradtan. - Ez egy ostoba ötlet. A régi Valyria egy rom, egy átkozott föld. A Végzet még mindig ott él, és tele van olyan veszélyekkel, amelyeket fel sem tudunk fogni!

Vhaenys szembefordult vele, tekintete égett az elszántságtól.

- De ez is a mi örökségünk, Aemond. Innen származtak őseink, így mi magunk is!

Aemond felállt, és néhány lépéssel átszelte a köztük lévő kis helyet. Kezei közé fogta a lány arcát, arckifejezése ellágyult.

- Megértem a vágyadat, Vhaenys. Hidd el, hogy értem. De most a túlélésre kell összpontosítanunk. Meg kell találnunk a módját, hogy megállítsuk ezt a háborút, vagy ha mindenképp meg kell történnie, akkor törekednünk kell rá, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel járjon. Bármennyire is el szeretnék menekülni, bármennyire is leghőbb vágyam életem minden percét veled tölteni... - Aemond lélegzete elakadt, homlokát és orrát a lányénak döntötte. - Itt ki fog törni a káosz, és ha nem leszünk itt, nem csökkenthetjük a veszteségeket és akár egész Westeros elpusztulhat. Egész Westeros nem lehet a boldogságom ára - súgta megtörten Aemond.

Meg kellett csókolnia a lányt. Érezni akarta ajkán, hogy mit ad fel azért, hogy a méltatlan bátyját támogassa és a királyság egyben maradjon polgárháború esetén is.

Mielőtt Vhaenys bármit is reagálhatott volna, furcsa zaj visszhangzott a kunyhón kívülről. Lovak patáinak hangja és páncélok csörömpölése volt. Aemond megszakította a csókot, arca megfeszült, ahogy csendre intette a lányt. Vhaenys derekát átkarolva elfordította őt az ablaktól, s ő maga nézett ki rajta.

Összeszorult a szíve a közeledő királyi testőrség lovagjainak láttán. Fehér köpenyük lobogott a szélben, páncéljuk megcsillant a délutáni napsütésben. Aemond felismerte Ser Criston Cole-t a csoport élén. Megtalálták őt.

- Itt vannak - suttogta Aemond sürgető hangon. - A királyi testőrség.

Vhaenys szeme elkerekedett a félelemtől.

- Mit csináljunk? Ha engem itt találnak, tömlöcbe vetnek, vagy talán azonnal meg is ölnek. Talán megkínoznak információért.

Aemond elméje felpörgött. Tudta, hogy vissza kell térnie Királyvárba, de nem hagyhatta, hogy megtalálják Vhaenyst. Eltökélt arccal a lány felé fordult.

- Szöknöd kell - mondta határozottan. - Vidd a lovat, menj Naemaxhoz, és repülj el. Ha kell, menj vissza Sárkánykőre, a legfontosabb, hogy légy biztonságban. Nem szabad tudniuk, hogy itt jártál! Az őrök sem tudhatják meg, és Rhaenyráék sem, érted?

Vhaenys megrázta a fejét, és könnyek szöktek a szemébe.
- Nem hagylak el, Aemond. Nem hagylak itt!

Aemond a kezébe fogta az arcát, és arra kényszerítette, hogy szeme találkozzon a férfi pillantásával.

- Menned kell. Ez az egyetlen módja. Feltartom őket, de sietned kell.

Vhaenys kelletlenül bólintott, a szíve megszakadt. Megfordult, hogy összeszedje a holmiját, miközben Aemond az ajtóhoz lépett, készen arra, hogy szembeszálljon a lovagokkal. Tudta, hogy ez lehet az utolsó alkalom, amikor látja, de nem hagyhatta, hogy elfogják. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Vhaenyst magához vonta egy utolsó, forró csókra, s a lány szíve kihagyott egy ütemet. A csók szenvedélyes, és durva volt, színtiszta vágy és búcsú elegyedett benne.

Amint Aemond kinyitotta az ajtót, a királyi gárda lovagjai leszálltak a lóról, és határozott léptekkel a viskó felé indultak. Ser Criston Cole kiolvashatatlan arckifejezéssel előrelépett.

- Aemond herceg - mondta formális hangon. - A király megparancsolta, hogy térj vissza Királyvárba.

Aemond kihúzta magát, arcát a higgadt dac álarca fedte.

- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte, s oldalára függesztett kardja markolatán támaszkodott meg.

- Egy közelben lévő gazda látott, hercegem - felelte készségesen a lovag. - A király hazakéret.

- Megértettem, ser. De szükségem van egy pillanatra, hogy összeszedjem a cuccaimat.

Ser Criston ridegen bólintott.

- Gyorsan.

Aemond visszapillantott a kunyhóra, ami mögött Vhaenys mindent megtett, hogy csendben kösse el a lovat és szálljon fel rá. Több időt kellett nyernie neki.

- Mondd csak, Ser Criston - szólt Aemond, és próbált kitalálni valami okosat. - Ki is mondta, hogy erre találsz? - grimaszolt.

Amint Ser Criston válaszolni tervezett volna, csattanás hallatszott a kunyhó mögül. Mintha a semmiből bukkant volna elő a ló, amin egy csuklyás alak ült, s vágtára ösztönözte az állatot. Nem tudta megközelíteni a partot másként, mint a lovagokon keresztül, így mindenképp el kellett mennie mellettük. Vhaenys az arcába húzta a csuklyát, elfedte a haját és az arcát is próbálta takarni, s mikor elhatározta magát, előugratott a kunyhó mögül. A lovagok azonnal reagáltak, egyesek kardot rántottak, míg a többi lóra pattant, hogy üldözőbe vegyék a szökevényt.

Aemond szeme nagyra tágult az ijedségtől, hogy talán Ser Criston felismeri a lányt, így az egyik ló kantárja után kapott, s könnyedén felpattant rá, hogy a lovagok után eredjen. Ha magyarázatra kényszerülne, mondhatná, hogy csak a menekülőt tervezte elkapni.

Vhaenys nem habozott. Mellkasában dobogó szívvel Naemaxhoz futott. Hallotta a háta mögött csattanó kardok hangját, miközben Aemond a védelméért küzdött. Elérte a sárkányt, és gyorsan felmászott a hátára. A testőrség tagjai üvöltöztek a csuklyásnak, hogy álljon meg, ám az egyre csak sarkalta a lovat. A férfiak csak akkor torpantak meg, mikor meglátták a hatalmas sárkányt, ami morogva emelkedett két lábára. A lovas leugrott az állatról, és sprintelni kezdett a fenevad felé.

Naemax megdöntötte az egyik vállát, és a csuklyás felkapaszkodott rá. Mikor a lovagok közelebb merészkedtek hozzájuk, a sárkány parancs nélkül fújt tüzet rájuk, s égtek el élve. Aemond hátra rántotta a maga lovát, az hátsó lábaira ágaskodott, s levetette magáról a herceget - ezzel megmentve az életét, hogy ne égjen el.

- Repülj, Naemax! – parancsolta a lány, és a sárkány felüvöltött, hatalmas szárnyait kitárta.

Naemax nehéz mozdulatokkal emelkedett fel, s mikor elrepült Sárkánykő felé, Vhaenys még egy utolsó pillantást vetett hátra. Szárnya erőteljes csapásai olyan széllökést keltettek, amely homokot és törmeléket repített fel. A lovagok mind jajveszékeltek, miközben égtek, s vergődve térdre hulltak, majd élettelenül terültek el a földön. És látta Aemondot is, aki tőlük jóval távolabb, ugyancsak a földön volt, ám a többiekkel ellentétben élt. Vhaenys még utoljára hátranézett, szeme találkozott Aemondéval. Látta a tekintetében az elszántságot, a kimondatlan ígéretet, hogy mindent megtesz a biztonságáért. Az utolsó pillantás után elfordult, s gyorsabb repülésre ösztökélte a sárkányt, miután Sárkánykő felé fordította őt.

A sárkány felszállt az égre, és gyorsan emelkedett a magasságba. Aemond nézte, ahogy Vhaenys eltűnik a felhők között, megkönnyebbülés és bánat keveréke árasztotta el. Visszafordult a kunyhó irányába, s tudta, hogy vissza kell mennie. Tudta, hogy szembe kell néznie Ser Cristonnal és felelnie kell nem csak neki, nehogy gyanút keltsen benne, amit aztán továbbadhat másnak, hanem majd a királynak is.

Ser Criston kivont karddal közeledett, de nem emelte fel.

- Elengedted az idegent - mondta csalódottsággal tarkított hangon a lovag.

Aemond bólintott, és nem törődött azzal, hogy tagadja.

- Nem jelentett veszélyt a koronára, csupán egy idegen alak volt - ingatta fejét a herceg.

Ser Criston megkeményedő arckifejezéssel a kardját a hüvelyébe zárta.

- Valóban? - kérdezte kétkedve. - Pont itt, pont most. Egy csuklyás alak, kinek kilétét senki nem ismeri. Talán te titkolózol, hercegem.

- Vigyázz, ser - sziszegte fenyegetőn Aemond, s közelebb lépett a lovaghoz.

- Vissza kell térned Királyvárba - szólt végül Ser Criston.

Aemond felsóhajtott, válla enyhén leesett. Tudta, hogy nincs más választása.

- Nagyon jól tudom. Mutasd az utat.

- Hercegem - köszörülte meg a torkát a lovag. - A többiek?

- Egy lovas nélküli sárkány tűnt fel a parton - hazudta Aemond. - Porig égtek.

- És csak te menekültél meg - szólt szkeptikusan a férfi. - Mily szerencse.

- Lemaradtam mögöttük, ez nem szerencse - felelte ugyanolyan kimérten a fiú, majd az egyik ló mellé lépett. - Induljunk.

A lovagok közül csupán kettő maradt Cristonnal, így most négyen álltak a viskó mellett. Amint felszálltak a lovakra, melyek korábban itt maradtak és megkezdték az utazást vissza a fővárosba, Aemondot különös érzés kerítette hatalmába. A háború elkerülhetetlen volt, és most jobban belegabalyodott, mint valaha. De nem számított, mi történt, tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor segített Vhaenysnek megszökni.

Az út Királyvárig hosszú és néma volt. Aemond agyában a közelgő konfliktus és a számára fontos személyek sorsa járt. Tudta, hogy tetteinek messzemenő következményei lesznek, de nem tudta rászánni magát, hogy megbánja őket. Vhaenys biztonságban volt, és számára csak ez számított.

Ahogy a Vörös Torony kapuja kirajzolódott a távolban, Aemond megacélozta magát az előttük álló kihívások miatt. A háború árnyéka súlyosan lebegett a birodalom fölött, és készen állt szembenézni bármivel, ami ezután következik.

Ahogy megközelítették a kaput, az kinyílt, s az itt állomásozók köszöntötték a hazatért társaikat, valamint a herceget. Aemond szíve nehéz volt a tudattól, hogy egy olyan világba tér vissza, amely mostanra már ellenségekkel és intrikákkal teli. Régen ez az otthona volt. Elhatározta, hogy minden erejével harcolni fog a királyságért és azért, hogy megvédje azokat, akiket szeret.

Miután leugrott a lováról, végignézett a Vörös Torony magas falain, s mély lélegzetet vett. Miután egy apród átvette tőle az állatot, ő a kardja markolatára támaszkodva sétált be a kastélyba. A palotába érve Aemond azonnal a trónterembe vezettette magát, ahol a király várta. Ahogy belépett, a terem halk mormogása elcsitult, és minden szem rászegeződött. A király tekintete szigorú volt, de Aemond jól látta maszkja mögött a szórakozottságot is. Ismert a bátyját annyira, hogy tudja, élvezni fogja leteremtésének minden pillanatát.

- Aemond - kezdte a király, hangjában feszültséggel vegyes megkönnyebbüléssel. - Napok óta nem láttalak.

Aemond kihúzta magát. Mindenkinek meg kellett hajolnia a király előtt, ám ő az öccse volt, s büszkébb annál, minthogy ezt megtegye.

- Királyom - biccentette félre a fejét Aemond, ajkán gúnyos mosoly játszott.

- A lovagok azt jelentették, hogy egy rejtélyes csuklyás alakkal találtak egy halászkunyhóban - mondta kemény hangon.

- Tévedés - hazudta. - Én ott voltam, ő a semmiből tűnt fel. Egy sárkány portyázott a közelben, s elégette a csuklyást és a lovagokat is.

- Melyik sárkány? - dőlt előre a Vastrónon Aegon.

- Nem ismertem fel, a feketékhez tartozhat. Talán az egyik lovas nélküli sárkány - ingatta a fejét Aemond.

Aegon hallgatott, szigorú tekintettel méregette az öccsét, majd felemelkedett a trónról, s lassan lesétált hozzá, majd megállt előtte. Bámulta őt, méregette, s próbált a lelkébe látni, de még mindig kiismerhetetlenül feszített előtte. Soha nem értette meg igazán az öccsét, nem állt közel hozzá, sőt előszeretettel sértegette őt és pimaszkodott vele. Örömét lelte az ugratásában, de soha nem ismerte őt valójában. Idegenként néztek egymás szemébe, s nem találtak megértésre egymásban.

- Nem hagyhatod el Királyvárat engedély nélkül - parancsolta Aegon, majd megkerülte őt és kisétált a teremből a kíséretével együtt.

Aemond magára maradt a trónteremben, ami teljesen kiürült. A falakon fáklyák nyújtottak némi világosságot, valamint a közeli ablakokon beszűrődő napfény.

- Itt leszek, bátyám - mondta halkan Aemond, bár már senki nem hallhatta ezt.

A herceg egy ideig nem mozdult, csak bámulta a trónt, s elméje teljesen kiürült. Nem gondolt semmire, csak nézte a széket, melyen mindig is uralkodók ültek, s Balerion, a Fekete Iszonyat, a legnagyobb sárkány tüze kovácsolta össze a Hódító legyőzött ellenségeinek kardjaiból. Azt beszélték, a méltatlan uralkodókat megsebesíti a trón, s most Aemond kíváncsisága feléledt: őt is bántaná? Vhaenys volt az egyetlen, akinek valaha is engedte sejteni, hogy vágyik a trónra. Csupán két dologra vágyott, most már jól tudta: a trónra és Vhaenysre.

Mikor végre a hálótermébe ment, behozatta a kádat, s megtöltette forró vízzel és illóolajokkal. Napok óta nem fürdött. Kikötötte minden ruhája fűzőjét, mikor magára maradt, s a földre vetette a rongyokat, hogy aztán elmerüljön a kádban. A víz égette a bőrét, mégis jól esett most ez neki.

Aemond érezte, ahogy enged az izmaiban felgyülemlett feszültség, s egy önkéntelen sóhaj szökött ki ajkai közül. Az elmúlt napok kimerítőek voltak; a stressz, ami Lucerys Velaryon meggyilkolásával járt - a következmények, a saját lelke és szíve fájdalma -, a Vhaenysszel töltött napok mind kimerítették. Most végre volt egy pillanata, amikor mindezeket elengedhette. A víz körbeölelte őt, ahogy hátradőlt a kád szélének, és lehunyta a szemét.

A csend nyugalmas volt, de nem tartott sokáig. Az ajtó halkan nyikorgott, ahogy kinyílt, és Aemond kinyitotta szemét, hogy megnézze, ki az. Aurola lépett be a szobába, halk léptekkel, mintha attól tartana, hogy megzavarja a nyugalmát. Aemond összeráncolta a homlokát, mert nem várta őt, és nem is hívatta.

- Aurola - szólt csendesen, de határozottan. - Mit keresel itt?

A lány elpirult, de nem állt meg. Közvetlenül a kádhoz sétált, és félénken a földre sütötte a szemét.

- Hercegem, úgy gondoltam, talán szükséged lehet rám - suttogta, hangjában egyértelmű utalással arra, hogy miért is jött valójában. A lány lélegzete felgyorsult, ahogy közelebb lépett, és Aemond érezte, hogy a víz hőmérséklete ellenére hűvös borzongás fut végig a gerincén.

Egy pillanatig a megszokott vágy ébredt benne, de aztán Vhaenys arca villant fel előtte, és a szíve összeszorult. Nem teheti ezt. Nem teheti meg Vhaenys-szel. És ha a lánynak nem is jutna tudomására, ő rosszul érezné magát, arról nem is beszélve, hogy valódi vágyat nem érzett Aurola iránt. Szépnek tartotta, és élt benne a korábbi együttlétük szép emléke, így a teste reagált, ám a szíve nem. Különösebben nem érdekelte a lány, ám Vhaenys... Ahogy végignézett Aurolán, az egyetlen dolog, ami eszébe jutott, az volt, hogy beleszeretett Vhaenysbe. Visszahúzódott, és fejét megrázta.

- Nem, Aurola. Ma nem - mondta határozottan.

A lány arcán döbbenet suhant át, majd csalódottság és harag váltotta fel. Nem tudta, miért változott meg hirtelen a herceg hozzáállása, de nem akarta elfogadni a visszautasítást.

- Hercegem, te parancsoltál nekem, hogy jöjjek hozzád. És most visszautasítasz? - kérdezte, hangja remegve a felháborodástól.

- Nem hívattalak. Most nem - szólt keményen Aemond.

- Tudod, hogy senki nem fog engem elvenni, miután... miután...

Aemond mélyet sóhajtott, és a vízből kiemelkedve közelebb lépett hozzá, hogy lágyan, de határozottan megszólítsa. Aurola képtelen volt elfordulni tőle: tetőtől talpig végigmérte a herceget, aki anyaszült meztelenül állt előtte, s tekintete jóval tovább időzött az öle táján.

- Tudom, Aurola. De a dolgok megváltoztak. Nem akarom tovább folytatni ezt. Nem tehetjük.

Aurola szemei könnyekkel teltek meg, és egy lépést hátrált.

- És mi lesz velem? Ki fog engem elvenni? Ki fog engem szeretni, ha már nem vagyok ártatlan? Te tetted ezt velem, Aemond!

A herceg megrendült a lány szavai súlyától. Tudta, hogy igazak, és tudta, hogy ő okozta ezt a helyzetet. De most, hogy felismerte, milyen mélyek az érzései Vhaenys iránt, nem tudta tovább folytatni ezt az alkalmankénti affért. Nem akarta bántani Aurolát, de nem érzett iránta semmit, így felelősséget és megbánást sem. Csupán egy szolgáló volt, semmi több.

- Megfeledkezel magadról - rótta meg a lányt. - Segíteni fogok neked, és találok valakit, aki elvesz téged mindezek ellenére. De többé ne merj így szólni hozzám, megértetted?

Aurola dühösen törölte le könnyeit, és a hercegre nézett.

- És mit mondjak azoknak, akik kérdezik? Hogy Aemond herceg elvette az ártatlanságomat, majd félredobott?

Aemond érezte, hogy közönyössége kezd haragba átfordulni, és türelmetlenség gyúlt benne.

- Mondd el az igazat, ha úgy érzed. Nem fogom megakadályozni. De tudd, hogy mindennek következménye van. És most takarodj innen. Többé ne is lássalak.

Aurola még egy pillanatig dühösen nézte őt, majd megfordult és kisietett a szobából. Aemond egyedül maradt, a csendben visszhangzó szavak súlyától terhelten. Ahogy visszamerült a vízbe, gondolatai újra és újra Vhaenys felé sodródtak. Tudta, hogy a döntése nemcsak Aurolát, hanem őt magát is megváltoztatta. De most, hogy tisztában volt érzéseivel, kész volt szembenézni bármivel, amit elé sodor az élet. Mert egy biztos volt: szerette Vhaenys Mataeryont.