Záporként hullik a hajnal,

Az éjszaka vaskos nyomdokaiba.

Zsibbad a tél s havas a táj,

Zuzmara borítja a sívár falvakat.

Jégkristályok futnak végig a fenyvek lágy törzsén,

Halovány fényt adva a hajnal bársonyos ölén.

A téli szellő cirógatja a borús tájat,

S amerre mén zord gúnyt játszhat.

Messze eltekintve a kihalt vidéken,

Ahol az élet már csak pizsikelő tündérmese.

Kietlen, omladozó házakba bepillantva,

Nem látva mást csak bomladozó holmikat.

Néhol elvetve, eltemetve meglelhető az élet apró jele,

De az oly csekély és kicsiny, hogy szinte elveszik.

Tovább járván a zord kietlenségben,

Az élet lassan elhagyja a testemet.

Kötelek lógnak az udvarokon,

Néhol még húrok is látható.

A szürke köd öleli körbe gyönge testem,

S a messzi távolba látom vesztem.