A sziklafalon ülök és sok mindenen merengve tekintek a messziségbe,

S egyre csak bámulok a börtönébe.

És az évek teltek múltak,

S engem mindig marasztottak.

Sosem hittem, hogy ezt a kort mesélem,

S így erre soha sem emlékezem.

A kártyákból álló harmattal tapasztott életképem,

Elmémben,

Porladt széjjel, mint a végzet mely, megmérgezte lelkem,

Éltemben.

Ólomlábakon battyog az idő,

A merengő, ki mindig késve jő.

Az elmém a kalitkába zárt keselyű,

Maga a saját groteszk zenemű.

Alkonyban született az életet lezáró emlékem,

Fektemben,

S éjjel lett zarándokló nárcisztikus személyem,

Ketrecben.

Aszály súlytotta vidék ez az emberöltő

Ki ha eljő sohasem ódaköltő.

Árnyékként lebeg elmém felett a végzet,

Pilláimba remeg az édes kéjérzet.