Mikor majd a csillagjaink egymáshoz érnek,
Amikor a Nap s a Hold kézenfogva járják a mindenséget,
Akkor lehetnénk mi majd együtt.
De az oly messze van, s mégis közel,
Szinte érzem bársonyos tested halk szavát,
Amint itt állsz a szobámban,
Mégsem érinthetlek, ölelhetlek,
Hiába szolok nem figyelsz, s nem hallasz többet már engem,
Pedig én vártam rád s kértelek ne menj el,
Pedig azt mondtad fiatalok vagyunk még a halálhoz.
Mégis itt állunk némán várvánk Atyánk intő szavát.
Mely sose talál el hozzánk.
Hisz megigérted velem leszel s nem ölelsz mást,
Azt mondtad én vagyok az egyetlen.
Mégis átvertél s elhagytál majd keseregve vártad a halált,
S én naivan utánad ugorván dobtam el életem,
Pedig azt hittem...
Megérdemled.