Hat év hosszúnak tűnik,

Számunkra mégis hamar eltelt,

S már csak halovány emlékfoszlány némely perce.

Évekig koptattuk a bézs padokat,

Melyekre egy-két diák rárótta a szavakat.

Kezük alatt nőtünk fel, s cseperedtünk naggyá,

Váltunk önmagunk legjobb verziójává.

Tanítottak bennünket áhítattal nap napután,

S a szavaikon át láttuk meg a világot magát.

S óvó tekintetük vigyázott ránk hosszú éveken át.

Földrajz órán sokszor álmodoztunk,

Fizika órán mégis mindig csendben voltunk.

Irodalmon vizsgáltuk a Petőfi verseket,

Az aranybullán át értettük meg a rendeket,

S biológián vitattuk meg a sejteket.

Voltak nehéz perceink mint mindenki másnak,

De tanáraink végig mellettünk álltak s támogattak.

A nehézségek mellett mindig adódott alkalom,

Hogy lehajtsuk fejünket a bézs padra,

S altatóként zengjen a magyar topográfia.

Átadták nekünk cirkalmas betűkkel írt tudásuk,

Azokkal együtt mesélték el saját utazásuk,

Melyekbe belefoglalták önön tapasztalatuk.

Lehet félve, de mégis büszkén,

Engednek szabadjára az élet rendjén.

Szánjunk időt a nosztalgiára,

Hisz lehet most látjuk egymást utoljára.

Majd lassan, fájó szívvel mondjunk búcsút egymásnak.

Lehet örökre szól vagy csak egy kis időre,

De közös emlékeink velünk élnek.

Még ha a jövőnk nem közös,

A múltunk már rég összefort.

S az új helyen a sok idegen közt,

Boldogan emlékezünk arra vissza,

Hogy egykoron milyen jó is volt a Bolyaisoknak.

Köszönetünk messze nem elég ahhoz,

Hogy viszonozni tudjuk azt a sok tudást és jó tanácsot,

Amelyekkel bővítették belső kincstárunk.

Munkájuk gyümölcsére büszkén tekintsenek,

Hiszen mi vagyunk a jövő aki elhozza becsületüket/ hírnevüket.