S mint egy fakuló árny álltam veled szembe,
Még az eső is zuhogott aznap éjjel.
Te csak egyre szavaltad s szavaltad sértő titkaid,
Miközben én csak álltam s próbáltam nem szétesni,
Te mégis folytattad kínzásom, hiába láttad gyötrődö arcom mit sem ért az néked.
Hagytad hogy lelkem szétszakadjon, szívem összetörjön,
De te nem hagytad abba.
Csak mondat s mondtad zavartam keresve a semmit nem érő indokot, hogy miért nem szeretsz már,
De már nem ért semmit, csak üres fecsegés volt a sötét éjben, miközben én csak merengtem hogy miért kínzol létezésem értelmetlenségével drága Istenem hisz tudod hogy ő volt a mindenem s mégis könnyedén elveszed.
Én úgyanúgy álltam s bámultam magam elé mint aki nem látt s nem hall már semmit.
Te egyszeriben abba hagytad majd egy sajnálomot makogva otthagytál a rideg éjszakában,
S én még mindig nem értettem mit vétettem s csak álltam s merengtem.
Nem tudtam mi lesz vélem, hisz aki miatt éltem elment s nem jön vissza már,
Elment a borus éjszakában s nem lesz többé már.
Lekuporodtam egy fatövében s vártam megmentőm hívó szavát de nem jött senki,
Egyedül voltam az éjsötét éjszakában nem volt senki ki rám találna.
A zord jégkirálynő ölébe húzott s elringatott míg meg nem hallotam a víg dallamot mely a mennyekbe hivogatott.