Mikor egyedül voltam fogtad a kezem,
Vezettél, mikor kihez menjek,
Babusgattál, dédelgettél a sötét éjszakán,
Ápolgattad apro lelkem,
Pedig tudtad itt az idő nemsoká,
Sajnáltad látni fájdalomtól eltorzult arcom,
S mikor belémláttál, nem láttál mást csak harcot,
A lelkem vérben fürdött apró darabokban,
S ezt láttán te benned dúlt vihar,
Éjnek évadján erdei sétára vittél,
Napsütéses égbolton felhő keringőre intettél.
Szebb napokon mosolyt csaltál az arcomra,
Sötét napokon a hajam babráltad.
Minden nap, nap nap után,
Jöttél s vigyáztál rám,
Pedig tudtad az időm véges,
És igencsak a végén járok már,
De te mégsem merted bevallani nemsoká nem leszek már sohamár.
Pedig tudtam ha téged sirni látlak,
Elértem az utam végéhez,
Ahol te majd tárt karokkal vársz,
És egybeolvadva szállunk el az örök alkonyba.