Zuhogni kezdett az eső, egy kerék pedig eltört, így kénytelenek voltunk egy erdőben megállni. Míg Salvatore kereket cserélt, Annabelle egy olyan pajzsot vont körénk, mint ami a házukon van, én pedig egy esőlepergető varázst olvastam rá. Aztán Annabelle tüzet gyújtott, hogy átmelegedjünk. Salvatore végül komor arccal ült le mellénk. A vérem felpezsdült, valami készült.
- A kereket ki tudtam cserélni, de ilyen sárban elindulni... - csóválta a fejét Salvatore. - Érzitek ezt a szagot?
- Szegény dédnagyanyámnak van ilyen illata... - mondta Annabelle fintorogva.
- Halálszag és bomlás. - mondtam elgondolkodva. - A haldoklóknak vagy a halottaknak van ilyen illata még. Nos, érthető, mivel itt sok mágust végeztek ki és temettek el. Nem fognak ránk támadni, nem agresszívek.
- Akkor jó. - mondta Annabelle. - De én azért óvatos lennék a vadállatokkal.
- Őrködöm veled az első három órában. - ajánlotta fel Salvatore. - Aztán majd Shuannal őrködöm hajnali kettő óráig.
- Legyen úgy! Shuan, addig pihend ki magad! Jó éjt!
- Eseménytelent! - mondtam.
Persze, hogy nem tudtam aludni. Így hát úgy rendeztem a pokrócom, mintha én aludnék ott, majd egy tisztásra osontam.
Valyr és Derlaq most a nyakamban lógott egy medálban, még fel kellett őket ébresztenem. Zöld lángokkal melegítettem a medált, majd megszúrtam az ujjam Necróval, és az árnymaradékos vércseppet a medálra csepegtettem.
Valyr és Derlaq előröppent, egy kicsit kergetőztek a fejem körül, majd letelepedtek egy fatörzsre előttem. Egy kicsit vadásztunk, majd megettünk hárman egy felnőtt szarvashímet. Csak a kétharmadát egyedül Valyr ette meg, és akkor láttam meg, hogy hasas lett. Ez csak azt jelenthette, hogy...
- Pater, pater, anya leszek! Ikrek ráadásul, egy fiú és egy lány. És makkegészségesek. Jaj, annyira izgatott vagyok! - csipogta Valyr.
- Mélységes Tartarosz ez... Csodálatos, gratulálok!
- Köszönöm. Fajnemző lettem?
- Nem, az a bátyád. Te faj... Izé, egy faj anyja vagy! Fontos szerep az is.
Valyr finoman az arcomhoz dörgölőzött, Derlaqot azonban nem láttam sehol. Ekkor Valyr elkiáltotta magát, és két farkas terített le a fűbe, és az arcomat nyalogatták. Nevetve próbáltam lelökni őket magamról, de a két kis szemem fénye nem hagyta magát.
- Jól van, megadom magam! - mondtam nevetve, mire Derlaq megnyalta a fülem. - Hé, mássz ki onnan a nyelveddel, te! Derlaq... Valyr, hagyd a nyakam! Ott csiklandós vagyok, hékás! Derlaq, már megint a fülemben vagy! És ne stíröld a csuklóm! Nincs ma több vér, megvolt az adagotok! Na, gyerekek, engedjétek el szépen patert!
Valyr és Derlaq visszaváltozott, egy kicsit repkedtek még, én pedig végre felültem. A fejemet csóváltam, és figyeltem a gyerekek játékát. Imádtam őket, mint sajátjaimat. Elvégre az én erőesszenciámat zabálták fel...
Hirtelen zajt hallottam, és a levegő lehűlt. Valyr és Derlaq egyszerre megmerevedett. Aggódva pillantottam körbe: vajon csak megijedtek? Az nem lehet...
Egy sötét figura lépett elő a fák közül. Kortalannak tűnő, magas férfi volt, átható, vörösesbarna szemei és hullafehér haja volt, az arca holtsápadt, átkéklettek rajta az erei. Rosszat sejtettem. Egy éhes élőholt. Talán mégsem barátságos holtakkal van tele az erdő.
A vámpír előrébb jött, majd egy intésére vámpírdenevérek röppentek elő, és levették róla az utazóköpenyt. Pff, béna, az én árnyaimhoz képest. Azonban próbáltam magamhoz hívni Valyrt és Derlaqot, de nem reagáltak. Lassan közelebb repültek a vámpírhoz, majd vámpíralakban álltak meg mögötte a két oldalán.
- Valyr, Derlaq, flazbar! - rendeltem nekik visszavonulót, de csak elnéztek mögöttem. Kezdtem reszketni. Mi folyik itt?
- Ők az enyémek. - mondta a vámpír. - Hiába próbálkozol.
- Dehogy a tieid. - sziszegtem halkan, és megmarkoltam Necrót. - Ők a gyermekeim.
- Valóban? Milyen hűtlenek a saját vérükhöz.
- Igazából, csak az erőmmel szennyeztem be őket, szóval nem én... Csináltam őket, szóval nem a vér szavát szegik meg. Tudod, tíz voltam, nem több. Most is abnormális az orgazmusom, nem hogy akkor... Pfuj! Perverz állat!!!
A vámpír amolyan "ezt honnan szalajtották?!" - nézéssel pillantott rám, amíg én tettem még egy próbát Valyr és Derlaq visszahívására. A vámpír csak nevetett, majd ujját végighúzta Valyr arcán, és szenvedélyesen arcon csókolta. Sújtásra emeltem Necrót, de a vámpír kiverte a kezemből, és az árnytőr arrébb repült már mérfölddel.
- Olyan csodás teremtés a te kislányod. - mondta a vámpír, majd Valyr nyakába harapott, mire Valyr összezuhant a földön. Egy teljes percig nem dobbant a szíve, majd mély, sóhajtásszerű levegőt vett. - Kár, hogy ilyen gyengécske.
- Ha még egyszer egy ujjal is hozzájuk érsz, bármely gyerekemhez, letöröm azt az átkozott fogad! - fenyegettem meg.
- Milyen harcias halandó! - mondta a vámpír. - Téged öllek meg előbb. Aztán a fiút, végül a lányt is, hogy örökké engem szolgáljon. Ő a kis Valyr? Álomszép neve van, illik hozzá.
- Azt jelenti, lábhoz. - mondtam.
Le akartam törni a vámpír gyermekeim iránti lelkesedését. Különben nem adja vissza őket csak úgy. A vámpír figyelmét sikerült ezzel felkeltenem. Egy pillanatra csak, de épp annyira, hogy sikerült arrébb küldenem Valyrt és Derlaqot az árnyaimmal. A vámpír ekkor dühösen vicsorgott rám, én ekkor megengedtem magamnak egy pimasz megjegyzést.
- Tudod, a lányrablás régi, barbár szokás. - kezdtem. - Előbb az apa, szerény személyem beleegyezése szükségeltetik, hogy egyáltalán a közelébe mehess. De nem tudtam, hogy a férfiakat is kedveled. Ezt most hogy gondoltad, ki kinek a férje...?
A vámpír elkövette az első hibát, belém akart marni, de már jó előre árnyakkal és más számára mérgező átkokkal töltöttem föl a vérem. A vámpír a halántékához kapott, én addig Necróval kitörtem a szemfogát.
- Nem javaslom. - mondtam, és egy rongyba töröltem a két szemfogat. Még nem tudom, mit kezdek vele. - Én is félholt vagyok. Nem egy ínyencfalat, igaz?
- A lepra üssön beléd! - kiáltotta a vámpír. - Pusztulj!
- Jaj, ne már, ehhez most nincs kedvem. Elégedj meg a pestises véremmel!
Azzal ott hagytam a szerencsétlent, és elindultam megkeresni Valyrt és Derlaqot. Egyszer csak a vámpír még utoljára rám ugrott, mint valami pióca, mire én beleszúrtam Necrót. A vámpír görcsösen megmarkolta a köpenyem alját, majd kilehelte a lelkét. Undorodva rugdostam arrébb, és remegő kézzel próbáltam zöld lángot megidézni, hogy átmelegedjem picit. Remek, nekromata létemre undorodom a haldoklóktól.
A tenyerembe temettem az arcom és sírtam, mint egy kisgyermek, amikor is két kis szőrpamacs telepedett a vállamra. Valyr és Derlaq itt volt velem. Nem láthattak sírni.
A ruhaujjamba töröltem a könnyeim, majd mosolyogva pillantottam előbb Derlaqra, majd Valyrra.
- Jól vagytok? - kérdeztem. Derlaq bizonytalanul bólintott, Valyr meredten bámult maga elé, majd neki is sírhatnékja támadt. Mint mindig, most se a gyengéd oldalam mutatkozott meg. - Ne sírj, na! Pater nem szeretne szomorúnak látni. Valyr... Vége van, oké? Vigyázok rád. Ugyanez rád is érvényes, Derlaq. Ha... akartok, visszamehettek medálnak. Vagy az árnyakkal is tarthattok. Van egy kellemes kis rom Firenzében...
- Nem megyek nélküled sehova, Pater. - szipogta halkan Derlaq.
- Én sem. - mondta Valyr, és mielőtt a köpenyemet haszálná e célra, egy zsebkendőt nyújtottam neki. - Pater, félek a felnőtté válástól.
- Vigyázok rátok, oké? Megteszem, ami tőkem telik.
- Kösz, ez rohadtul megnyugtató, Hádész üsse beléd a gutát, Pater! - morogta Valyr.
- Hogy beszélsz te? - kérdeztem elhűlve, majd elvigyorodtam. - Büszke vagyok az első igazi káromkodásodra. Rám ütöttél.
Valyr végre elmosolyodott, Derlaq azonban még szorongott kicsit.
- Mi lesz, ha a vámpír visszajön? - kérdezte ijedten. A gyomrom hirtelen táncot járt, és kicsit émelyegtem.
- Nem jön vissza. - nyögtem ki. -  Elzavartam.
- Biztos? - kérdezte Valyr. - Nem fog újra irányítani minket?
- Holtbiztos. A Sztüxre esküszöm nektek, nem fog többé gondot okozni.
Valyr és Derlaq végre megnyugodott, végül amellett döntöttünk, hogy máris elindulnak egy árnyammal apám régi házának romjaihoz.
Egyik vezéremet hívtam magamhoz, és elvonultunk egy fasorhoz megbeszélni egy-két dolgot.
- Lucian, volna rám egy perced? - kérdeztem.
- Természetesen, felség. - mondta Lucian, és meghajolt.
- Remek. Volna egy aprócska kérésem. Vidd el a megbeszélt helyre a dracovespereket, és vigyázz rájuk, mint a szemed fényére! Aggasztó volt ez az éjjeli esemény.
Lucian bólintott. Az árnyaim maguk közt dracovespereknek kezdték hívni Valyrt és Derlaqot, ami név nekem is megtetszett. Azóta csak dravesek.
- Ahogy, kívánja, felség. - mondta Lucian. - Valóban aggaszt minket is a dravesek elleni támadás. Jól vannak?
- Köszönöm, minden rendben velük. Csak kicsit meg vannak ijedve... Szegénykéim, alig repültek csak ki, és egy ilyen sokkélményt...!
- Valóban, uram, de ha szabad megjegyeznem, néha kissé túlzásba viszi a szülői gondoskodást. Rámegy az idegeire.
- Az idegeimre csak azok mennek, akik bántani akarják a környezetem. Nem viselem jól... Sajnálom Lucian, nem akarlak az apró-cseprő bajaimmal terhelni.
- Felség, felesküdtem a lelke halandó része ápolására is. És egy gyilkosság nem játék. Ha javasolhatom, kapcsolódjon ki egy kicsit! Ugyan forrást nem láttam a közelben, ellenben...
Lucian hirtelen elhallgatott, és egy sötét foltra mutatott a fák közé. Ahogy közelebb merészkedtünk, láttam, hogy egy gyönyörű, fenséges, fekete mén legelészett az átkozott sírokon nőtt füvön. Árnyparipa volt, kétségtelenül a legszebb állat, amit valaha láttam. Csak ámultam a szépségén és a vadságán. Vajon be tudnám törni? Ahogy ezen gondolkodtam, Lucian oldalba bökött.
- Felség, nem tudom ugyan, hogyan viszonyul az állatokhoz, de úgy gondoltam, ez érdekelni fogja.
- Gyönyörű. - mondtam ámulva, és csak néztem az árnylovat, a fejem csóválva. - Hogy tévedt ez ide?
- Bizonyára érzi az auráját, felség. Egy erős nekromatikus erő csak úgy vonzza az árnyakat. Az ott a valaha létezett legvadabb nekromata paripa, mindenki csak Alkonyként ismeri. Senki nem tudja az igazi idézőnevét.
- Be akarom törni. Muszáj, úgy vonz, mint vasat a mágnes. Bele fogok betegedni, ha nem sikerül.
- Ez esetben csak sok szerencsét kívánhatok, felség. - mondta Lucian, és mintha elmosolyodott volna. - A dravesek a lehető legjobb felügyelet alatt állnak.
- Köszönöm, Lucian. Menj a dolgodra!
Lucian eltűnt Valyrral és Derlaqqal, én pedig foglalkozhattam az árnylóval. De, előbb a vámpír. Hova is kéne eltemetni? Mert nem fogom a tisztás közepén hagyni, még valaki megtalálja.
Ahogy gondolkodtam, eszembe jutott egy új mágiakísérlet. Hogyan mozgathatnám meg a testet lékek nélkül? Zöld lángokba borítottam Necrót, majd a vámpír hajdanvolt szíve helyére szúrtam, és az átkos lángokat átirányítottam oda. Elkeseredett próbálkozásnak tűnt, és éppen amikor feladtam volna, a test fölkelt. Nem hittem a szememnek.
- Hallasz engem? - kérdeztem. Aztán belegondoltam, hogy én öltem meg. Vajon emlékszik rá, és bosszút akar állni?
- Fáj. - mondta élettelen hangon, mire összerezzentem. Utoljára a kristály hasonmásom beszélt így, és majdnem meg is ölt.
- Emlékszel, mi történt, mielőtt... ? - kérdeztem. "Meghaltál, és feltámasztottalak." - gondoltam.
- Mi előtt? Nem emlékszem... Kezdek jobban lenni.
- Remek, nos, az a helyzet, hogy... Így találtam rád. Beverhetted a fejed, vagy ilyesmi...
A járóholt, avagy zombi hirtelen kiegyenesedett, majd mélyen meghajolt előttem.
- Állok rendelkezésedre, mesterem! - mondta. - Holtomig.
Ijedtemben szunnyadásra kényszerítettem benne a lángot, mire egy kis zöldes hamukő maradt belőle hátra. Remegő kézzel tettem el a zombit a zsebembe, legszívesebben sikoltottam volna. Mi a fenét művelek?!
"Vajon tudok bele lelket önteni? Sürgősen verd ki a fejedből!" Egymást kergették a gondolataim egészen addig, míg az árnyló egész közel nem merészkedett hozzám.
- Szia! - mondtam, és egy almát idéztem a kezembe. Vajon az árnyak mit esznek? Feltétlenül meg kell kérdeznem Luciantól vagy Claudiustól. Ők úgy is szeretnek kísérletezni, biztos próbálkoztak már. A ló hollófekete szőre igézően fénylett, legszívesebben vegigsimítottam volna izmos hátán, de még nem lehetett. Még nem bízik bennem, éreztem.
Az árnyló megszagolta a kezemben lévő méregzöld almát, majd horkantott egyet, mire az alma fekete füstté foszlott, és a helyében egy vértől csöpögő, beazonosíthatatlan eredetű húsdarab került. Meglepődésemben felkiáltva dobtam el a húsdarabot, mire a ló felágaskodva elkapta tűhegyes fogaival, és egyben lenyelte.
Döbbenten álltam, amíg a lovat figyeltem, ahogy lassan fekete füstté válik, és nekem hátat fordítva elindul.
- Várj! - kiáltottam utána. A ló megállt, de a füst továbbra is gomolygott. Visszafordult felém, és rámvillantotta mélyvörös szemét.
"Nem foglak szolgálni" hallottam egy idegen hangot a gondolataimban. "Élő sosem ülhet a hátamra. Ehnetis vagyok, a halál egyik segítője, és azért jöttem, mert a közeledben halálszagot érzek."
- Ezt hogy érted? Azt érzed, hogy nekromata vagyok? - kérdeztem összezavarodva. A ló halkan prüszkölt, ami nekem hideg nevetésnek tűnt.
" Nem, szó sincs erről. A közeledben hamarosan meghal valaki. " azzal fekete füstté vált, és eltűnt, de hallottam még valami suttogást: figyelni foglak...

- Várj még! - kértem. - Szóval Ehnetis vagy. A Halhatatlanság lova, ha nem tévedek.

"Honnan tudsz te arról a folyóról... Á, már világos. Egy nekromata félszirén, rajta a Jeggyel... te Kharinnausz reinkarnációja vagy. És vagy te, vagy az öcséd, vagy fiad, vagy minek nevezed, meg fog halni."

- Elkerülhetetlen?

"Eléggé. De, a segítségemmel talán időben megállíthatod a halált. De figyelmeztetlek, a mesterem, a halál, Nacral, nagyon szívesen látna mindkettőtöket a csarnokaiban. És a haragja szörnyű."

- Akkor miért kockáztatod meg, hogy segítesz? Ezzel kihívod magad ellen Nacral haragját, nem?

"Ne nehezítsd meg, nekromata! Ha egyszer megkedveltelek, segítek. De ne merészelj többet almával etetni!"

Elmosolyodtam, bólintottam, majd lovagoltam kicsit Ehnetisen.