A vihar mintha meg sem történt volna: verőfényes napsütés uralta a várost és a Közösségi házat, és legalább huszonöt fok volt. Dean legszívesebben azzal foglalkozott volna, hogy megfejtse a hely titkát, de már attól is izzadt, hogy kilépett a házból.

A levegőt nehéznek érezte, megtöltötte a nedves föld és a vadvirágok éles illata. A vihar eltűnt, mintha csak egy rossz álom lett volna, helyébe tűző nap lépett, amely megtévesztő vidámsággal világította meg a várost. Dean Winchester kilépett a házból, és hunyorogva nézett a vakító fényre, keze ösztönösen védte az arcát. A hőség nyomasztó volt, már-már gúnyos, tekintve a káoszt és a feszültséget, amely a város hátborzongató nyugalmának felszíne alatt húzódott meg.

Letörölt egy verejtékgyöngyöt a homlokáról, és morgott az orra alatt.

- Vagy harminc fok van, és nincs klíma. Tökéletes.

Dean nem tudta biztosan, hová ment Sam. Az öccse motyogott valamit, hogy megnézi az éttermet, hogy vannak-e nyomok, de Dean nem ment vele. Neki ma más prioritásai voltak, és az egyiket úgy hívják: Vesper.

Még abban sem volt biztos, miért jár a fejében a lány. Talán a magabiztossága és ereje miatt, ami belőle sugárzott, a határozottsága. A gondolatai között ragadt, és nem tudta kiverni a fejéből.

A legjobban azonban az nyugtalanította, hogy a lány nem csak titokzatos volt, de olyan nyugalommal kezelte ezt az egész "szörnyek jönnek értünk éjjel" dolgot. Míg a többiek pánikba estek, Vesper olyan nyugodt volt, hogy legszívesebben odahajolt volna hozzá, és megkérdezte volna: Mi a titkod? Úgy tűnt, tud valamit a túlélésről, valamit, ami túlmutat a nyers erőn vagy a vakszerencsén.

Dean átkelt az egyenetlen földúton, amely a Közösségi Ház felé vezetett, figyelmen kívül hagyva a nap szüntelen forróságát. Nem látta Vespert egy ideje, és hallott néhány embert arról beszélni, hogy Vesper a napokban visszahúzódott az otthonául szolgáló épületbe és ki se teszi a lábát onnan. Nem volt biztos benne, hogy a vadászösztönei vagy valami egészen más miatt van ez, de Dean úgy érezte, hogy meg kell találnia és beszélni vele.

A Közösségi Ház fölé magasodott, különc építészete és hámló festéke valahogy egyszerre tudott barátságosnak és kísértetiesnek tűnni. Dean kinyitotta a nyikorgó bejárati ajtót, és belépett, hálásan a hőmérséklet enyhe csökkenéséért.

A hely csendes volt, hátborzongatóan, tekintve a szokásos káoszt, amely meghatározta a lakóit. Dean a folyosókat rótta, bakancsa nehezen koppant a fapadlón. Bekukkantott néhány szobába, de azok üresek voltak.

– Vesper? – szólt halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy halványan visszhangozzon a folyosókon. Nem érkezett válasz.

- Victornál van - vetette oda váratlanul egy lány, aki elsétált mellette.

- Victornál? Ki az a Victor? - fordult utána, de a lány meg sem állt, csak vállat vonva tovább sétált.

- Vespernél csak ő van itt régebb óta. Felső emelet első ajtó jobbra - mondta színtelen hangon, s már ott sem volt.

Dean a szemöldökét ráncolva indult tovább, hogy megkeresse a megfelelő ajtót, s mivel résnyire nyitva volt, így nem törődött a kopogással. Odabent egy olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem számított.

Odabent a férfi igen magas volt, sovány, szögletes arca éles arccsontjaival és üreges arcával kísérteties, szinte éteri megjelenést kölcsönzött neki. Hosszú, ápolatlan barna haja egyenetlen hullámokban omlott a vállára, keretezte az arcát, és kiemelte a mélyen ülő, sötét szemeit, amelyekben úgy tűnik, a melankólia állandó lakó volt. Öltözete egyszerű és kissé elavult volt, egy kopott, barna velúr mellényből és egy bézs színű pulóverből állt és egy barna, kockás gombos ingből. Ruházatának tompa földszínei beleolvadtak környezetébe, és a társadalom peremén élő valaki benyomását keltették.

És ott volt Vesper: alacsony, vékony, sebezhető fiatal lány. A haja a dereka alá ért, koszos pulóverét most nem viselte, helyette fekete ujjatlan volt rajta és lenge rövidnadrág, ami előtte talán egy férfié lehetett. Orrán kerek, elhasznált szemüveg ült, arca semleges és érzelemmentes volt.

Ez a két ember ott állt és olyan szoros, hosszú ölelésbe zárták egymást, mintha senki más nem létezne rajtuk kívül. A férfi a vállánál fogva ölelte a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét és kezeit a lapockáján pihentette. Hozzá bújt, mintha a legnagyobb támasza lenne, mintha csak ők ketten léteznének az egész világon.

- Oh - hőkölt hátra Dean, s már épp fordult volna ki a szobából, mikor a két alak feléfordult. - Én nem... Nem akartam zavarni. Vagy félbeszakítani bármit is.

Vesper mélyet sóhajtott, s láthatóan nem zavartatta magát. Nem engedte el ezt a férfit, aki lehetett vagy ötven-hatvan éves, csak bámult Deanre, ahogy Victor is.

- Néz minket - mondta bizonytalan hangon.

- Még pár másodperc - sóhajtott Vesper.

A lány mélyen beszívta a levegőt, bent tartotta, s szorosabban ölelte Victort, aki képtelen volt levenni a szemeit az ajtóban feszengő, idegen férfiról. Persze, hallotta ő is, hogy újak érkeztek és Vesper mindent elmondott neki róluk, de most szembesülni vele teljesen más volt, mint történeteket hallgatni. És ez az idegen férfi most őket bámulta, ahogy ölelkeznek.

- Oké - szusszantott végül Vesper, és elengedte Victort. - Mi van, Dean?

Ahogy a férfi felé fordult, immár nyoma sem volt annak a sebezhető lánynak, aki úgy ölelte az idősebb férfit, mint a legnagyobb bizalmasát. Most kemény volt, szigorúnak tűnt és határozottan felnőttnek, olyan, akihez útmutatásért fordul az ember.

- Én csak... Gondoltam, megkereslek - vont vállat Dean és hirtelen tényleg nem tudta, mit keres itt. - Egy ideje nem láttalak.

- Jól vagyok - vont vállat. - Gond van?

- Nem, csak...

- Bejöttél a szobámba - szólt hirtelen Victor.

- Ki is vagy te pontosan? - grimaszolt a Winchester fiú.

- Ő Victor, a legjobb barátom - válaszolt a lány a férfi helyett. Dean sok mindenre számított, de erre nem. Vesper a húszas évei közepén járhatott, míg ez a Victor fickó már biztosan elmúlt ötven. - Mit akarsz itt, Dean? - sóhajtott Vesper és összefonta a karjait mellkasa előtt.

- Tényleg nem akarok zavarni, ne haragudj, csak... Mindegy, nem számít - vakarta meg idegesen a tarkóját a férfi, legyintett, s megfordult, hogy elhagyja a szobát.

Egyre csak az járt a fejében, hogy micsoda idióta, amiért felkereste a lányt. Sammel kellett volna mennie, hogy folytassa a város és a szörnyek titkát. Napok óta itt voltak és egyáltalán nem haladtak a megoldás felé. Sőt úgy tűnt, fogalmuk sincs, merre kezdjék a kutatást. Az emberek, akikkel beszéltek, tudatlannak tűntek, és semmilyen rejtett jel nem utalt arra, hogy lennének nyomok, amiket mások nem vettek észre. Azon kívül, hogy éjjel jöttek a szörnyek, akik rájuk vadásztak, semmi nem utalt arra, hogy ez a hely más lenne, mint a többi település.

Ehelyett egy ismeretlen lány után jött, hogy láthassa. Egy lány után, akiről csupán annyit tudott, hogy Vespernek hívják, huszonhat éves és hat éve ragadt ezen a helyen. Tudta, hogy mások tisztelik és sok szörnyűséget látott, de valójában nem ismerte.

- Hé - szólt egy hang, s kizökkentette a gondolataiból, miközben a lépcsőn haladt már lefelé. Megtorpant, s visszafordult. Vesper jött utána. - Miért... Miért kerestél?

- Én csak... Rég dumáltunk, és itt nem könnyű barátokat szerezni... Szóval, gondoltam, megkereslek - felelte ügyetlenül.

A lány, mintha megenyhült volna a pillanatnyi meglepetés után.

- Oké - bólintott végül. - Sétáljunk egyet.

Dean elnémult, zavarba jött, s körbenézett, bár maga sem tudta, miért, de végül beleegyezett.

Elhagyták a Közösségi Házat, ami feltűnően üres volt ezen a forró napon, bár eddig ezt Dean nem vette észre. A város utcái is kihaltabbnak tűntek, mint másik napokon, de a férfi most ezt nem tette szóvá. Hagyta magát vezetni a lány által, és engedelmesen sétált mellette, arra várva, hogy a lány megszólaljon.

- Tudod... Ha sok ideje van itt az ember, találnia kell valamit, amivel megőrzi a józan eszét - mondta végül. Vesper egyenesen előre nézett, mintha Dean ott sem lenne. Maguk mögött hagyták a várost és egy mezőn sétáltak keresztül. - Tudom, az érkezésed éjszakáján mondtam a piát, de nem lehetsz mindig részeg, az az igazság. Victor nagyjából negyven éve van itt...

- Negyven éve? - szörnyülködött Dean.

- Igen - bólintott Vesper. - Sokan furcsának és különcnek tartják, de csak azért ilyen, mert sokáig egyedül volt itt, és Dean... Túlélt itt negyven évet. Túlélt több évet egyes egyedül, gyerekként - pillantott végre rá. - Utána következek én, de a hat év szinte semmi az ő idejéhez képest. De ő lett a legjobb barátom. Volt idő, míg csak ketten voltunk.

- Basszus...

- Ha besokallunk, ölelés-szünetet tartunk - fejezte be a gondolatot Vesper.

- Ölelés-szünet? - ráncolta a szemöldökét Dean. - Ez azt jelenti, amire gondolok?

- Valószínűleg igen - kuncogott Vesper, s egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd ismét arra nézett, amerre mentek. Bokrokat és néhány fát hagytak maguk mögött, de elkerülték az erdőt. - Hosszan megöleljük egymást és így maradunk, míg szükségét érezzük. Mindkettőnknek megnyugtató. Kicsit kiszakít a sok rosszból.

- Értem - bólintott Dean. - Azt hiszem.

- Nem számít - sóhajtott. - Csak gondoltam, tudd, mit láttál - forgatta meg a szemeit Vesper. - Nem kellenek a felesleges félreértések és konfliktusok. Van elég bajunk így is.

- Az érvelésed logikus - bólintott. - És hova megyünk, amúgy?

- Megmutatok egy helyet, ahol ki tudsz kapcsolódni te is - vigyorgott Vesper. - Ha jó az idő, sokszor járunk ide.

- És mi ez a hely? - faggatta tovább.

- Meglepetés - bólintott a lány. - Mindjárt ott vagyunk.

Néhány perccel később oda is értek. Náddal és zöld növényekkel körbevett tavacska feküdt előttük, amibe egy ingoványos faépítmény nyúlt be, miről beleereszkedhettek a fürdőzni vágyók. A tóban jó néhányan voltak már: a négy fiatal újonc, és sokan a Közösségi Házból.

- Van egy tavatok? - hitetlenkedett Dean. Nézte a felszabadult, boldog mosolyokat, hallgatta a nevetéseket, és el sem hitte, hogy ez a rémek városában történik.

- Ez itt a Brundles - vigyorgott a lány. - Gyönyörű, nem? - Vesper hangja hasított a gondolataiba csendesen, de egyfajta áhítattal telve, ahogy mellette állt.

A Brundles-tó egyfajta szürreális szépséget árasztott magából, magas fenyőkkel és vadvirágfoltokkal körülvéve. A városlakók és a Közösségi Ház lakóinak többsége már a vízben volt, nevetésük és fröccsenésük visszhangzott a levegőben. Furcsa volt – egyszer csak gondtalanul látni őket, mintha elfelejtették volna, hol vannak. 

Dean bólintott, és tekintete végigsöpört a tavon.

- Igen. Nehéz elhinni, hogy ez a hely valódi.

– Ez azon kevés jó dolgok egyike, amik kizökkentenek a rideg valóságból – válaszolta a lány, hangjában ritka lágysággal. - Néha ez az egyetlen dolog, ami normálisnak érződik.

Ahogy a tóról a lányra nézett, Deannek azzal kellett szembesülnie, hogy Vesper nem vesztegette az idejét. Letolta rövidnadrágját, s mikor Dean felé fordult, gátlástalanul áthúzta a fején a felsőt is. Fekete melltartó és alsónemű volt csak rajta, semmi más, és Dean képtelen volt nem odanézni.

A napfény úgy érte a lány bőrét, mintha magából a nyárból faragták volna. Mezítláb állt a parton, hajlékony alakja csak a fekete alsóneműbe volt öltözve, amely úgy tapadt rá, mintha neki készült volna.

Bőre ragyogott az arany fényben, hol itt, hol ott halvány hegekkel, amelyek olyan történeteket meséltek el, amelyeket a fiú nem tudott összerakni. Csupasz vállait csendes magabiztosság feszegette, és hátának íve különös érzést keltett a férfiban, ahogy ott állt, teljesen öntudatlanul. A nap melegétől vad és megszelídíthetetlen haja keretezte az arcát, ahogy a szellő játszott a tincsekkel.

Deannek elakadt a lélegzete, és egy pillanatra nem tudott mást tenni, mint bámulni. Volt benne valami szinte túlvilági, mintha ehhez a helyhez tartozna úgy, ahogy senki más nem. Nem próbálta felhívni magára a figyelmet; valójában úgy tűnt, mintha észre sem vette volna, ahogy a tekintete elidőzik rajta. Egyszerűen... képtelen volt nem megbámulni. Érinthetetlen volt, távoli, és elképesztően gyönyörű.

– Jössz, Winchester? – kérdezte a lány, hangja enyhe kötekedésével kizökkentette a férfit a kábulatból. Visszanézett rá a válla fölött, apró, játékos mosoly húzta ajkát. A napfény visszaverődött a szemében, és úgy csillogtak, mint a tó felszíne.

Dean megköszörülte a torkát, és kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét. Hirtelen észrevette, hogy a forróság végigsöpör a testén.

– Ó, igen. Csak... egy perc.

– Nos, ne tartson túl sokáig – mondta Vesper, s magára hagyva Deant végigsétált a dokkon.

- Fhu, öcsém - szusszantott a férfi, s megvakarta a tarkóját.

Nem tudta leplezni: megbámulta Vesper távolodó alakját. Vékony csípője egyenletes ringással mozgott, formás fenekét kiemelte a csipkés bugyi, és a képet még az sem ronthatta el, hogy a lány hátán a makulátlan, fehér bőrét átszelte egy hatalmas, rózsaszínné hegesedett seb. A lapockájától a csípőjéig húzódott, és már elég réginek tűnt.

Vesper nem zavartatta magát, nem jött zavarba, bár Deannek fogalma sem volt, észrevette-e a lány, hogy megbámulta őt. Vesper végigfutott a dokkon, majd fejest ugrott a tóba, a körülötte lévők éljeneztek és nevettek. Mikor a lány felbukkant a víz alól, szőke haja enyhén elsötétült és a fejére, meg a hátára tapadt. Hátrasimította a haját, s evezni kezdett a kezeivel, hogy a felszínen maradjon.

- Bassza meg - nyögött fel Dean, s végigsimított a faján. - A francba vele!

Ledobta a pólóját, majd lerúgta magáról a bakancsát és pillanatnyi hezitálás után a nadrágját is. Alsónadrágban volt már, mikor nagy levegőt vett, és nekifutásból belecsobbant a tóba. Megrázta a fejét, mikor feljött a víz alól. A hideg víz a bőrébe mart a forró levegő után, de borzasztóan jól esett neki a lehűlés és a víz lágysága.

- Ugye, hogy nem rossz - nevetett rá Vesper, ahogy felé úszott.

- Nem - zihálta a férfi. - Határozottan nem rossz.

- Üdv a Brundlesnél - vigyorgott a lány.

- Kösz.

- Tudod, kicsit elengedhetnéd ezt a kutakodós dolgot - mondta Vesper.

- Mire gondolsz? - tettette ártatlannak magát Dean.

- Tudom, hogy az öcséddel valamiféle megoldást kerestek az itteni szituációra. Ne gondold, hogy mi nem tettük meg - folytatta Vesper. - Mindannyian kutattunk, reméltünk és rejtélyeket akartunk megoldani. Mégis itt vagyunk mindannyian.

- Talán nekünk majd sikerül - felelete a férfi.

- Mind ezt érezzük - mosolygott rá mindentudón a lány. - Majd elmúlik.

- Vagy nem. Úgy hangzik, mintha feladtad volna.

- Nem nevezném feladásnak – válaszolta a lány játékosan csillogó szemekkel. - Inkább... elfogadtam azt, ami van. Te is kipróbálhatnád valamikor, Winchester.

Dean gúnyos nevetést hallatott.

– Ó, persze. Csak hátradőlök, és hagyom, hogy az univerzum döntsön a sorsomról. Úgy hangzik, mint egy tragédia.

Vesper vizet fröcskölt az irányába, és egyenesen arcon találta.

– Te olyan kontrollmániás vagy?

Dean fröcsögött, és kitörölte a vizet a szeméből.

- Kontrollmániás? Én? - Egy nagy adag vízzel viszonozta a támadást, ezzel Vespert sikoltozásra és nevetésre késztette, majd lebukott. – Azt hiszem, teljesen félreértettél.

– Ó, tényleg? – mondta, és drámaian hátralendítette nedves haját. – Akkor világosíts fel, Dean Winchester. Mi a filozófiád?

Dean egy kicsit közelebb úszott, éppen annyira, hogy vicces legyen, de ne tolakodóan.

- Az első szabály a túlélés. Mindent meg kell tenni a túlélés érdekében. Aztán a pite. A pite nagyon fontos. A bárok pedig menedéket jelentenek. Ennyi. Ez a filozófia.

Vesper felhorkant, és a hátára fekve lebegett, nevetése visszhangzott a tavon.

- Hűha. Ez mély. Ezt egyedül találtad ki?

– Lehet. De az is lehet, hogy egy filmben láttam – ismerte el Dean vigyorogva.

– Nos, ha ez megfelel neked... - Az oldalára fordult, s újra elmerült a vízben, miközben mosolyogva nézett rá. – Úgy értem, a túlélés részét értem. De a pite fura. Mi ez a megszállottság?

– Mit jelentsen ez? - vonta fel a szemöldökét Dean. - Mi bajod a pitével?

- Mondjuk úgy, hogy nem gondoltam volna, hogy az édesség a te stílusod lenne - döntötte félre a fejét Vesper.

- Azon gondolkoztál, milyen a stílusom? - kérdezett vissza a férfi.

- Mindenkit szemmel tartok, aki újonnan érkezik - mentette ki magát gyorsan. - És te túlságosan sok mindenbe beleütöd az orrod, de nem gondoltam volna, hogy a pitébe is.

Dean a mellkasára tette a kezét, sértődést színlelve.

- Hűha. Durva.

Megint nevetett, az az őszinte, gondtalan nevetés volt, amitől Dean egy pillanatra elfelejtette, hol vannak. Az a fajta nevetés, ami az egyszerűbb napokra emlékeztette – a szörnyek előtt, a világvége előtt, egy átlagos hétvégére.

- Nem akartam megbántani a kis lelkedet - biggyesztette le az ajkait Vesper, de hangja tele volt szarkazmussal.

– Megbocsájtva – játszotta meg a sértődöttet. - És mi van veled? Neked mi a filozófiád?

Vesper félrehajtotta a fejét, mintha komolyan átgondolná a kérdést.

– Élj a pillanatnak – mondta végül. – Mert az ilyen pillanatok, itt lenni, ebben a tóban, nevetni... Ritkák. És nem tervezem elpazarolni az ilyen perceket.

Dean egy pillanatig tanulmányozta őt, ahogy az arcára esett a napfény. Olyan melegség volt benne, ami úgy tűnt, nem illett erre a helyre – az élet egy szikrája, amelyet nem tört össze mindennek a súlya. Ezt csodálta. A pokolba is, irigyelte.

– Tele vagy meglepetésekkel, tudod? - mondta a férfi, és a hangja már halkabb volt.

– Igyekszem nem kiadni magam - Vesper ravasz vigyorral vizet fröcskölt Dean felé, aki ügyetlenül kapálózott a vízben. – Tudod, fogalmam sincs, hogy valaki, aki állítólag masszív és kemény, hogy nézhet ki úgy, mint egy golden retriever, aki evezni próbál.

– Egy golden retriever? Komolyan? - tettetett felháborodást.

- Igen - ugratta a nő nevetve. - Leszámítva a bájt és a lógó nyelvet - nyújtotta rá a nyelvét.

– Ó, értem. Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki lebeghet ebben a tóban anélkül, hogy idiótának nézne ki?

Vesper elmosolyodott.

– Nem, csak azt hiszem, szükséged lehet egy életmentőre... a méltóságod érdekében - bólogatott Vesper.

A következő pillanatban Dean támadón előre lendült, mire Vesper felsikkantott, és ebben a pillanatban, Dean huncutul elvigyorodott. Előre számított a reakciójára, és minden pillanatát élvezte. Miközben megpróbált elhúzódni, a férfi villámgyorsan előrenyúlt, és megragadta a lábát, és egy gyors rántással visszahúzta maga felé. Teste a férfi mellkasának csapódott, és hideg víz csobbant körülöttük.

- Hé! Mi a fene, Winchester?! - Vesper felkiáltott, és kezeivel egyensúlyozva próbált kiszabadulni.

Dean felnevetett, és erősebben szorította a lábát, miközben magához húzta.

- Meg kell mondanom, szórakoztatóbbá teszed ezt az utat, mint gondoltam. Úgy sikoltozol, mint egy macska a vízben.

Vesper összehúzta a szemét, félig nevetve, félig dühösen nézett rá.

- Szerencséd van, amiért most nem fojtalak bele a tóba - nevetett Vesper hangosan.

- Ugyan már - cukkolta. - Hiányoznék, ha nem lennék.

Ahogy beszélt, keze még mindig Vesper térdhajlatánál volt, s még közelebb húzta magához. Mivel a lány lábai fogságba estek és így nem tudta fenntartani magát a vízfelszínen. Nehogy elsüllyedjen, sikoltozva kapaszkodott meg Dean vállában és a lábait a férfi dereka köré fonta. Dean automatikusan tette kezét a lány feneke alá, hogy megtartsa, míg lábával tovább rúgkapált, hogy fent maradjanak.

Vesper játékos, mindentudó vigyort küldött felé, szeme huncutságtól csillogott.

– Tényleg azt hiszed, hogy levettél a lábamról, igaz?

- Nos, nem szeretek dicsekedni - mondta Dean pimasz vigyorral -, de igen, igen. És biztos vagyok benne, hogy úgy gondolod, hogy elég ellenállhatatlan vagyok a vízben.

Vesper kétkedő pillantást vetett rá.

- Ellenállhatatlan? Inkább olyan vagy, mint egy nagy gyerek, aki meg van győződve arról, hogy a medence az ő személyes királysága.

- Óvatosan, édesem. Vigyázz, hogy beszélsz velem a királyságomban - hunyorgott rá a férfi, keze még mindig a feneke alatt volt.

Vesper nevetett, s ahogy Dean arcára nézett, egy pillanatra elnémult a világ körülöttük. Dean tekintete az arcán időzött – az arca még mindig kipirult a játékos harctól, ajka óvatlan mosolyra görbült, amitől fiatalabbnak, puhábbnak tűnt. Vízcseppek tapadtak a szempilláira, és apró gyémántként kapták el a napfényt. Nedves és sötét tincsekben a vállához tapadt haja keretbe foglalta az arcát, amitől a szeme – fényes és örömteli – még jobban feltűnt a férfinak. Dean megköszörülte a torkát. Nem az a fajta fickó volt, akit az érzelmek elsodortak, főleg nem olyan emberekkel, mint Vesper. Kiszámíthatatlan volt, éles nyelvű, és értett hozzá, hogy oly módon bújjon a bőre alá, amit a férfi nem teljesen értett meg. De volt benne valami most, a nap és a víz ragyogásában, amitől... nyugodtnak érezte magát.

Vesper úgy érezte magát, mintha elfelejtett volna levegőt venni. Hirtelen megborzongott, kirázta a hideg és ideges lett. Elengedte Dean vállát és a lábát is elhúzta a fiú derekától. Kapálózva úszott arrébb, s szemöldökráncolva megköszörülte a torkát.

- Öhm... Én most... Azt hiszem, megnézem a többieket.

És már ott sem volt. Dean különösen érezte magát. Nehezebben vette a levegőt, és úgy érezte, mintha elrontott volna valamit, pedig nem tett semmit. Kellemetlen borzongás futott végig a gerincén. Elfordult és kiúszott a dokkhoz. Idiótán érezte magát, fogalma sem volt, mit keres itt. Tényleg Sammel kellett volna mennie, hogy dolgozzon, nem pedig Vesperrel kellene fürdőznie a tóban. Felnyomta magát a dokkra, s ahogy kiszállt a tóból, még egyszer visszanézett. Vesper egy Fatima nevű lánnyal beszélgetett - magas, mindig vidám lány volt, de a férfi még soha nem beszélt vele, csak távolról látta, ahogy most is. Vesper most komolynak tűnt, nem pedig játékosnak, mint ahogy pillanatokkal ezelőtt viselkedett vele. Mintha valami fontosról beszélgettek volna.

Dean megrázta a fejét, s ahogy visszasétált a fűre megkeresni a ruháit, lesöpörte magáról a vizet, amennyire lehetett, s megrázta magát, hogy minél hamarabb megszáradjon. Visszavette a ruháit, ami még így is kissé átnedvesedtek, s visszaindult a városba.

Mégis mit művelt?