Matek után tesi óra jött. Nem szerettem soha, mert nem vagyok se gyors, se ügyes. És könnyen elfáradok. Az akrobatikus gyakorlatokat szerettem, mert hajlékony az vagyok, de most éppen szekrényt ugrottunk. Éppen harmadszorra kellett felvakarni a szőnyegről, amikor a tanár rám szólt:
- Mostmár aztán elég legyen! Mindenki tudja, hogy meg tudja csinálni! Higgyen már kicsit magában, kérem, mielőtt kitöri a nyakát!- bólintottam, de nem igazán figyeltem arra, amit mondott, mert azon gondolkodtam, vajon kiket tudnék befogni a sárkányos csapatomba, akik tudnak titkot tartani...
Legközelebbi feleszmélésemnél újra Mr. Smith szólt nekem, mert annyira belefeldkeztem a gondolataimba, hogy elfelejtettem elindulni.
- Fatime Charm! Maga jön- összerezzentem, majd futni kezdtem. Ezúttal figyeltem az ugrásra: a szekrényen túlra néztem, ahova érkezni akartam. Majd az ugródeszkára léptem, elugrottam és... Sikerült... Majdnem... Átugrottam a szekrényt...
- Nem rossz, Ms. Charm, de kérem legközelebb a szekrényre érkezzen és ne repülje át a fél világot, ha nem az a feladat.
Fogalmam sem volt, hogyan sikerülhetett, amikor soha életemben nem jött eddig össze az sem, hogy felugorjak a szekrényre, nem hogy átugorjam... Pontosítok, legtöbbször sikerült, de arcra érkeztem, nem teli talpra.
Vissza battyogtam a sor végére. Letti gratulált nekem.
- Nagy voltál. Hogy csináltad?- kérdezte mellém állva.
- Ugyan, te ezt mindig is tudtad...- forgattam a szemeimet. Igen, velem ellentétben neki minden sporthoz kapcsolódó téma könnyedén ment.
- Igaz, de neked sosem ment!
- Hát... Koncentráltam?- tippeltem, aztán beugrott, hogy lehet, hogy van némi köze a sárkányos mivoltamhoz!?
- Ms. Johns!- szólt a tanár Lettire, aki elől eltűnt a sor.
Letti ugrott. Hibátlanul. És utána következtem én. Most sikerülni fog, gondoltam. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd futni kezdtem. Elugrottam az ugródeszkáról, azonban ekkor valaki lekapcsolta a villanyt. A vak sötétben nem tudtam tájétkozódni. Csak egy koppanást éreztem. Ekkor a villany visszakapcsolódott, mint egy pillanatnyi áramszünetnél, amikor minden eszköz megkukul három másodpercre, aztán minden megy tovább. Igen ám, de én hanyadt feküdtem a szőnyegen, mert beütöttem a sípcsontomat a bal lábamon, és szaltóztam egy jót. Többen mellém léptek a fan klubbos csajok közül, hogy jól vagyok-e. Természetesen azt mondtam, hogy jól, de annyira beleéltem magam, hogy most sikerülni fog, hogy teljesen lelombozódtam, hogy a sors se akarja. Ekkor Katherin felsikított:
- Juuj, tudjátok, mikor szokott ilyen lenni?- kérdezte a fan csajoktól.
- Nem... Tudnuk kéne?- pislogott nagyokat Amy.
- Naná, hogy tudnod kéne! A riportokban szokta ezt nyilatkozni HelloKitty, tudjátok, hogy...
- ...hogy elsötétül minden, akkor valaki átváltozik sötét lovaggá!- fejeztem be én.
- Pontosan- bólogatott ravaszul mosolyogva Kathee.
- Ugyan már, ti még elhiszitek, hogy vannak szuperhősök?- nevetett ki minket Andy, aki Anne tökéletes hímnemű megfelelője: bunkó, mű és utáljuk. Azonban valami apróság elkerülte a figyelmét... A haverja, Josh éppen akkor alakult át mellette. Bizony!
- Öhm... Andy...- böktem mögé. Andy majdnem felsikított, de lenyelte.
- Mi a...
- Ki ne mondja!- szólt rá Mr. Smith.
- Majd kimondom én- mondta Josh gépies hangon és elő vett egy kardot.
- Futás, gyerekek- kiáltotta a tanár úr, mire mind futni kezdtünk a kijárat felé. Mivel páncélban nem tud futni, a sötét lovaggá változott Josh lassan követett minket. Ekkor a fejemben megszólalt egy hang:
- Maradj le- ez az aranysárkány hangja volt. Úgy tettem, mintha szúrna az oldalam és lelassítottam. Mivel mindenki kifutott, már csak én maradtam a lány öltözőben és a sötét lovag, aki még a teremben volt. Az aranysárkány hangja tovább beszélt a fejemben: - Mond azt, hogy ,,Én vagyok a tűz- sárkánylány! Aranysárkány ereje: változtass át engem!"
Kimondtam, de nem történt semmi.
- Mond harciasabban és mozogj is hozzá!
- Én vagyok a tűz- sárkánylány- húztam végig magam előtt a kezem.- Aranysárkány ereje- emeltem fel a jobb kezem-: Változtass át engem!- majd féltérdre vágódtam és az öklömet a földre csaptam. Körülöttem egy nagy tűzoszlop jelent meg, ami körbe zárt. Először megijedtem, de aztán rájöttem, hogy a tűz nem árthat a tűznek. Egy ujjal, óvatosan belenyúltam a vörös fénybe. Nem fájt. Ekkor bátran kinyújtottam a két kezem a két oldalamra. Rajtuk egy-egy kesztyű jelent meg. Lendületből kiugrottam a tűzoszlopból. Egyáltalán nem fájt, sőt egy nagyon szép, lángvörös ruha jelent meg rajtam. Olyan szuperhős szerű ruha volt, amiben könnyű mozogni és jól néz ki. A hátamon pedig két hatalmas szárny volt. Gyünyörűek voltak, de fogalmam sem volt, hogyan működhetnek. Ekkor hallottam, ahogy a lovag belépett az öltözőbe. A középen lévő oszlop mögül kikukucskálva láttam is. Ekkor megint hallottam az anyám hangját:
- Fujj a tenyeredbe.
Megtettem. A kezem lángba borult, de nekem nem fájt.
- Király- vigyorogtam. Eközben a lovag, immáron magabiztos mozgással megindult felém. Nekidobtam a tűzgolyót, de nem találta el, mivel már egészen jól mozgott, el tudott előle lépni. Az egyik pad sarka csúnyán megperzselődött, a mögötte lévő fallal együtt. Ekkor azonban a lovag megindult felém. Elugrottam előle, de sajnos még repülnöm nem igazán sikerült. Megkerültem az oszlopot, de a szárnyam, bármennyire is megpróbáltam behúzni, sajnos összeütközött az oszloppal, én pedig hanyatt estem. Sarokba szorított. Pompás... Ennyi, kész, vége, gondoltam magamban, a legrosszabbtól tartva. Minden beködösödött. Meghaltam volna? Becsuktam a szemem. Nem tudtam, mi történt...
- Mostmár kinyithatod a szemedet- hallottam egy már jól ismert hangot. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Igazán ő lenne az? Felpillantottam: egy csillogó, citromsárga szemű és hófehér hajú, nameg macska fülű srác nézett vissza rám. Nyakában piros masni volt. Ő volt az. A Csodálatos HelloKitty!
- Jajj- kiáltottam fel meglepetésemben és kicsit meghátráltam. Ám mivel HelloKitty a karjaban tartott, ezért ezzel a kecses mozdulattal akkorát estem, hogy szerintem a suli főépületének harmadik emeletén is kitűnően hallották. A macskasrác felnevetett.
- Hé, ennyire azért nem vagyok ijesztő- kacsintott rám. Na ne! A világ leghelyesebb pasija rám, azaz RÁM kacsintott! Na jó, nyugi kislány!
- Ja, nem bocsi, csak ritkán fordul elő, hogy egy masnis cica megmenti az életem- hadartam zavartan. De hát mégis mit mondhattam volna? Hogy ritkán fodul elő, hogy az a srác, akibe amióta megláttam szerelmes vagyok, a karjaiban tart!? Ezt ugye ti sem gondoltátok komolyan!?
Megfordultam, hogy leellenőrizzem, a lovag nem támad-e újra, de HelloKitty füstfelhője olyan sűrű volt, mint a tengeri köd. Még mindig nem oszlott szét.
- Te nem vagy fangirl?- kérdezte a fülembe suttogva, mire végig szaladt a hátamon a hideg. Nyugiii! Csak határozottan!
- Ugyan, úgy nézek ki?- nevettem fel.- De azt, amit csinálsz, abszolút tisztelem- mentettem meg egész elviselhetően a helyzetet. HelloKitty meglepődött és elismerően bólintott.
- Na legalább- forgatta a szemét.- Nem bírtam volna ki, ha sikítozva a nyakamba urottál volna, miközben épp dolgunk van- intett a fejével a sötét lovag felé. A köd lassan feloszlott. A lovag pedig újra támadásba lendült. Szerencsére jól tudtam, hogy HelloKittynek van kardja. Aki persze rögtön elő is kapta. Aztán küzdöttek. Mivel a kardforgatáshoz szintén nem értek, ezért nem írnám le, mit csináltak, mert nem tudom, a lényeg az volt, hogy a sötét lovagunk szépen sarokba szorította a cicust. Jujj, így soha nem hívtam még! Pedig ez most erősen gúnynévnek tűnik... Na mindegy! A lényeg, hogy a kezembe fújtam és újabb tűzgolyót dobtam a lovagra. Ezzel el is találtam. Egészen pontosan a jobb vállát. Josh fájdalmasan feljajdult, a kezéből kiesett a kard.
- Még találkozunk- kiáltotta, majd teleportált.
- Ne már, pont a legjobb résznél? Gyáva féreg- húztam a számat.
- Wow. Köszönöm- állt fel a földről HelloKitty.
- Nincs mit- mosolyogtam rá.
- Te ilyen sárkány-féle vagy?
- Ja, olyasmi. Tűz- sárkánylány.
- Értem...- gondolkodott el. Ekkor azonban valami szörnyen elkezdett fojtogatni. A nyakamhoz kaptam.
- Minden oké?- kérdezte HelloKitty.
- Nem- majd megtaláltam a tarkómon a medált, az aranysárkánnyal. Végre. Megnyomtam és az anyám kirepült belőle. Elképzelhetetlenül gorombán néztem rá.
- Igazat mondtál, tényleg nem fájt a fejem. De arról nem volt szó, hogy megfojtasz!- kiabáltam rá.
- Jajj, bocsánat! Ígérem, dolgozom rajta! Ilyen sem lesz többet!
- Tudod mit, anya, inkább ne ígérgess, hanem szólj, mi előtt jönnél, oké. Most pedig halljam, miért jöttél?
- Jó, jó. Szóval. A terv némileg megváltozott, mivel én ezekről a gonosz erőkről nem tudtam. Miközben megtalálod a többieket, harcolnod kell ezek ellen.
- Ezek szerint kollégák leszünk- támaszkodott a vállamra HelloKitty. - Szép napot- üdvözölte illeldelmesen az aranysárkányt.
- Szerbusz fiam, én az aranysárkány vagyok. A tűz- sárkánylány édesanyja.
- Hű... Én a... Csodálatos HelloKitty vagyok. És eddig én üldöztem ezeket a ,,gonosz erőket", ahogy ön mondta.
- Értem. Akkor valóban kollégák, pontosabban társak lesztek. De nem tudhatjátok meg, ki a másik.
- Miért?- kérdeztük teljesen egyszerre.
- Mert sokkal veszélyesebb lenne, ha erre rájönne az ellenségetek is és nem mellesleg az is lehet, hogy nem tudnátok úgy együtt dolgozni, mint így, hogy nem ismeritek egymást. Értitek mire gondolok?- mind a ketten bólintottunk.- Remek. Te meg számíts rá, fiam, hogy még lesz másik négy is. Mármint sárkány...
- Három- javítottam ki.
- Négy. Az aranysárkánnyal együtt.
- Az nem maga?- kérdezte HelloKitty.
- Nem. Én még az előző voltam. Ha a lányom megtalálja a négy segítőjét, akkor előfordulhat, hogy vissza tudják adni a valószínűleg elpusztult mostani uralkodó erejét. Nem baj ha nem érted- mosolyodott el a sárga sárkány.
- Á, de viszonylag értem. Viszont mennem kell, mert van még dolgom bőven- mosolyodott el.- Örülök, hogy megismerhettem- hajolt meg anyám előtt.- Ég áldjon, társam- kacsintott, majd két ujjával lazán tisztelgett, azokkal felém mutatott és ledobott a földre eggyet az övén lévő kis füstgránátok közül. Újabb ködfelhő keletkezett az öltözőben. De ez hamar szerte foszlott, mert már nyitva volt az ablak.
- Utálom a szemfényvesztőket- forgatta a szemét az aranysárkány. Még vártam pár percet, majd megpróbáltam halkan felsikítani, és meglepően sikerrel jártam!
- Ezt nem hiszem el, áá!!! Együtt dolgozok a példaképemmel, a világ leghelyesebb pasijával! Ááá!!!- ugráltam egyhelyben.
- Jajj, csendesebben, még meghallja!
- Biztos nem, már rég messze jár- vontam vállat, jól ismerve HelloKitty minden egyes szokását.
- Jó, hát te tudod. Csak azt akartam még elmondani, hogy tudsz visszaváltozni...
- Na hogy?
- Elmondanám, ha hagynád. Meg ha lenyugodnál egy kicsit.
- Jó bocsi, igen?
- Lehunyod a szemed és csettintesz egyet.
Megtettem. És sikerült is. Remek. Már csak azt nem értettem, hogyan került az átváltozásnál a medál a fejemről a tarkómra, majd onnan visszaváltozás után vissza. Á, biztos úgy, ahogy félig sárkány lettem. Most komolyan ez lenne a legfurább az egészben?!
Ekkor lépteket hallottam. Gyors, ijedt lépteket. Jajj, ezek engem keresnek! Villámgyorsan elhasaltam a földön és úgy tettem, mint aki elájult.
- Szent ég! - kiáltott fel Kathee.
- Mimi! Mimi, jól vagy! Mondj valamit! - rázogatta a vállamat Letti.
- Aú- nyögtem fel halk, rekedtes hangon. Hogy én mekkora nagy színész vagyok!
- Mi történt?- kérdezte szinte mindenki.
- Egy pillanat- ültem fel lassan.- Had térjek magamhoz- fogtam a fejem.- Ha jól emlékszem, belém szorult a levegő és le kellett állnom. Ekkor azonban a lovag majdnem utolért, viszont! Láttam őt. Te jóságos ég, sokkal helyesebb, mint a képeken! - a lányok csak úgy olvadoztak. Pontosan tudtam, hogy ez lesz. - Ő sajnos nem vett észre engem, mert elbújtam ide. És... Nem volt egyedül- tettettem csalódottságot.- Volt vele egy ilyen sárkány-csaj.
A lányok egyik fele szomorúan lesütötte a szemét. Sajnáltam őket, de előbb vagy utóbb meg kellett tudniuk.
- Viszont nekem erősen úgy tűnt, hogy csak kollégák-  vígasztaltam őket, mire szinte mindnek visszatért az életkedve. Sosem bántanám őket. Főleg nem direkt!
- És mikor ájultál el?- huppsz... Ezt majdnem kifelejtettem a kis lódításomból.
- Amikor nekem jött a lovag, mert ő észre vett, és gondolta én leszek a gyenge láncszem  meg minden, és rántott rajtam egyet, én pedig a falnak csapódtam. De úgy érzem, már jól vagyok- tápászkodtam fel a földről.
- Ne menjünk fel az orvosiba?- kérdezte Letti aggódva.
- Felesleges, de köszönöm, hogy aggódsz. Látod- mosolyodtam el- remekül vagyok! És még annál is jobban!- vigyorodtam el, mire mind együttérezve velem ábrándosan elmosolyodtak. De ők nem tudták, amit én tudtam. Anya hangja szólalt meg a fejemben.
- Nagy hantás vagy, kicsim- és el is nevette magát. Jól esett az elismerés. De hát a jó álcáért bármit, nemde?