Harmat ahogy a vikinget szorongatta, hirtelen ráeszmélt annak izmosságára, erős karjainak ölelésére. Az hogy csöpögött belőle a víz teljesen lényegtelen volt.
Egy eddig nem ismert érzés kerítette hatalmába. Hirtelen elengedte a férfit, aki szintén zavartan elfordult.
A lányt elöntötte a forróság, hirtelen nem tudta mit csináljon, végül zavartan leguggolt a barátnőjéhez.
– Túl vagyunk rajta!
– Túl bizony! – köhintett még egy párat.
Kerestek egy olyan helyet, ahol tüzet gyújthattak, aminek a melegénél megszárították ruháikat, addig vadásztak némi húst is, ha már kényszerpihenőt tartottak.
Ismét áldoztak isteneiknek, köszönetet mondva, hogy megúszták épp bőrrel. Ole figyelmeztetőleg nézett Faragóra, de az inkább elvonult egy darab fával a kezében. Harmat ebéd után közvetlenül elszenderedett, de arra riadt, hogy egy hatalmas álkalocs tele hústépő fogakkal közeledik az arca felé.
Ijedten ült fel és nézett szét, de csak a kis csapatot látta maga körül és békésen legelésző lovakat.
Faragó a tűzből megmaradt parázsnál ücsörgött törökülésben és valamit nagy figyelemmel faragott. Mikor Harmat odaült mellé, átnyújtotta neki. Egy hal volt.
– Köszönöm! Miért kapom?
– Emlékül.
A lány bólintott,majd elmosolyodott. Hirtelen egy puszit nyomott Faragó arcára, aki elvörösödött, de diadalittasan nézett a vikingre, aki komor arccal figyelte őket.
Harmat látta ezt a néma viaskodást, sosem volt eddig része abban, hogy férfiak bókoljanak vagy udvaroljanak neki, pláne nem hogy versenyeznek a kegyeiért. Mindebből nem vett észre semmit.
Hamarosan újra útnak indultak. Lassan már a hegyekhez közeledtek, ahol az erdők egyre nagyobbak és sötétebbek voltak. Estig el kell érniük a következő úticéljukat: a várost.
Az erdőben már fenyvesek is megjelentek.
– Erre már lehetnek medvék és farkasok! Résen legyetek! A kardotok legyen kéznél, az erdőben sokkal nehezebb az íjal harcolni. – figyelmezetette őket Ramocsa.
A lányok bólintottak, de Mandula nem állta meg megjegyzés nélkül.
– Ezt minden gyerek tudja!
– Nem nézel ki gyereknek – vigyorgott a szláv. – Persze szívesen megmentem a formás kis hátsód, de természetesen fizetség fejében!
Mandula inkább nem szólt vissza. Nem felejtette el, hogy a célbalövő versenynél a férfi simán legyőzhette volna.
Harmat jót kuncogott kettejük civódásán.
Mintha Ramocsa megidézte volna a bajt, egy idő múlva érezték, hogy valami követi őket. Illetve valamik.
A lovak is egyre jobban prüszköltek, egyre idegesebbek voltak.
– Farkasok! Lehet hogy megérezték a hús szagát! Legyetek résen!
Ahogy ügettek, nemsokára meg is láttak egy-egy példányt, amik a fák között lavíroztak őket követve. Szinte körbefogták a kis csapatot. Harmat legalább ötöt számolt meg, de nem volt benne biztos, hiszen a bokrok eléggé takarták az állatokat, mozgásuk alig hallható volt.
Egyre jobban érezte, hogy a farkasok szűkítik a kört, lépésről lépésre közelebb kerülnek a lovasokhoz, de még mindig a növények takarásában futottak.

A ragadozók okosak voltak, nem akartak közvetlenül a lovak patáinak közelébe kerülni.
Harmat felmérte, hogy így esélytelen nyillal leszedni őket. Egyre jobban kezdte hatalmába keríteni a félelem. Hirtelen eszébe jutott az álma, amiben az álkapocs közelít az arcához.
Egy hang kezdett az elméjében egyre hangosabban beszélni.
Nyugalom! Nem fognak téged bántani!
Táltosra nézett. Tudta hogy ő volt a fejében, ő beszélt hozzá. A sámán erősen figyelte a farkasokat. Harmat hirtelen megérezte a köteléket közte és az állatok között.

Az egyik farkas éppen ekkor kiugrott eléjük. Nem vicsorgott, de pont elég vol, hogy a lovat megijessze, ami azonnal megugrott és beiramodott a bokrokba a Táltossal. Harmat azonnal utána irányította az övét, Faragó is követte őket.
A másik három viszont előttük lovagolt, így percek teltek el, mire rájöttek, mi történt.
A farkasok is egy csapásra eltűntek. A viking, a szláv és Mandula tehetetlenül állt meg az úton. Most mit tegyenek?!
– Te maradj itt vele – bökött Ole Mandulára – én megpróbálom megkeresni őket!
Már ment is a nyomok után, de ahogy letért az útról szinte azonnal elvesztette a nyomokat. A frossen lehullott levelek ahogy kavargtak az enyhe szélben, azonnal eltakartak mindent.
Szitkozódva tért vissza.
– Nem látom merre mentek.
– Harmatnál van a térkép és nagyon jól tud tájékozódni! Várjunk egy kicsit, majd haladjunk tovább a városba.
Nem igazán tehettek mást, vártak egy jó ideig, de a többieknek semmi híre. Még a terület egy részét átkutatták, de semmit sem találtak. Végül feladták és elindultak a városba. Ole rettentő dühös volt, Ramocsa és a lány nem mertek hozzá szólni.
– Thorra, nem hiszem el, hogy csak így eltűntek! – fortyogott – Ha valami bajuk esik… – átváltott a saját nyelvére, így Mandula csak sejthette hogy miket beszél.

Táltos lova úgy vágtatott a bokrokon keresztül, mintha az ördög űzné öt, majd tajtékozva a kimerültségtől, na meg egy kis Táltos ráhatástól vegre  lassított.
Harmat épphogy csak tudta követni Faragóval. Mire megálltak, már azt sem tudták merre vannak és kezdett sötétedni. A fáktól nem látták a napot.
Harmat leszállt , keresett egy jól megmászható fát, majd annak a tetejéről próbált tájékozódni. Már látta, hogy az úttól és a hegyektől kb. merre vannak, így már nagyjábol tudta merre kell menniük tovább.
Mikor lemászott, meglepődve vette észre, hogy a farkasok ott ólálkodnak körülöttük. Akaratlanul is az íjához kapott.
– Ne nyúlj a fegyverhez! – intette azonnal a Táltos! – Nem érzed őket?!
Harmat erősen figyelt. Ahogy ott állt, a legnagyobb farkas egyre közelebb jött.
Harmat nem tudta mi fog történni, csak azt tudta, hogy Táltosban teljes mértékben megbízhat. Faragó ennek ellenére a kezét a kardjára csúsztatta.
A farkas már ott volt a lánnyal szemtől szemben.
– Koncentrálj!
Harmat minden idegszálát a farkasra irányította, aki kitátotta a száját és az arca felé hajolt. Hirtelen megérezte a köteléket. Érezte a farkas szívverését.
Egyszerre vonyítottak fel mind a ketten.

A farkasok hátrálni kezdtek,majd lassan eltűntek. A vezérük is fújt egy nagyot, majd lassan elügetett.
Faragó tágra nyílt szemmel nézte Harmatot, Táltos pedig büszkén.
– Éreztem! – motyogta Harmat.
– Na akkor itt az ideje, hogy tüzet rakjunk. Sok a mesélni valóm, az éjszaka meg még nem olyan hosszú.
Míg lobogott a tűz Táltos mesélt. A természetről, az állatokról, a világról. Harmat csak úgy itta a szavait, még mindig a farkasok hatása alatt volt. Faragó inkább félrevonult, mivel a sámán inkább csak Harmathoz beszélt.
Mikor hallották horkolását a tanító rátért a jóslásra.
– Vannak álmaid, amiket nem értesz.
– Ühüm. A farkasokkal is álmodtam.
– Tudom. Az álmokat eleinte nehéz értelmezni. Figyelni kell rá. Minden egyes apró részletre. Azután figyelni kell a történéseket. A körülötted lévőket. – hangját suttogóra fogta, nem akarta hogy Faragó hallja. – Majd egyszer csak össze fog állni a kép. Tudni fogod mi fog történni.
Harmat bólintott. – A csontok. – kotorta ki a tarsolyából – amikor kiveted őket, csak hagyd hogy hasson rád az erejük. Érezni fogod ezt is.
A lány megborzongott.
– Én nem… nem vagyok Táltos. Én csak egy lány vagyok!
– Ki mondja meg ki a Táltos? Persze dönthetünk úgy is, hogy nem fogadjuk el a feladatot. De az égiek nem mindig fogadják el döntésünket. Még úgy sincs itt az ideje, hogy ezzel foglalkozz. Most inkább aludjunk!
Lefeküdt a tűz mellé, magára hagyva Harmatot a gondolataival.