Miután egy utolsót egyeztettek az útvonalon, elindult a kis csapat. Lassú vágtában mentek, annyira nem siettek, ugyanis nem az volt a cél, hogy minél hamarabb odaérjenek, hanem az, hogy épségben eljussanak a királyig. Út közben még nem beszélgettek, mindenki el volt mélyülve a gondolataiban, vagy egymást méregették. Harmat és mandula ment elől, mögöttük a Táltos, majd a három férfi zárta a sort. Ole és Ramocsa nem kis megelégedésére, mert így végig bámulhatták a lányok hátsóját. Faragó inkább a környezetet nézte, ahogy beértek a bujább részre, azonnal a fákat kezdte tanulmányozni. Amikor pedig egy sűrűbb erdőbe értek egy kék bogyós bokornál a Táltos megállt. Ole füttyentett a lányoknak, akik persze nem vették először észre, így azoknak vissza kellett kanyarodnia.
– Áfonya – bökött a kék bogyóra a sámán – egyetek, jót tesz.
Leszálltak a lovakról, és körbeállták a bokrot, úgy csipegettek belőle. A szemek pont érettek voltak, kicsit édesek, kicsit savanykásak, de ízletesek. Mivel a tarisznyában összenyomódtak volna, vinni nem tudtak magukkal. Miután jól laktak vele, tovább folytatták az útjukat. Újra mezős rész következett, jó messzire elláttak, bárány- és marhanyájakon , és az azokat őrző embereken kívül senkivel sem találkoztak.
Viszont bokor sem volt, csak néhol egy fa árválkodott az út szélén. Harmatnak viszont nagyon kellett pisilni.
– Nem bírom tovább, muszáj megállnunk. Pisilnem kell. – Mandula bólintott, majd intett mindenkinek, hogy álljanak meg.
– Amíg elvégezzük a dolgunkat, forduljatok meg! –  Szólította fel a férfiakat. – Ne kelljen a nyilamat használnom! – Szólt Oléra, aki bambán vigyorgott, és mutatta neki, hogy forduljon meg. Nagy nehezen szót fogadtak, így a két lány leguggolt a fűbe. Mikor végeztek, Ramocsa szinte nem is várt lepattant a lóról, majd letolta nadrágját.
– Ellenben ti nézhetitek! – Vigyorgott kajánul, és már intézte is a dolgát. A két lány egyszerre fordított nekik hátat.
– Kösz, nem!
Miután mindenki könnyített magán, folytatták az utat.
Estefelé már közeledtek az első ponthoz, ahol meg kívántak szállni, úgy gondolták az a környék biztonságos, nem járnak arra fosztogatók. Kiválasztottak egy sík terepet, egy patak partján, majd letáboroztak. Még mindenkinél volt élelem, így nem kellett azzal bajlódni, csak kipakolták a zsákjuk tartalmát. A két lány csereberélt pár falatot, nagyon is ismerték egymás ízlését mit szeret a másik, megosztoztak a finom falatokon, ami sajt volt, kis kenyér, némi gyümölcs meg szárított hús. A többiek ették a magukét.
Miután jól laktak, már a csillagok is fent ragyogtak az égen. Leterítették a szőttest, amire ráfeküdtek. Ole és Ramocsa egy kisebb sátrat vert fel, de a lányok még kint beszélgettek inkább a tűznél.
A sámán elővette az aranylemezzel borított tarsolyt, amit most Harmat jól megnézett.
Egy fa díszelgett a közepén, a levelei olyan finom munkát tükröztek, mintha tényleg élnének, mintha az ágai is ide-oda tekergőznének. A Táltos odahívta a többieket is, mindenki elfoglalta a helyét a tűz körül. A sámán maga elé helyezte a tarsolyt és mesélni kezdett.
– Ezt apámtól kaptam, aki szintén Táltos volt, ő meg az ő Táltosától, és így tovább. De nem is igazából a tarsoly a fontos, hanem ami benne van. – Kiborította a tartalmát a szőttesre, ami nem volt más, mint három ásványkő, öt csontdarab és pár kis batyu, amiben gyógynövényeket szoktak tartani. – Ezek a fontosak. Ha jó kezekben van, megmondják a jövőt, megmutatják az utat, és segítenek a döntésben. Az igazi feladat az, hogy ezeket itt eljuttassuk a királynak. Bármi áron.
Megigézve bámulták a Táltos eszközeit, amit visszatett a tarsolyba és visszacsatolta az övére, kivéve az egyik kis batyut, amiben szárított gomba volt. Lerágcsált belőle egy kicsit, a többit visszatette a helyére.
Nemsokára légzése lelassult, arca a csillagok felé fordult, mély kántálásba kezdett. A testét előre hátra ringatta, így ült egy ideig. Némán nézték révülését. Lassan ahogy kitisztult elméje, visszatért közéjük, újra szaporábban lélegzett.
– Jó úton haladunk. – ennyit mondott, majd bevonult a sátorba, nemsokára kihallatszott halk horkolása.
Ole és Ramocsa megint idegen nyelven beszéltek, Faragó és a két lány némán bámulták a tüzet, ami lassan kezdett kialudni. Harmat Faragóhoz fordult.
– Te mit gondolsz a feladatról?
A férfi megvonta a vállát.
– Feladat, amit meg kell csinálni. – Majd felállt és bement ő is a Táltos után. A lány észrevette már, hogy nem nagyon szeret beszélni. Mandula törte meg utána a csendet.
– Jósolt a szüleimnek. Minden úgy lett,
ahogy leírta. Azt jósolta, hajtsuk át egy másik legelőre a marhákat, mert jön a veszedelem. Így is volt, nemsokára egy pár farkas jelent meg, amiket sikerült levadászni. Azt is megjósolhatná, ki lesz a férjem…
Harmat felállt, leporolta a ruháját. Kezdett hűvös lenni, így egyre jobban húzta a sátor őt is befelé. Úgy beszélték meg, most a zsoldosok őrködnek, így a két lány mehetett aludni.
– Szerintem már tudja.
– Mi?! – pattant fel Mandula – Honnan veszed?!
– Érzem. Szerintem most többet tudott meg a csillagokból, nem csak annyit, hogy jó úton haladunk.
A barátnője kelletlenül feltápászkodott.
– Na legközelebb nem fogom hagyni, hogy csak így elmenjen aludni.
Ramocsa hirtelen közbevágott.
– Én szívesen venném, ha engem nem hagynál aludni!
Mandula, aki már majdnem bent volt a sátorban, megpördült, és visszaszólt.
– Ahhoz kicsit többet kellene letenni az asztalra!
– Milyen anyagias itt valaki.
– Hát pont nem arra gondoltam, mindenki magából indul ki!
– Ej de felvágták a nyelved!
– Nem csak a nyelvem éles, de a nyilam is ki van fenve. Vigyázz, nehogy érzékeny ponton találjalak.
– Azt holnap meglátjuk! Kipróbálhatjuk mennyire jól célzol!
– Rajtam nem áll a dolog! – felszegte az állát, majd lehúzta maga után a sátor ajtaját.
Bent dohogott egy párat Ramocsa szemtelenségén, amin Harmat meg alig bírta visszafolytani a nevetését. Lefeküdtek a benti szőrmékre, Mandulát gyorsan elnyomta az álom, de Harmat nem tudott egyhamar elaludni. Ébren hallgatta, ahogy kint a zsoldosok azon a furcsa nyelven beszélgetnek, majd nehezen neki is lecsukódott a szeme, és olyan álmot látott ami nagyon furcsa volt.
Holdas hátán a csillagok felé repült, majd egy hatalmas kőház volt előtte, amilyet még sosem látott. Bent sötétség volt, egyedül egy tőr csillant meg a fényben, ami rászegeződött. Ekkor hirtelen felébredt.
Még csak pirkadt kint, deres volt minden. Ole a kardjára támaszkodva állt,  biccentett neki, ahogy kijött a sátorból, a szláv viszont egy szőttesen feküdve  szunyókált.
Harmat gyorsan elment a patakhoz tisztálkodni, tudta, hogy Ole nem hagyja ott az őrhelyét, a többiek meg alszanak. Gyorsan végzett, megtöltötte kulacsát, majd visszament a sátorhoz. Mandula cserélt vele helyet, Ramocsa már dörgölte ki az álmot a szeméből, kíváncsian nyújtotta a lány után a nyakát.
– Ne is gondolj rá! – szólt rá halkan, de keményen Harmat. Ole elröhögte magát, a szláv kajánul vigyorgott.