Manduláék direkt lassan haladtak, hátha útközben valahogy mégis egymásra bukkannak. Még a farkasok is eltűntek.

Senki sem szólt egy szót sem, csak akkor amikor kezdett besötétedni. A lassabb tempó miatt nem értek el a városba, csak az erdőből jutottak ki. Dombokon át messziről felsejlettek a város apró fényei, majd ahogy besötétedett, úgy aludtak el azok is.

Letáboroztak, majd tüzet gyújtottak és némán körbeülték. Végül nagy nehezen Ole törte meg a csendet.

- Mesélj Harmatról! Milyen lány?

- A legjobb barátnőm. - mosolyodott el Mandula - már egész kicsi korunk óta együtt játszottunk, együtt tanultunk íjászkodni, a versenyeken mindig egymás mellett álltunk. Mindig jobb volt nálam. Apja szerint ő is Táltos, de ő nem tudja ezt elfogadni. Szerinte a nő helye a tűz mellett van, meg az ágyások és a baromfiak körül. Biztos azért gondolja ezt, mert jól kijön az állatokkal, ezt látja az anyukájától is. Emese nagyon jó asszony. Földművesek.

Sokszor elcsatangoltunk, Harmat csak ránézett a csillagokra és máris tudta merre induljunk. Mindig hazatalált. Most sem aggódom. Már az elején megbeszéltük, ha elkeveredünk egymástól, akkor mindig a következő célnál találkozunk. Ezért is tudom, hogy most ő is a város felé tart. Csak másik úton jönnek.

- Várja valaki otthon? Van... hogy is mondjátok...kedvese?!

Mandula figyelmét nem kerülte el,hogy a viking enyhén elpirult.

- Nincs. A nővérét pont akkor jegyezték el, amikor eljöttünk, és úgy tudom, hogy neki nem udvarol senki.

- És neked? - vágott közbe Ramocsa.

Most Mandulán volt a sor,hogy elpiruljon.

- Nekem sem. Régebben volt egy fiú, de végül nem tudott annyi hozomanyt adni, amit anyámék elfogadtak volna.

- Bánod?

- Nem. Mert nem harcolt értem tovább. Akkor nem is szerethetett igazán.

A szláv megfejtehetetlen arckifejezéssel bámult rá.

- Most meséljetek ti is magatokról.

- Nem sok mindent tudunk mesélni - vonta meg a vállát Ole. - Jobban érdekelt a világ, mint a halászat, így amikor már férfivá avattak, el is jöttem hazulról és zsoldosnak álltam. Ott ismertem meg ezt a lököttet. Állandóan ki kellett húzni a bajból

Ramocsa felröhögött.

- Na ja, a nők sosem bírtak magukkal.

Mandula elhúzta a száját.

- Legalább a karddal jobban bánsz mint a nőkkel.

- A nőknek sem volt okuk panaszra, - kacsintott egyet. - inkább a férjeknek.

- Szláv neked felesleges feltenni a kérdést, de Ole, téged vár valaki otthon?

A viking megvonta a vállát.

- Otthonom a kaszárnya. Nem vár senki, csak az öcsém, aki utánam jött két év múlva. Ramocsát sem. - vigyorgott kajánul.

Újra csendbe burkolóztak. Végül Mandula szólalt meg újra.

- Volt egy ének, amit mindig elénekeltünk mielőtt a versenyekre mentünk. Ez olyan rituálé volt nekünk.

Felállt és egy maréknyi száraz gazt tépett ki a földből.

- Szerencsétek, hogy most Harmat nincs itt, kiszaladnátok a világból tőle. De remélem most ő is ezt énekli.

Felnézett a csillagokra és mézédes hangon elkezdett énekelni.

Árnyak jönnek

Harc kezdődik

Íjak lőnek

Kard csapódik

Isten, szellem segíts rajtunk

Állj mellénk a csatában

Nyilunk fogjon rajtuk

Kardunk ne vágjon hiába

Vérünk hullik,

Kardunk lendül.

Íj felajzik,

Nyíllal pendül.

Földanya, akiből lettünk,

Érted szól minden tettünk

Tűzisten kit tisztelünk

Lángolj fel miértünk.

(Saját szerzemény)

Az utolsó szavaknál beleszórta a tűzbe a száraz gazt,amitől az nagyobb lángra kapott, pattogva nyúlt a csillagok felé.

A két férfi megbabonázva bámult rá.

- Ha most hagynád, ágyba cipelnélek! - szólt hirtelen a szláv.

A lány elnevette magát.

- Ha király lennél akkor sem engedném! - majd elvonult a sátrába.

Harmatnak pár kilométerrel arrébb ugyan ez a dal járt a fejében. Érezte hogy Mandula is erre gondol. A csillagokat bámulta és elmerengett a Táltostól tanultakon, majd hirtelen újra átélte Ole izmos ölelését. Zavartan nézett Faragó felé, aki mélyen aludt. A halat akaratlanul is kitapogatta a tarsolyában, és forgatta a kezében. Szépen megmunkált darab volt, még a pikkelyei és az uszonya redői is ki voltak vésve.

Reggel ismét felmászott a fára, meg akart bizonyosodni róla, melyik a helyes irány. A fák lombjai teljesen betakarták az ösvényt, amin mentek a város felé, de ahogy túlnézett a fákon, halványan látta a távolban, hol fut ki az erdőből. Elcsodálkozott milyen messzire jutottak onnan.

Mivel Mandulával már korábban megbeszélték, hogy ilyenkor mit fognak tenni, habozás nélkül közölte a többieket, hogyan folytassák útjukat, akik beleegyezően bólintottak, hiszen nem is volt nagyon más választásuk, minthogy egyenesen a városba menjenek.

Mandula és a két zsoldos gyorsan eljutott a facölöpökkel körülvett városig, ahol minden gond nélkül megtalálták a fogadót.

- Meddig várunk itt?

- Egy napig.

- Ha nem jönnek, megyünk tovább a királyhoz, vagy visszafordulunk

A két zsoldos összenézett.

- Olyan nincs, hogy üres kézzel menjünk a király elé. Ha meghaltak, akkor a testüket visszük! Bár a fejünkkel fizetünk.

- Nem haltak meg! - csattant fel a lány. -Tudom hogy minden rendben!

- Én is így gondolom. - bólintott a szláv. - Táltos remélhetőleg megguruzta a farkasokat és túlélték. Mondjuk Faragóért nem fájna a szívünk.

- Mi a bajotok vele?

- Túl csendes, mit aki rejteget valamit.

- Nem hinném. Mindig is ilyennek ismertem meg.

- Ismered a családját, a barátait?

- Nem, mert nem felénk laknak, csak néha találkoztunk össze a fejedelemnél.

- Láttál vele kétes alakot?

- Nem, csak olyanokat, akik ismertek a városban, de mondjuk ez nem jelent semmit, mert van olyan hely, ahova nők nem mehetnek be. Nem csak a féltékenység szól belőled? - fordult Oléhoz.

- Nem! - vágta rá túl gyorsan. Mandula és Ramocsa jót nevetett rajta, Ole elvörösödött.

Már majdnem sötétedett, mire Harmaték is a városhoz értek. Egy medvecsalád miatt kerülniük kellett egy kicsit, de szerencsére nem voltak veszélyben.

A facölöpöknél, ahol a város határa húzódott a Táltos miatt azonnal beengedték őket.

A városban amit először megéreztek, az a bűz volt. Ürülék és szemét halmok voltak a szegényesebb házak mellett, amik nagyon közel épültek egymáshoz és csak egy apró kert tartozott hozzájuk. Néhol voltak kisebb karámok is, de csak pár állat számára lehetett benne elég hely.

Ahogy befelé haladtak, úgy alakult át a házak kinézete is, egyre szebbek, nagyobbak lettek. Sokhoz már kert sem tartozott.

Kopácsolás zaja kezdte betölteni a levegőt, egy templomot építettek a város közepén, egy kis csapat gyerkőc tátott szájjal nézte, ahogy egyre magasabbra húzzák a templomtornyot.

A fogadót nem volt nehéz megtalálniuk, csak onnan szűrődött ki a zene és a kiabálás. Egy saroknyira onnan egy örömlány kínálta bájait. Harmat jól megbámulta, még sosem látott nőt ilyen lengén öltözve több férfi között.

- Mi van kislány, tetszem? Pár extra garasért a papa is beszállhat! Ú! Nézzenek oda milyen délceg férfi! Téged ingyen is elvállallak!

Táltos csak mulatott rajta, Harmat elképedt, Faragó meg nem tudta levenni a nő bájairól a szemét, míg elhaladtak mellette.

A fogadónál a szolga gondjaira bízták a lovakat, majd beléptek.

Sűrű pipa és némi kemence füst fogadta őket meg jó nagy hangzavar. Ahogy beljebb léptek, Ole pattant fel az egyik székről, a termete miatt ő vette őket először észre.

Mandula azonnal odaugrott barátnőjéhez és jól megszorongatta.

- Jól vagytok?!

- Ühüm! - Harmat alig bírt kinyögni valamit.

- Elintézted a farkasokat, öreg? - kérdezte a szláv.

-- Nem én, hanem Harmat volt!