Sziasztok drágáim! Kicsit leálltam ennek a történetnek az írásával, de mi lenne, ha folytatódna a sztori? Főleg, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb lesz! Remélem maradtatok itt páran, és tovább élvezitek velem Zoe és Eddie történetét. Puszi.

______________________________________

2013. Június 12. (szerda este) - Írország /Dublin/

Késve ugyan, de megérkeztünk a színházba, és éppen 2 perccel kezdés előtt ültünk le a helyünkre.
Eddie öltönyt viselt, egy általam választott nyakkendővel. Nagyon elegáns volt és nagyon férfias.

Én egy gyönyörű vörös ruhát viseltem, ami teljesen a földre ért, háta végig nyitott volt. Egy kis apró táskát tartottam a vállamon, ami illett a ruhámhoz. Apró, kavicsos gyöngy fülbevaló, egy Eddie-től kapott ezüst karkötő. Teljesnek éreztem magam ebben a ruhában, na meg persze Eddie mellett is.

- Jól vagy drágám? Izgulsz? - tudta Ed, hogy nagyon várom már ezt az előadást, sokat hallottam róla a munkatársaimtól. Másrészt szörnyen fáradt voltam és hihetetlenül ki volt már készülve a testem. Minden egyes nap a munkában rohadok, este alig várom, hogy haza érhessek a férjemhez. Nagyon kevés időt töltünk együtt, és hiába vagyunk hulla fáradtak, akkor is minden egyes percet, pillanatot, alkalmat megragadunk, hogy azt egymással tölthessük.

- Igen szívem, de nézd - mutattam a színpadra - kezdődik. - az arcára egy apró csókot leheltem, és figyeltem, ahogy szétgördül a függöny. Apró kezeimet a férjem nagy tenyerére helyeztem, és figyeltem az előadást.

×××

Az este hihetetlenül jó volt. Nagyon jók voltak a színészek, a hangulat, a társulat, mind feldobták az ember kedvét. Talán ez volt a napom fénypontja.

- Hogy tetszett? - érdeklődött Eddie.

- Teljesen el voltam ámulva. Nagyon köszönöm, hogy eljöttél velem. - álltam meg a férjem előtt, és nyaka köré fontam karjaimat.

- Ugyan kicsim, tudod, érted bármit. - nézett a szemembe, teljesen elvarázsolt gyönyörű pillantásával.

- De a dalt is köszönöm. - simogattam meg az arcát. - ennél szebb dolgot el sem tudok képzelni.

- Én igen. - csókolt meg.

- Nagyon szeretlek. - mondtam, miután elváltunk egymástól. Eddie csak mosolygott, és egy apró tincset söpört el a szemem elől.

- Én is téged. - mosolygott. Ez a pillantás, ez a nézés, ez a tekintet mind őszinte volt, tele szeretettel.

Lassan az utcánkba értünk. Már lassan hajnali 1 óra volt, sehol egy lélek. Nem égett mindenhol a lámpa, ez gyakran előfordul ebben a kis zugban.
Már sokan panaszkodtak a városházán, hogy jó lenne, ha valaki végre ezt a problémát megoldaná, hiszen az ember az orráig sem lát el, főleg nem hajnalban, sötétben.

Nyugodtan sétáltunk egymás karjaiba fonódva, amikor egy hirtelen mozdulattal a táskám valaki kiakarta tépni a kezemből. Nem láttam ki az, az sem, hogy hogy került ide, de üvöltözni kezdett velem, szörnyen megijedtem.

- Ide a táskát, ribanc! - tépte, cibálta, de nem engedtem. Eddie, ahogy először elkapta a táskámat a fickó, arrébb lökött, és be húzott egyet a csávónak.

- Eddie, ne! - üvöltöttem, nagyon féltettem, mert a csávó hamar magához tért, és egyből neki szaladt Eddie-nek.

- Zoe, menj innen! - ordította nekem, de földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam ott hagyni, nem is akartam.

Eddie kapott egy jobb horgost, amitől kicsit megszédült, és a földre zuhant.

- Meg mondtam te ribanc, hogy add ide azt a kibaszott táskát! - torka szakadtából köpte a szavakat, és egyre jobban be voltam pánikolva. Mindig húzódtam hátrébb,  még neki nem ütköztem a falnak.

A nagy darab férfi, fekete ruhában és sapkában egyre csak közelített. Ed, kérlek kelj fel! Nem tudtam mit tegyek, tanácstalan voltam. A férfi vért köpött, de ez őt egyáltalán nem érdekelte.

- Hagyjon békén! - suttogtam. Eddie még mindig a földön feküdt, fogta a fejét, nem bírt felállni.

- Tudod, ha megtetted volna azt, amit az elején kértem, akkor nem történt volna ez. - elém lépett , és elkezdett fogdosni, próbáltam eltolni magamtól, de nagyon nagy darab volt. A ruha pántomat húzta lejjebb, nem tudtam mit tenni, nagyon erős volt. Elkezdte a kulcscsontomat csókolgatni, amitől a hányinger jött rám.

- Ne, hagyjon! Eddie! - mire kimondtam a nevét, Ed már mögötte volt, maga felé fordította, de ami ezután jött, teljesen tönkre tette az életemet.

Egy kés. Kés van nála!

- Neee, Eddie! - a férfi nagy erővel vágta bele a gyomrába a szúró eszközt. Nem tudtam időben kimondani. Nem voltam elég gyors!

Eddie csak nézett engem, a hasához kapta a kezét, alig kapott levegőt.

A férfi ahogy észbe kapott, hogy mit tett, fogta magát, és elfutott.

Olyan volt, mint egy lassított felvétel. Lelassult előttem mindent. Mintha..mintha megállt volna az idő. A férfi, a nagy ő, akit mindig is szerettem, apró mozdulatokkal hullott elém a földre. A szerelmem, a mindenem.

- Istenem, Eddie! Eddie, kérlek szedd össze magad! - térdeltem mellé. - Orvost, hívja valaki a mentőket! - zokogtam.

Eddie fuldoklott. Nem kapott levegőt. A hasára szorítottam kezemet, hogy elállítsam a vérzést. Az utcába pont befordult egy fiatal házaspár, ők is az előadáson voltak!

- Kérem  segítsenek! - kértem meg őket, amikor megpillantottam, hogy közel vannak. - hívjanak már valakit! - ordítottam. A férfi telefonált. A nő próbált segíteni.

- Eddie, kérlek nézz rám! - fogtam meg az arcát véres kezemmel. Eddie nagy nehezen rám emelte tekintetét, szájából folyt a vér! - Minden rendben lesz drágám! Már jönnek! Kérlek nézz rám, nézz a szemembe! - próbáltam rá venni, hogy tartson ki.

- Zoe..- lehelte a szavakat.

- Erősnek kell lenned! Ki kell tartanod! - sírtam, mint még életemben soha! A férjem haldoklott. Tudtam, éreztem, ha nem jönnek időben, elfogom veszíteni.

Ekkor hallottam meg a mentők szirénázását.

- Hallod? - nevettem. Sírva nevettem, úrrá lett rajtam a pánikroham, kínomban nem tudtam mit csinálni. - Itt van szívem. Jönnek!

A kocsi nagy fékezéssel állt meg mellettem, 3 férfi rohant le a kocsiról, az egyik kezében hordágy volt.

- Kérem lépjen hátrébb. - Eddie nem mozdult, szeme csukva volt. A mentős megnézte életjeleit.

- Segítsenek rajta! - remegtem. A férfi nem válaszolt, mellőle a másik beindította a defibrillátort.

Az inget szét tépték Eddie-n, rá helyezték a tappancsokat.

- Kérem lépjenek hátrébb! - tolt arrébb az idősebb férfi. - Töltés. - a férjem teste megrándult. Semmi. A mentős újra megnézte Eddie életjeleit. Semmi.

- Lépjenek hátrébb! Újra, töltés! - És megint áramütés érte a testét.

Semmi. Ne, nem akarom. A férfi elkezdte saját maga újraéleszteni.

- Kérlek Eddie, ne tedd ezt velem. Nem hagyhatsz itt! Maradj velem. - szóltam hozzá, tudtam, hogy nem hallja.

A férfi rám nézett, könnyeimtől alig láttam, nagyon nehezen vettem a levegőt.

- Nagyon sajnálom hölgyem!