2014. December 29. (hétfő) - Írország /Dublin/

Egyre jobban izgultam, amikor hátra értünk Sean szobájához. Bevallom őszintén, nem igazán tudtam, hogy mire számítsak! Sőt, semmire nem tudtam igazán számítani! Nem tudtam róla semmit. Csak azt, hogy lebénult. Bár ez épp elég volt, hogy rájöjjek, nem lesz könnyű dolgom.

Előttem a hölgy bátran mutogatta az útközbe eső helységeket. Fürdőszoba, dolgozó szoba, és megint egy szoba..csupa labirintus az egész ház. Mégis a legjobban, ami elbűvölt, az a régi stílus. A bútorok, festmények, szobrok. Biztos vagyok benne, hogy sokan láttak ilyeneket filmekben. Csak ez a valóság.

Ahogy a folyosó végén befordultunk balra, jelezte hogy várjam meg, majd az előttem álló ajtón belépett, és szólt, hogy megérkeztünk. Izzadni kezdett a tenyerem, ficánkoltam jobbra-balra. Éreztem, hogy végre kilépek az eddigi életemből, és valami új fog érkezni. Nem tudtam, hogy jó lesz-e, csak azt, hogy végre nem leszek bezárva a négy fal közé. 

Nem mertem belépni, egyre csak azon kattogott az agyam, hogy milyen látvány fog fogadni, vagy esetleg milyen ember. De valahogy össze kell szedni a bátorságomat, és végre olyan dolgot csinálni, amit szeretek. Így hát nagy habozások árán, de követtem a hölgyet a szobába.

- Sean, hagy mutassam be az új ápolódat! - az anyja eltakarta a tolószékben ülő férfit, így nem láthattam az arcát. Az elején semmi választ nem hallottam, csak egy nagy sóhajt.

- Kurvára elmondtam már, hogy nem akarok ápolót! Ezen mi nem volt elég világos? - hangja lekezelő volt, és dühvel teli. Úgy éreztem kár itt lennem.

- Márpedig fiam kell melléd valaki, aki felügyel, ha mi apáddal nem vagyunk itthon. Tudom, hogy egy felnőtt férfi vagy, aki vigyáz magára, de tudod jól, hogy nem hagyhatom. - az anyja hangja egyre feszültebb volt, így a jelenlétem elég zavarónak hatott. Nem tudtam, hogy Isten igazából mit kellene tennem. 

- Izé..bocsánat! Én inkább addig kint várakoznék. - szóltam óvatosan közbe, de valahogy mégis féltem, hogy ez a harag, ami anya és fia között van, engem is le fog sújtani. Elkezdtem hátrálni, miközben az ujjammal az ajtó felé mutattam, de Mrs. Walker ezt nem hagyta szó nélkül.

- Ugyan, dehogyis. Kérem maradjon, ismerkedjen meg a fiammal, én addig kimegyek, úgyis van egy kis elintéznivalóm. Kérem utána az asztalon lévő dossziét olvassa át alaposan. - elindult az ajtó felé, de egy pillanatra még visszatekintett. - és ha lehet, ma maradjon 5-ig. Délután megbeszélésre kell mennem. Reggel viszont 8 órakor várom önt. - ezzel befejezte, és elviharzott. Egy ideig hallottam a cipője kopogását, de az az egyetlen hang hamar eltűnt, így már csak a csend őrjítő hangját hallottam visszhangzani a fülemben.  Illő lett volna bemutatkoznom, de valahogy nem vett rá a lélek. Viszont nem akartam ezt sokáig húzni- halasztani.

Egy erőltetett mosolyt varázsoltam magamra, és össze szedtem minden bátorságomat.

- Öhm, Zoe Baker vagyok és..

- Ja, vágom. Te vagy az új "dada". - mutogatta ujjaival az idézőjelet, és egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán. - Csak tudod mi a gáz, cica? Hogy rohadtul nem érdekelsz, és az sem érdekel, hogy mi a bánatot keresel itt. - egyre csak emelte fel a hangját, és egyszerűen megszólalni nem tudtam, annyira meglepődtem. Szerintem az állam közben a padlót verte. És komolyan becézgetni kezdett? Hiszen nem is ismer.

- Figyelj.. - kezdtem volna megint bele, de akármilyen hihetetlen, megint belém fojtotta a szót.

- Nem, te figyelj. Mi lenne, ha kivonszolnád végre innen a csinos seggedet, és végre békén hagynál? - ezzel a lendülettel elfordult tőlem a székével, és az ablakon kezdett kibámulni. Ismét egy szó sem jött ki a torkomon, olyan mintha egy gombóc ragadt volna bent. Egy ideig még néztem, majd óvatosan kihátráltam a szobából és bezártam magam mögött az ajtót. A szívem majd kiesett a helyéről. Nehezen vettem a levegőt, kellett egy kis idő, hogy megnyugodjak. A gondolataim ezer fele cikáztak, egyfolytában csak Eddie járt a fejemben, és elképzeltem, mit mondana ilyen helyzetben. A mosolya minden pillanatban jobb kedvre derít, és tudom, ha most itt lenne velem, kinevetne. Azt mondaná, hogy nem szabad feladnom, hiszen most jön egyenesbe az életem. És ha magam elé képzelem, úgy érzem, mintha minden egyes percben mellettem lenné és támogatna. 

Ezáltal elszánva magam, kicsit körül néztem az ebédlőben, ami Sean szobájából nyílt. Ez is régi stílusú bútorokkal volt teli. Fa asztal, kanapé, beépített konyhabútor, egyszerűen mesés. A konyha halvány kék színekben pompázott, nagyon hangulatos volt az egész. Eltudtam volna képzelni, hogy egyszer én is ilyen házban éljek, de tudtam, hogy ez sajnos lehetetlen.

Miközben megtaláltam az asztalon lévő dossziét, amit Mrs Walker említett, Sean egy rock banda egyik zenéjét bömböltette. Talán ha jól emlékszem, ez Andy Black egyik új száma a Wake up. Hallottam már néha a rádióban, tényleg eléggé fülbe mászó dallam. De igyekeztem a dossziéra koncentrálni, és átnézni mindazt, ami benne szerepel. És el kell mondjam, eléggé meglepődtem, hiszen fel voltak sorolva a feladatok, amiket végeznem kellett a próbaidőm alatt.

Eléggé fura feladatok: reggel tea és reggeli készítés, könyv felolvasás, közös filmezés, séta a szabadban, program készítések,illetve nagybetűvel aláhúzva, hogy közös beszélgetések. Vagyis ezzel a nem normális sráccal kellene beszélgetnem, na persze ha hagyja.

Viszont meg kell hagyni, akármilyen bunkó, flegma, lekezelő, nem néz ki rosszul. Eléggé elcsépelt ez a mondat, hiszen ha az ember könyvet olvas, mindig ilyenekkel találkozik. De ha tényleg így van.. izmos, kidolgozott test, a haja tökéletesen bezselézve, amely a legtökéletesebben áll, két karján végig tetoválások hada, arcát borosta fedi, álla erős ívben fejeződik be, amely még férfiasabbá teszi őt. Ezek mind olyan szavak, amik már egy férfi leírásánál unalmasnak hathatnak. De tényleg így van. Viszont számomra inkább a szeme az, ami elvarázsolt..

- Cica, mi lenne ha végre haza húznál, és nem jönnél vissza? - hirtelen megrezzentem, mert annyira el voltam gondolkodva. Sean a kocsijában ült, az ajtó küszöbén volt, és engem vizsgált.

- Miért akarod ennyire, hogy elmenjek? - szegeztem oda a kérdést, kicsit határozottabban, mint akartam volna. Sean szemöldöke egyből fentebb kúszott.

- Azért, mert rohadtul nincs rád szükségem. Amint látod, elvagyok egyedül is. - mutatott körbe, majd közelebb gurult, és az előttem lévő dossziét hirtelen söpörte a földre. - erre sincs szükséged, úgyhogy húzhatsz. - Akkor kicsit betelt nálam a pohár, és az elmém kezdett elborulni.

- Na ide figyelj Sean. Nem azért vagyok itt, hogy pesztráljalak, nem bébi csősz vagyok, és nem is dada. A szüleid vettek fel, ők adnak nekem munkát. Rohadtul nem sajnállak, és nem is szánalomból vagyok itt. Kurvára leszarom, hogy mi a franc van veled. Nekem ezért a munkáért fizetnek, hiszen innentől kezdve ez az állásom. Ha tetszik, ha nem, itt leszek minden egyes nap, kivétel nélkül. És igenis el fogom végezni a feladatomat, akár akarod akár nem. - ezt mind egy szuszra ledaráltam neki, és nem halk módban. Sean álla megfeszült, de egy szót sem szólt. Hátat fordított és elment. 

Felvettem a dossziét, és kicsit büszkén ültem vissza a helyemre. Ha ez kell ehhez, akkor állok elébe. 

Sean

Megszólalni nem tudtam. És a legfurább, hogy rohadtul nem történt még ilyen velem. 

Szeszélyes egy nőcske azt meg kell hagyni, de én majd betöröm. Ő akarta, hát legyen.