2013. Június 17. (hétfő) - Írország /Dublin/  

Egyetlen pillanat alatt elmúlhat az élet. Előjel nélkül, az esély nélkül, hogy valamit még el tudjunk intézni, ami fontos volna - egyszerűen elmúlik. De ezt egészen addig elfojtjuk magunkban, amíg olyasvalakivel nem történik, akit az ember szeret. Csak akkor tanuljuk meg az apróságokat megbecsülni. Az ember megérti, mi az, ami igazán fontos az életben, és főleg, ki az, aki igazán fontos. 

Jess: Zoe, annyira sajnálom. 

Barátnőm üzenete már a történtek után reggel megérkezett, de nem tudtam neki válaszolni. Nem tudtam rá venni magam, hogy kapcsolatba lépjek vele, hiába is akartam. Holnap lesz a temetés. 1 hete ki se léptem a lakásból, magamba zuhantam, teljesen úrrá lett rajtam a depresszió. A pánik, a félelem, a zavarodottság. A férjem halott. Az a férfi, akivel az életemet szerettem volna leélni, akivel családot akartam alapítani. De ez az álom most semmivé lett. És ez az egész az én hibám. Ha oda adtam volna a táskámat, talán Eddie még most is élne.

Marcangol a bűntudat, és úgy érzem, nekem kellett volna meghalnom helyette. Nem érdemelte ezt meg. Eddie mérhetetlenül jó ember volt, és ez most mind az én hibám.

Csak feküdtem az ő ruháiban, és mélyen beszippantottam azt az illatot, amit már soha többé nem érezhetek rajta. A ruhái, az apró tárgyak a házban, mind ráemlékeztettek. 

Minden éjjel azt álmodtam, hogy éppen átölel, hozzám bújik éjszaka, és fülembe súgja, hogy ő mellettem van, vigyáz rám, soha nem fog elhagyni. De amikor magamhoz térek, ezek a dolgok nincsenek. Mintha nem is léteznének.

Csak mindenki részvétnyilvánítása, mindenki sajnálkozása. De ez a férjemet soha nem fogja vissza hozni. Soha többé nem láthatom a mosolyát, azokat az apró gödröcskéket az arcán, amikor éppen egy fárasztó viccet mesélek el neki.

Nem lesznek már a furcsa szokásai, nem fog többé leszólni, ha éppen panaszkodok az aktuális munkámról. Mintha csak egy álom lett volna.

Jess: Zoe, légy szíves válaszolj.. Nem csinálhatod mindig ezt.

Hagyjon végre mindenki békén! Elegem van a sajnálatból, csak gyászolni akarom a férjemet.

Mindeközben..

Porzik az út, mást nem látni, csak a nagy semmit. Mindenhol homok, a szél süvít, katonák szaladnak végig a homok buckák között. Sehol egy lélek - vagyis mi így hisszük -, sehol egy mozgás. Az izgalom a tetőfokára hág, lassul a levegő vétel, zajt nem merünk csapni. Árgus szemekkel figyelünk, várunk a csodára, várunk arra, hogy az ellenség megjelenjen, és mi teljes erővel léphessünk fel ellenük.

Csapzott, izzadt hajunk a homlokunkra tapad, fegyverünket olyan erősen szorítjuk, hogy talán még a markolat is elporlad az érintésünktől, és a 40 fok melegtől. A sisak már nyomja a fejemet, a hőség miatt bele is ragadt a fejem, de ki kell bírnom, még egy kicsit el kell viselnem ezt a kényelmetlen sisakot, ami minden egyes alkalommal az idegeimre megy. Talán erre most nem is tudok figyelni, mert úgy cikázik a szemem a messzeségbe, mint egy sasé. Lesem, várom az ellenséget. Ez az utolsó ütközetünk, ez az utolsó bevetés, amit túl kell élni. 

Na, igen. A túlélés. Pár hónappal ezelőtt végre haza mehettem volna a csapatommal együtt, de ekkor akadt egy kis gond, ami által még 1 évet le kellett itt húznunk, aminek az volt az ára, hogy a családomat továbbra sem láthatom, és ennek fejében még egy bevetés vár ránk. Tudtuk, hogy ez mit jelent. Azt, hogy miután bekövetkezett a baj, az életünket kell adnunk a hazáért. Ha akarjuk, ha nem, nincs vissza út.

1 év után most itt vagyunk a nagy semmiben, és a halálunkra várunk. Vagy éppen a csodára.

A bajtársaim kezében egy feszület lógott, amihez minden egyes nap imádkoztak. Hálát adtak az életükért, hálát adtunk egymásért, és azért, hogy vagyunk. Remélem ez elég lesz ahhoz, hogy hamarosan haza térhessünk.

És amikor csak egy pillanatra nem figyeltem oda, a mellettem lévő társam fejébe repült egy golyó. Egy édesapának a fejébe, akit 2 gyönyörű kislány várt volna haza. Egy pillanat volt az egész. Innentől kezdve nem igazán emlékszem semmire. Csak arra, hogy golyók repkedtek ide-oda, majd miután egy kicsit közelebb merészkedtem a tűzvonalhoz, akkor csapódott be egy bomba, tőlem nem messze. Engem közvetlenül nem talált el, de pár méterrel arrébb kötöttem ki, majd a mellettem lévő épület omlani kezdett.Mire sikerült volna felkelnem a földről, egy nagy szikla darab landolt a lábamon. Mozdulni nem tudtam, és csak üvölteni tudtam a fájdalomtól. Amikor már majd nem elveszítettem az eszméletemet, a legjobb barátom hangja ütötte meg a fülemet.

- Sean, tarts ki, itt vagyok. - és innentől kezdve teljes sötétség. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt valaha is túl élem. Már lélekben felkészítettem magamat, hogy itt fogok megrohadni, ezen a szent helyen. De be kell, hogy valljam, tévedtem. Egy kórházi szobában tértem magamhoz, csak hogy nem éreztem semmit. Az ég világon semmilyen fájdalmat. És amikor mozdítani akartam a lábamat jöttem rá, hogy nem igazán tudom, ugyanis semelyik lábam nem volt a helyén. Próbáltam felfogni ép ésszel, hogy mi is történik velem, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe. Majd ahogy tudatosult bennem, hogy elveszítettem a lábaimat, és teljesen béna lettem, a háború emlékei idéződtek fel bennem. Ahogy elveszítettem az egyik barátomat, ahogy a bomba robbant, ahogy az a szikla darab rám esett.

- Ezt nem hiszem el..- suttogtam, bár inkább magamat akartam meggyőzni, hogy igenis, ez a valóság.

- Sean, magadhoz tértél? - a szavak messze nem jutottak el a tudatomig, nem tudtam fel fogni ezt az egészet.

Néztem a mellettem ülő emberre, aki történetesen Matthew volt, az én gyerekkori barátom. 

- Sajnálom haver. - nem nézett a szemembe, bár nem igazán jöttem rá, hogy miért. Talán azért, mert undorító a látvány, vagy magát okolja.

És itt kezdődött el az az élet, amit senkinek nem kívánok.