-Hé csajszi! Ideje felkelni, hasadra süt a nap! -bökdöste meg valaki az arcom.
-Hagyd már békén! Biztos altatógázt kapott. -szólt valahonnan egy hang. Résnyire kinyitottam a szememet. Tompán fájt a fejem és hányingerem volt. Egy ágy alja tárult a szemem elé. Aztán eszembe jutott, hogy mi történt. Háborgó gyomromat figyelmen kívül hagyva, felültem. Egy régi, katonai emeletes vaságyban voltam. Szerencsém volt, hogy elég magasra lett tervezve ahhoz, hogy fel tudjak ülni.
-Jó reggelt álomszuszék! - mászott bele mosolyogva a képembe egy vörös hajú, zöld szemű fiú. A fejem nem tisztult még ki teljesen, így időbe telt mire összeszedtem magam, de nem válaszoltam. Inkább a fiú hátamögé néztem egyre fokozódó aggodalommal. Egy rácsot láttam, azontúl pedig egy cellát, de üres volt. Szóval valamilyen börtönszerűségben lehetek...nagyszerű.
-Ó, felkelt?- nézett le a felső ágyról egy lány. Hosszú, haja lelógott az én ágyamig..vagyis gondolom a fiú ágyáig.
-Öhm... Ti kik vagytok, hol vagyunk és miért vagyunk itt?- Hoppá a kérdésáradatom kezdett kiszabadulni... Ráadásul a hangom olyan rekedt volt mint egy öregemberé.
-Gyere, igyál egy kis vizet aztán pedig elmondjuk amit tudunk.- mondta kedvesen a srác és kisegített az ágyból. Közben a lány is leugrott felülről. Mostmár rendesen körbe tudtam nézni. Egy apró, szürkefalú cellába kerültem. Berendezését tekintve nem volt más benne, csak az emeletes ágy, meg egy matrac. Leültünk a földre egy kis körbe, és kaptam egyet a három pohár víz közül, amik ki voltak készítve a bejárathoz. Ittam egy kortyot. Olyan érzés volt, mintha a torkom újjáéledt volna.
-Szóóóval... - néztem rájuk. A lánynak sötétkék szeme és fekete, szögegyenes haja volt, ami leért a derekáig. Fekete szemüveget viselt, szája szélét és orrát piercingek díszítették. A csuklóján apró tetoválást vettem észre, ami egy bonyolult motívumot ábrázolt. A fiúnak félhosszú, vörösesbarna haja volt, és halványzöld szeme. Fülében apró fülbevaló csillogott. Mindkettőjükön ugyanolyan, rettenetesen ronda világosbarna kezeslábas volt. Ijedten lenéztem. Rajtam még a saját ruhám volt szerencsére, de a telefonom, illetve a katanám nem volt nálam.
-Az én nevem Máté, a Lábámon klán börtönében vagy, és meleg vagyok.-mondta (ezekszerint) Máté, még mindig mosolyogva. - Bocsi, próbáltam úgy mondani, hogy ne hangzon hülyén, de szeretem ezt már az elején tisztázni. Van akiket zavar.
-Értem. Engem nem. Jaj és amúgy Amália vagyok. -mosolyogtam rá kedvesen. Szóval a Lábámon rabolt el... Valószínűleg Daniel miatt.
-Én Veronika vagyok.- ráztunk kezet a lánnyal.- Ha érdekel, akkor elmesélhetem hogy kerültem ide. - bólintottam, a kiváncsi természetem nem engedte, hogy ne hallgassam meg a sztorit, ő pedig belekezdett. - A Lábámon tagja voltam és elmentem kémkedni az egyik kisebb klánhoz. Megismerkedtem ott egy fiúval. Két hétig udvarolt nekem, én pedig olyan hülye voltam, hogy beleestem. Olyan lettem mint valami nyálas tiniregény főszereplője és nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy néha-néha a Lábámonról kérdezgetett.-itt megállt, sóhajtott egyet és valami olyasmit motyogott, hogy hogy lehetett ilyen hülye... Én csak csöndben hallgattam, nem akartam beleszólni. Egy kis idő múlva folytatta. - Szóval, mivel már tudták, hogy a Lábámonba tartoztam, így az volt a fedősztori, hogy kiléptem a klánomból és beléptem hozzájuk. Végül pár fontosabb dolgot is kifecsegtem neki. Aztán kiderült, hogy a srácnak pont ez volt a küldetése! -nevetett fel fanyarul- Összefoglalva, nem elég, hogy nem teljesítettem a feladatomat, de még el is árultam a klánt, ráadásul a szívem is összetört. És most itt vagyok. -fejezte be.
-... -nem tudtam mit mondani erre, sajnos nem voltam túl jó az emberek vígasztalásában. Mátéra néztem, de ő is csak szomorúan nézett a lányra.
-Jajj ne nézzetek már így!-szólalt meg végül művidám hangon. - nem azért mondtam el, hogy most mindenkinek rossz kedve legyen! - mosolygott ránk kényszeredetten- Már túl vagyok rajta, csak az emlékeket felidézni egy kicsit fájdalmas.- bizonygatta. Totális hazugság.
-Érdekel az én történetem is?- kérdezte hirtelen Máté. Gondolom nem bírta már ezt a hangulatot. Egy történet még belefér-gondoltam, és bólintottam. Úgy éreztem, már órák óta nem mondtam semmit.
-Akkor kezdem. Én az egyik kis klán főnöke vagyok. -közölte. Kikerekedett szemekkel néztem rá, de inkább nem szóltam bele. - Engem is elraboltak, mint ahogy téged. Mi egy békés klán vagyunk. Valószínűleg azért raboltak el a Lábámonosok, mert tartottak tőle, hogy mivel eddig nem tettünk semmit, ezért valami nagy dologra készülünk. De tévedtek. Mi nem akartunk csatlakozni a lázadáshoz. Remélem még az elrablásom után is így gondolják...
-Várj egy kicsit! Lenne egy pár kérdésem.
-Csak nyugodtan. -mosolygott rám a fiú.
- Akkor...- szedtem össze a gondolataimat- Első kérdésem az, hogy hány éves vagy? Mert elég fiatalnak tűnsz, de azt mondtad, hogy főnők vagy. Második, milyen lázadás?? Harmadik, hogy raboltak el ha főnök vagy? -hadartam el.
-Huh... Hát huszonhárom éves vagyok. Én alapítottam a klánomat az olyan ninják számára, akik nem szeretnének a rivaldafénybe kerülni, vagy lázadozni -hangsúlyozta ki a szót- csak edzeni és dolgozni. A lázadást majd kifejtem, mondjuk eléggé meglepett, hogy az Apalító klán tagjaként nem tudtál róla. Azt hittem, a Lábámon összefog majd veletek. Na mindegy. És végül úgy raboltak el, hogy nem vagyok túl erős. - mosolyodott el kínosan. Teljes mértékben meg tudtam érteni mit érez. Én nem voltam főnök, de azért elég erősnek számítottam a katanások között és a klánban, mégis elraboltak...
-Értem. Most kifejtenéd akkor a lázadást? Ja és honnan tudod, hogy az Apalítóból vagyok? - kérdeztem.
-Mikor behoztak a cellába, " Az Apalítós Lány" -ként emlegettek. Na szóval a lázadás... Nagyon röviden, a kisebb klánok megelégelték, hogy napról napra élnek és az összes munkát a két nagy klán kapja, ezért lázadást terveznek. A Lábánosoknak sok jó kéme van, de még nem tudták kideríteni, hogy pontosan mit is terveznek. Engem bezzeg elfogtak, mikor mi nem is csináltunk semmit...- mondta Máté és láttam, hogy ezen egy kicsit felhúzta magát.
-Én erről semmit nem tudtam.. -mondtam csalódottan.
-Én sem hallottam róla, amíg Máté el nem mesélte. -szólalt meg Veronika is. Eddig csak csöndben hallgatta a beszélgetésünket.
-De miért nem szóltak nekünk a Lábámonosok? Ez mindkét klánt érinti! - háborodtam fel.
-Nézzenek oda! Milyen nagy hangja van a mi kis Csipkerózsikánknak! - hallottunk meg egy vidám hangot a cella bejárata felől. Mindhárman odanéztünk. Egy férfi állt a rács előtt és minket nézett. Olyan harminc év körüli lehetett. Fekete haja, és ugyan olyan színű borostája volt. A szeme sötét volt, talán barna. Csak kétszer volt nagyobb nálam... Kinyitotta a cellánk ajtaját, mi pedig felkeltünk a földről és feszülten vártuk, hogy mi lesz.
-Gyere! - lépett oda hozzám.
-Hova viszed, Péter? -nézett a férfira Veronika bosszúsan.
- Nem mindegy az neked, Áruló? - kérdezett vissza Péter gúnyosan, majd megragadta a karom, és elkezdett kifelé húzni a cellából. Erre Máté és Veronika szinte egyszerre lendült felénk, hogy megállítsák a pasit, de az elővett valamit a kabátzsebéből, kibiztosította és a lányra fogta.
-Na mivan? A mi kis árulónk hűséges lett valakihez? - kérdezte mű döbbenettel, aztán rám nézett. - Nyugi, nem fog sokáig tartani ez a nagy hűség.- legszívesebben behúztam volna neki egyet, de nem tehettem nehogy elsüljön véletlenül az a pisztoly. És tudjátok mi volt a legijesztőbb benne? Hogy a keze egyáltalán nem remegett, pedig egy emberre fogott kibiztosított fegyvert. Máté tehetetlen dühvel nézte, ahogy Veronika félelemmel kevert daccal bámul a férfire, engem pedig ugyan az a pasi kiráncigál a cellából, bezárja, majd végül elteszi végre a pisztolyt. Visszanéztem a cellába, és eltátogtam feléjük egy köszit. Ők szomorúan elmosolyodtak. Hihetetlen, hogy ennyire megkedveltem őket ilyen rövid idő alatt. Péter még egy kicsit meszebb rángatott a folyosón, aztán mind két kezemet gyorsan hátrakötözte, aztán mentünk tovább. Cirkuszolás helyett, inkább megnéztem az épületet. Az egész egy hosszú folyosóból állt, mindkét oldalán kis börtöncellákkal. Az összesben, -hasonlóan a miénkhez- egy emeletes vaságy és egy matrac volt, semmi más. Szinte mindegyikben hárman voltak, vegyesen fiúk és lányok. A legtöbben fölkapták a fejüket mikor elhaladtunk mellettük és jól megbámultak. Megkönnyebültem, mikor végre kiléptünk a szabad levegőre. Már sötét volt, így időbe telt mire a szemem hozzászokott. Körülnéztem és rájöttem, hogy egy erdő közepén vagyunk. Vajon vissza tudok majd találni ide, hogy kiszabadítsam Veronikát és Mátét? Amég elmélkedtem, kísérőm egy kocsihoz vezetett.
-Hova megyünk? -kérdeztem. Megpróbáltam olyan hangon beszélni, mint aki egyáltalán nem fél, de nem sikerült száz százalékosan. Megijedtem, hogy esetleg egy magánzárkába akarnak vinni a semmi közepére. Ugyanis mindkét klánnak voltak ilyen zárkái.
-Majd megtudod. -válaszolta. Hát köszi. Betuszkolt a kocsiba, amiben már benne ült a sofőr, meg még egy férfi a hátsóülésen. Nekem középre kellett ülnöm az "őröm" pedig beült mellém és bekötötte a szemem. Szóval két férfi között ültem, összekötözött kézzel, bekötött szemmel, és fogalmam sem volt, hogy hova megyünk. Nem volt valami bizalomgerjesztő szituáció... Nem autóztunk sokat, de így is tiszta ideg voltam, mire megérkeztünk. Kikötötték a szemem és segítettek kiszállni. A Lábámon klán főhadiszállására érkeztünk. Voltam már itt párszor, de mindig csak egy kis részét láttam.
-Na gyere! -fogta meg a vállam Péter, és elkezdett befelé tolni a hatalmas üvegajtón. Nem volt az előtérben senki a recepcióson kívül. Szó nélkül a tárgyalóterem felé vettük az irányt. Mikor bepéltünk, egy igen érdekes látvány tárult szemeim elé. Egyrészt a szobában tartózkodott Rezső bácsi, Zsófi, Marc, Alfi, a többi vezér és a még mindig megkötözött Daniel. Másrészt pedig a Lábámon klán főnöke, és vezérei. Na most ebből mi lesz?

Sziasztok! Huh végre kész lett ez a rész is xD Remélem tetszeni fog 😊
By: Katsumi