Mosolyogva néztem körbe a rózsaszíntàjon, miközben Jimint kerestem a szemeimmel.

- Seo! - hallottam meg hàtam mögött a hangját. Nem hangzott olyan vidámnak mint amire szàmszítottam.

- Szia Jimin. - mentem oda hozzà egy ölelésre, amit viszonzott is.

- Mit csináltàl Seo? - kérdezte teljesen pànikba esve.

- Hogy èrted butus? Jöttelek meglàtogatni. - kuncogtam el magamat arcát simogatva.

- Nem Seo, te ezt nem èrted. - engedett el.
- Az ajtó töredezik. Mit tettèl? - mutatott a repedező üvegajtóra.

- Nem tudom Jimin. Nem tettem semmit. - magyaràzkodtam neki ahogy közelebb léptem hozzá.

- Ha az ajtó eltörik- - nem tudta befejezni, mivel meghallottuk az üvegtörèst magunk mellett, mire azonnal odakaptuk a fejünket.

Én boldogan nèztem a földön lèvő üvegdarabokat, amik egykor egy ajtót formáztak, Jimin pedig csak pánikorva bàmulta a szilánkokat.

Hajába túrva kezdett el topirogni egy helyben.

- Jimin mostmàr örökké együtt lehetünk. - fogtam meg a kezeit mosolyogva, hátha megnyugszik, de nem.

A körülöttünk levő virágmező lassan elkezdett elhervadni.

Jimin egy szó nèlkül állt, majd sírva kèt keze közé fogta az arcomat ès egy szenvedèlyes csókba hívott.

Elengedett és megpillantottam mostmár vörösen izzó szemeit, miközben hátràlni kezdett.

Fekete füst kezdett el szàlindózni körülöttem. Semmit sem èrtve forgolódtam jobbra-balra, előre-hátra.

Mire ismét előre néztem màr nem Jimin állt előttem. Nem a szèp arcát láttam. Nem a mosolyát.

A halál állt előttem teljes életnagyságban.

Félelmemben hátrálni kezdtem, mire nekihátràltam egy liliomfalnak.

Óvatosan hátam mögé nyúlt csontos kezével, majd letépett egy liliomot, amit a fülem mögé tett.

Amint visszanéztem rà könnyes szemekkel, és meglàttam az övéit amik könnyeket hullattak, azonnal leesett hogy ez Jimin.

Csontos ujjával letörölte a könnyeimet, nem mintha sokat segítene.

- Nem akarlak elvinni.. De muszàj lesz. - sírt megállíthatatlanul, miközben én csak èrtetlenúl àlltam ott előtte, miközben delé nyújtottam az egyik kezemet hogy megèrinthessem.

•••

- Kicsim.. Sajnálom hogy felpofoztalak. - nyitott be az édesanya tudatlanul a lánya szobájába.

Foggalma se volt arról hogy a lánya màr rég halott.

- Kicsim.. - kezte el óvatosan pofozgatni lànya sápadt arcát.

Mutató és középső ujját a nyaki ütőerèhez téve megnézte a púlzusát.

- Drágám! Hívd a mentőket! - kezdett el bődni keservesen, miközben férje azonnal felrohant a fiatal làny hàlószobájába.

- Oh édes kicsikém. - emelte sírva a halott lány holttestét, erős karjai közé.
- Annyira sajnálom. - ölelte magàhoz, miközben felesége felhívta a mentőket és a rendőröket.

Sírva öleltèk magukhoz lànyukat, akivel nem törődtek eléggè hogy észrevegyék azt, hogy problèmái vannak.

Csak remélni tudják azt hogy egy jobb helyen van..

💤Vége💤

Tudom tudom. Eléggé depresszív vége lett, meg alapból is elég depresszív volt az egész. És tudom, eléggè rövid könyv lett, de ezt ilyenre terveztem😅. Remélem azért tetszett, és köszönöm ha vègigolvastad/olvastàtok.
❤️Szeretlek titeket!❤️
👋🏻❤️Sziasztok!❤️👋🏻